1945. augusztus 9-én jelent meg az Új Ember első száma. Lapunk nyolcvanéves fennállását ünnepelve cikksorozatot indítottunk, válogatva az elmúlt évtizedek írásainak legjavából. Az alábbiakban Passuth László Tornyok árnyékában című – az Új Ember 1947. július 20-i számában megjelent – írásából közlünk részletet.
Passuth László:
Bern
Ez a legtisztább város: a Konfederáció székhelye, követségi centrum s mégis megüli valami édes, átható provincializmus. A totemállat, a medve – élő szimbólum: ősidők óta néhány mindig ott kereng hatalmas ketrecében, vasárnap van, kijönnek hozzájuk s etetik őket a városlakók. Milyen tiszta minden… mintha esténként lesurolnák a házak homlokzatát s az utakat. Ez a makulátlanság uralkodik zajtalan életén. Főutcáit barokk s rokoko városkutak tarkítják, legédesebb talán a Gyermekzabáló felfújt, tarka kútszobra, mely valamiféle régi, helyi mesére emlékeztet. Dómja csendes világ, hétközben gyakran hangversenyterem: spirituális zenekari művek itt kerülnek a közönség elé. A svájci parlamentbe mindenki beléphet, tágas karzatok fogadják a nézőt, mindenki táblát kap kezébe, melyen kerület s név szerint szerepelnek a honatyák. Az ülés két, néha háromnyelvű, az elnök megdöbbentő nyelvészeti pontossággal ismétli németül s franciául ugyanazokat a megszokott mondatokat. A szónokok tetszés szerint használhatják a három, sőt legújabban már – elméletben legalábbis – a negyedik nyelvet. Mert a francia, német, olasz mellett – a romans, a ladino – egyike a legizgalmasabb európai idiómáknak. Ez az egyetlen még élő latin, talán negyvenezer, jórészt falusi kisember beszéli csak, akik az ősi Helvetia hegyei s völgyei között csodamód megőrizték romanizált őseik romlott, de valóságos latin nyelvét. Mint valami nagy, elő, nyelvészeti múzeumba – úgy járnak Graubünden kantonjának latin pereméhez Európa szenvedélyes román filológusai.
Bázel
(…) hatalmas gótikus székesegyház, végtelenül gazdag, gyönyörű képekkel teljes múzeum. S egy kiállítás. Toulouse-Lautrec-nek, a múltszázadvége nagy s különös festőzsenijének képeit gyűjtötték össze néhány hétre. Mintha itt járna a gnómszerű, torz, cilinderes sánta gróf a maga démoni mosolyával, amint utolérhetetlen könnyedséggel ábrázolja embertársainak belső síkjait: a hanyagokat, léhűtőket, ábrándosokat, könnyelműeket. Polgárokat, táncosnőket, úrlovasokat, cifralányokat, múltszázadbéli Párist, kissé a Bohémélet díszleteivel.
A város három ország sarkán áll: kődobásnyira volt Gallia s az Impedium kapuja. Basilea az ősi név: félezer esztendeje két évtizeden át székelt főtemplomában a nevezetes zsinat. Mintha egy kicsit ott s akkor született volna a mai, modern Európa. Ülök a dómban. Ha vissza lehetne idézni a hangokat, ha megelevenedhetnék Zsigmond, amint a „kétszínalatti” huszitákkal paktumokról tárgyal s felajánlja, hogy az agonizáló zsinatot nyissák meg újból – Budán…
Rajna, ódon házak, sok-sok könyvesbolt, Alma Mater. Itt áll őrt Bázel, a svájci határnál, kissé gőgös és fagyos városképpel: valódi városállam, mely önmagában hordja fölényes történetét.
Locarno
Ez is latin város, de délibb, szenvedélyes s olasz. Kissé kirakatban él, mintha sorsát a nap s langyos szelek járása döntené el, a pálmák szava, a betóduló, bőpénzü idegenek karavánjai, az a mesterkélt és gondosan-rugózott békehangulat, mely kiárad a csendből s abból az anyagi fényűzésből, mely Locarno árkádsorait egybeköti. Egy fogaskerekű felrepít a sziklakolostorba. Ez a híres kegyhely, a Madonna del Sasso, melynek legendavilága elborítja a Lago Maggiore északi partjait. Milyen emberkéz tapaszthatta össze, háromszáz esztendeje az első kolostori falakat: milyen lelkek járhattak benne, kik hajlottak ki függő erkélyeiről, hogy utoljára szívükbe véssék ezt a leírhatatlanul pompás, délszaki panorámát; havasokat s vöröslő hegyvonulatok korallfüzérét s a csillámló tavak szigetecskéivel és babérláncaival…
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
