1945. augusztus 9-én jelent meg az Új Ember első száma. Lapunk nyolcvanéves fennállását ünnepelve cikksorozat keretében válogatást közlünk az elmúlt évtizedek írásainak legjavából. Az alábbiakban Gyergyai Albert irodalomtörténész, író, műfordító jegyzetét olvashatják François Mauriac Nobel-díjas francia íróról. A jegyzet az 1945. szeptember 30-i Új Emberben jelent meg.
Gyergyai Albert
A leglíraibb regényíró, a legtartózkodóbb lírikus. Versei – mert versekkel kezdte – telítve vannak ókori, görög és bibliai mitológiával, antikizáló tájakkal, sokszorosan fátyolozott jelképekkel. Regényeit ezzel szemben oly forró, oly tikkatag, oly bensőséges hangon meséli, mintha tulajdon életéről vagy legalább is testvéreiről vallana. Valóban regényalakjai mindenképpen testvérei; nemcsak azért, mert mindannyian az ő szükebb kis hazájából, a bordeaux-vidéki szőlők és fenyőerdők tájáról valók s mint egykor nálunk a nemesi középosztály, egyetlen nagy család tagja mind, hanem mert hivő s bűntudatos keresztényként minden embert testvérének s minden emberi bűnt vagy gyengét kissé a magáénak is érez – és aztán van-e, lehet-e szorosabb emberi vérrokonság, mint az író és teremtményei közt?
Ha másról nem, hangjáról a legkisebb Mauriac-töredék is felismerhető, arról a fojtott, érzékletes, gordonkabúgású hangról, amely hol lágyan korholó, hol mámorosan együttérző, sohasem teljesen nyugodt, mindig sóvár és szenvedélyes, s amely, ha egyszer megszerettük, minden muzsikát felülmúl. Ezen a hangon, lírai költők megvesztegető hangszerén, Mauriac nemcsak a Landes-vidék magányos udvarházairól, perzselő hőségű nyarairól s óceáni tájairól regél, hanem e tájak keretében sötét családi drámákról, gyilkos indulatokról, múló földi örömökért való szívós és kegyetlen küzdelmekről, oly hősökkel s oly légkörben, mintha mindez a pokol kénköves előtornácán játszódna.
Katolikus regényíró, katolikus és regényíró s e kettőség drámai átélésének köszönheti, hogy egy olcsó, lenézett, gyanús és édeskés műfajt, a jámbor és épületes családi és erkölcsi históriát a francia regényírás legmerészebb ormaira lendíthette. Igaz, hogy ezért a hívők közül ma is sokan támadják, mert nem merik követni az ő Istentől elhagyott s mai pogány bűnökkel és tévelygésekkel telt világába; s az is igaz, hogy a nemhivőknek még így is túlságosan dogmatikus, holott ha hitétől függetlenül, pusztán mint emberábrázolót nézzük, alig találunk sivárabb képet s könyörtelenebb ítéletet a mai francia nagypolgárságról, mint Mauriac többnyire rövid, szinte lihegő lélekzetű s fullasztó légkörű könyveiben. E könyvek néha csak odavetett, kusza vázlatoknak látszanak; máskor zárt, majdnem összezsúfolt, klasszikus szigorú drámáknak, mint talán a legszebbekben, a Szerelem Sivatagjában, vagy a Viperafészekben; és legtöbbször gyónásoknak, akár a maga életéről, akár pedig földijei s kortársai belső pokláról szól. Prouston kívül, Proust nyomában senki sem mélyített annyit a mai francia regény érzelmi atmoszféráján, senki sem tette bensőségesebbé, mint a hivő, gyötrődő és önelemző Mauriac, állandó egyensúlyt teremtve vagy legalább is kísérelve a prousti lélekbúvárlat s az ágostoni stylus christianus között…
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
