„Gyermeket nevelni nem csak örömforrás volt, hanem gazdaságilag ésszerű vállalkozás is, aminek ráadásul hajdan viszonylag kicsi is volt a költsége – de később ezt is visszakapták az érintettek.
Maga a gyermeknevelésből származó öröm csak ráadás volt. Nem volt nyugdíjprobléma, és nem volt gond azzal sem, hogy elegendő számú gyermek szülessen” – írja a novekedes.hu oldalon Banyár József, a Budapesti Corvinus Egyetem docense. Őt kérdezte a Présház.
– Tanár úr, Ön a bevezetőben jegyzett gondolatsorhoz ezt fűzi hozzá: „nem véletlen, hogy amióta ezt a rendszert elfelejtettük, mindkét probléma megjelent, s mindkettő egyre élesebb.” Miért gondoljuk azt, hogy „ezt a rendszert” nem véletlenül felejtettük el, hanem valami jól megtervezett, sötét szándékú propaganda hatására?
– Amennyire rálátok a témára, az ok nem valami jól megtervezett propaganda volt, hanem egyszerű gondolkodási hiba. Roosewelt a 30-as évek végén szembesült az ellátatlan idősek problémájával és gyors megoldást szeretett volna. Emberei ezért lemásolták az akkori foglalkoztatói nyugdíjrendszerek némely megoldását, de végig tudták, hogy nem jó, amit csinálnak, mert egy feltőkésített rendszert másoltak – tőke nélkül. Aztán jött két évtized múlva Samuelson, aki kitalált egy dolog mögé egy ideológiát, ami működne is, abban a speciális esetben, amit ő vizsgált, nevezetesen, amikor a gyermeknevelés költsége 0.
Az igazsághoz tartozik, hogy akkoriban – bizonyos mértékig jogosan –a magától értetődőnek vették a magas gyermekszámot, hiszen a születésszabályozást még nem „találták fel”, igaz, már az sem váratott sokáig magára. És pont emiatt akkoriban nem az alacsony, hanem a túl magas gyermekszám miatt aggódtak, s tették ezt még évtizedeken keresztül. Csak mostanra derült ki, hogy ez világszerte ugyan továbbra is komoly probléma, de a fejlett országokban már az ellenkezőjét kellene tudni kezelni valahogyan.
– Ma a gyermeknevelés költsége nem térül meg a szülőknek, mert nem kérik vissza a gyermekektől idősebb korukban, sőt azt mondják nekik, hogy „azáltal, hogy járulékot fizetnek, azáltal teremtik meg későbbi nyugdíjuk alapját. Ami persze hazugság, hiszen azt a pénzt azonnal az idősebb generációnak juttatják.” Ez a fajta pilótajáték már összeomlott. Hogyan lehet a katasztrófát elkerülni?
– Nagyon nehéz a kérdést röviden megválaszolni, de a megoldás lényege, hogy a gyermekeknek, miután felnőttek és képesek jövedelmet termelni, jövedelmük egy részéből, viszonylag hosszú időn keresztül törleszteniük kell felnevelésük költségeit. Lényegében ugyanúgy kellene fizetniük, mint ahogy most teszik a nyugdíjjárulékkal, de ezért nekik nem jár (járna) semmi, mert ezzel tartoznak a szüleiknek, akik addigra, mikorra a gyerekeik képesek a törlesztésre, lényegében nyugdíjas korúak lesznek, tehát ezt a pénzt a nyugdíjukra lehet fordítani. A mechanizmus kísértetiesen hasonlít arra, ami most történik – azzal a különbséggel, hogy itt a járulékfizetés egyfajta lezáró, s nem jogot keletkeztető, kezdő tranzakció lenne. Vagyis a gyermeknevelési erőfeszítéseket a gyermekek fizetnék meg a már idős szüleiknek a nyugdíjon keresztül, de ezért nekik nem jár nyugdíj. Nyugdíjuk két forrásból lehet: ha ők maguk is gyermeket nevelnek (vagyis humántőke beruházást tesznek, s így halmoznak fel tőkét), vagy ha jövedelmük egy részét félreteszik (vagyis hagyományos értelemben halmoznak fel tőkét).
– Fiataljainktól nem követeljük meg, „hogy közvetlenül visszafizessék felnevelésük egyre nagyobb költségét, de azt is megengedjük nekik, hogy az erre szolgáló pénzt azonnal feléljék, pedig azt – ha a társadalom újratermelését nézzük – vagy gyereknevelésre kellene fordítaniuk, vagy félre kellene tenniük későbbi nyugdíjukra.” Melyik az az életkor, amikor egy fiatalnak szóljon az állam: „Te már nem fogsz nyugdíjat kapni.” És akkor életstratégiáját úgy alakíthatja, hogy 95 éves korában is meglegyen a vajas kalácsra való?
– Nekem a megoldásról konkrét elgondolásom van, aminek a publikálása folyamatban van. Úgy gondolom, hogy a fiatalnak azonnal kell „szólni”, amint van már jövedelme, amit be kell osztania, vagyis amint elkezd dolgozni. Az én megoldásom szerint ekkor jövedelme egy meghatározott százalékát „le kell foglalni”, mert abból lesz a nyugdíja. Ennek a módja, hogy be kell fizetnie egy állami fenntartású feltőkésített nyugdíjrendszerbe (ez még nem létezik). Az már az ő elhatározása lesz, hogy ebből a jövedelemből gyermeket nevel, vagy felhalmozza azt. Akármit tesz, az lesz a nyugdíjának az alapja. Ha a fiatal később gyermeket vállal, akkor kevesebbet kell befizetnie a feltőkésített rendszerbe, hiszen a vélelem az, hogy mostantól legalább részben a gyermeknevelésből fogja finanszírozni a nyugdíját. Ezzel egyben pénze is szabadul fel a gyermeknevelésre. Ha még egy gyermeket vállal, akkor már nem kell többet befizetnie, s több gyerek esetén még az addigi megtakarítása is felszabadulhat.
- Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Minthogy a termékenységi és nyugdíjválság közös a gyökere, hogy a humántőke-beruházást nem fizetjük meg, hogyan nyúlhatunk vissza a „hagyományos nyugdíjrendszer” gazdasági bölcsességéhez, hogy azt helyreállítsuk?
- A hagyományos nyugdíjrendszer a közgazdászok (azok közül is csak a jól tájékozottak) eddig leginkább egyfajta viccként fogták fogták fel, egyfajta jópofa figyelmeztetésként, hogy így is lehet gondolni a nyugdíjra, de persze ez már nagyon elavult, a „modern” megoldások kiszorították. Be kellene látni, hogy itt is – mint annyi más területen – a „modern” nem a jobbat, hanem a visszalépést jelenti.
Persze azt is el kell mondani, hogy én magam nem a hagyományos nyugdíjrendszert akarom visszaállítani, hanem a hagyományos és a modern nyugdíjrendszer egyfajta ötvözetét. A hagyományos rendszernek az elve volt jó, a konkrét megoldás (vagyis, hogy konkrétan a saját gyermek finanszírozta az idős szülő nyugdíját) döcögős, a modern rendszernek – mint korábban kimutattam – az elve rossz, de a konkrét megoldása, miszerint az állam közbelép és széles körű kockázatkiegyenlítést valósít meg, nagyon jó és megtartandó.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
