A legfrissebb, tavaly decemberi becslések szerint 7,6 milliárd ember él a világon. Minden mértékadó előrejelzés egyetért abban, hogy az évszázad közepére a föld népessége meg fogja haladni a kilencmilliárdot (talán a tízet is). A kérdés az, hogy mit fognak ezek az emberek enni? Vajon képes-e a bolygó ennyi embert élelemmel ellátni? Elméletben igen, de ehhez olyan együttműködésre lenne szükség, amelynél az éhségövezeteket lángba borító háborúk sokkal valószínűbbnek tetszenek.
Augusztus 2. Tavaly ezen a napon élte fel az emberiség a bolygó a megújulni képes erőforrásait. Amit ezután fogyasztottunk, az mind olyan, amit nem tudunk újra megteremteni. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az unokáink szája elől vesszük el ezeket a falatokat. Egy a Forbes által idézett tanulmány szerint ezt a dátumot 1986 óta számítják ki a Global Footprint Network (Globális Ökológiailábnyom-hálózat) nevű szervezet munkatársai, és a nyolcvanas években még novemberre esett. Ezután a kilencvenes években októberre jött előre, az ezredforduló után pedig már szeptemberben járt, és idén talán már júliusra fog esni. Persze mindez keveset jelent a gyakorlatban, mindössze így próbálják az emberiség fenntarthatatlan életmódjára felhívni a figyelmet.
Ha a környezetszennyezésről vagy a természeti erőforrások kizsákmányolásáról hallunk, talán a sztrádákat ellepő autók tömegei, a gyárak kéményeiből ömlő füst jut eszünkbe, pedig az ember legtöbb ökológiai kárt okozó tevékenysége a mezőgazdaság. És éppen ez teszi az egyre sokasodó és gazdagodó emberiség táplálékkal történő ellátását a jelenlegi módszerekkel hosszú távon szinte megoldhatatlanná. Ahhoz, hogy a hamarosan tízmilliárdos emberiséget etessük, növelni kéne a mezőgazdaság termelékenységét, de ez a törekvés a környezet további rombolását hozza magával, amely pedig saját farkába harapó kígyóként csökkenti az élelmiszer-termelés hatékonyságát.
Mi jöhet most? A disztópiákból nagyjából mindenki képet alkothatott már az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvekről. A fenntarthatatlan mezőgazdaság idővel elpusztítja a bolygó erőforrásait, így drasztikusan lecsökken az emberiség számára rendelkezésre álló táplálékmennyiség. Lázadások, járványok, éhínség tör ki, a gazdagok elbarikádozott oázisokba tömörülnek, a többiek pedig az élhetetlen környezetben ítéltetnek lassú kínhalálra. A másik forgatókönyv szerint a világ kormányai drasztikus népességcsökkentő lépésekre szánják el magukat, amelyekkel a kínai egykepolitika nem is említhető egy lapon.
Persze mindez a valóságban nehezen képzelhető el, annyi azonban bizonyos – legalábbis első közelítésben -, hogy a megállíthatatlanul növekedő népességnek (súlyosbítva az eddig szegény sorban élő, így viszonylag alacsony igényű népek életszínvonal-emelkedésével) egyre több táplálékra van szüksége, de a Föld nem fog megnőni, így természeti erőforrásai is végesek. E kettő tényező egyszer majd metszi egymást, minek utána már tényleg nem lesz elég élelmiszer mindenkinek.
http://mno.hu/
Hogy valójában mi fog történni, azt senki sem tudja. A jelenkori populációnövekedés olyannyira példa nélküli az emberiség történelmében, hogy nincs olyan múltbéli precedens, amelyet megvizsgálva legalább halvány elképzelésünk lehetne arról, hogy mik lehetnek a következményei, írja a BBC. Történelmének túlnyomó részében csak néhány millió ember népesítette be a földet. Csak a 19. század elején haladtuk meg az egymilliárdot, és 1920-ra a kétmilliárdos népességszámot. A jelenlegi trendek alapján azonban részpredikciókat tehetünk az évszázad második felének lehetséges történéseiről. A kutatások szerint a legnagyobb népességnövekedést a harmadik világ városainak kell majd elszenvedniük. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha ezek az emberek nem változtatnak sokat jelenlegi életmódjukon, akkor ez a plusz egy-kétmilliárd ember aránylag mérsékelt hatással lesz a bolygó globális állapotára. Természetesen az érintett országok táplálékellátása sokkal nehezebbé válik, de ha ugyanezen emberek New Yorkban vagy Londonban próbálnának megélni, és eközben a mai nyugati nagyvárosi életformát folytatni, az az egész emberiségre nézve sokkal nagyobb katasztrófát jelentene. A harmadik világ városai lakosra vetítve ma kevesebb mint egy tonna széndioxidot juttatnak a légkörbe évente. Ugyanez az érték a nyugati nagyvárosokban 6-30 tonna.
Persze ez azt feltételezi, hogy a ma még elmaradott (vagy a bevett, optimista gazdaságfilozófiai megnevezéssel „fejlődő”) országok lakói soha nem akarnak majd úgy élni, mint a fejlett civilizációk polgárai, Nos ez az, amely biztosan nem lesz így. Éppen ezért félnek a demográfusok sokkal jobban attól, hogy néhány évtizeden belül minden ember annyit akar majd fogyasztani, mint ma az Egyesült Államok állampolgárai, mint attól, hogy néhány milliárddal több embert kell etetni. Ki az, aki ezt megtagadhatná tőlük? A Nyugat fenntarthatatlan életformával éppen az a legfőbb baj, hogy a globális kereskedelem segítségével Európa és Észak-Amerika „kiszervezi” a környezetszennyező ipari és mezőgazdasági tevékenységeket a fejlődő világba, amelyek így annak az életvitelnek az árnyoldalait kell elszenvedniük, amelyet nem is élvezhetnek. Érthető, ha ezen változtatni akarnak.
http://mno.hu/
Ha a élelmiszer-termelésre koncentrálunk, a puszta adatok még optimizmussal is tölthetnek el bennünket. A Nature-ben néhány évvel ezelőtt megjelent tanulmány szerint ugyanis a mezőgazdaság termelékenysége az elmúlt évtizedekben gyorsabban nőtt, mint a népesség növekedése. Magyarán nem lenne szükségszerű, hogy a világ bármely lakója is hiányt szenvedjen a táplálékban. Éhezés mégis létezik a földön. Ennek oka pedig nem a globális léptékben mérhető élelmiszerhiány, hanem a megtermelt étel egyenlőtlen eloszlása. A Föld jelenleg az emberiség élelmiszerigényének másfélszeresét termeli meg, amely mennyiség bőven elég lenne akár tízmilliárd ember számára is. Csakhogy a világ legszegényebb, napi egy-két dollárnál is kevesebből tengődő lakói nem képesek megvásárolni ezt az élelmiszert.
Abban szinte mindenki egyetért, hogy növelni kell a földön megtermelt élelmiszer mennyiségét, de ennek mikéntje már ádáz, előítéletekkel telt csatározások tárgyává vált. Két tábor csap össze: az intenzív (gépesített, növényvédő szereket, műtrágyát használó) és a biónak nevezett gazdálkodás hívei, írja a National Geographic. Utóbbiak rendszerint környezetbarátnak, egészségesnek, természetesnek állítják be saját vállalkozásaikat, ha azonban az a fő cél, hogy élelemmel lássuk el a növekvő népességet egyvéges méretű földön, akkor az előbbieknek meglehetősen erős ütőkártya van a kezükben: területegységre vetítve az intenzív gazdálkodás termésátlagai jóval nagyobbak. A Nature-ben publikált egyik tanulmány eredményei szerit akár 25 százalékkal több élelem is megtermelhető egy hektáron, ha a modern élelmiszer-termelő praktikákat alkalmazzuk.
Hogy mennyit változott a világ az elmúlt ötven-hatvan évben, azt remekül érzékeltethetjük azzal, hogy az intenzív mezőgazdaság térnyerését a múlt század hatvanas éveiben „zöld forradalomnak” nevezték. Ma már kevesen lennének, akik a műtrágyákat és a permetezést zöldnek bélyegeznék. Akkoriban azonban, legfőképpen az 1970-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Norman Borlaug vezetésével végrehajtott technológiai paradigmaváltást a világ annak előtte éhínségektől sújtott országai valódi forradalomként élték meg. Amikor Borlaug 2009-ben meghalt, fő működési területein, Mexikóban és Indiában valóságos szentként, az éhezők megmentőjeként emlékeztek meg róla. Nem tett mást, mint az elmaradott, alacsony termésátlagot produkáló gazdálkodást felváltotta a genetika és az agrokémia legújabb vívmányait hasznosító intenzív mezőgazdasággal.
Csakhogy mindez nagy befektetéseket is igényelt, így a nagyüzemi gazdálkodás hamarosan eltiporta a kistermelőket a világ számos országában. Kérdés, hogy megérte-e mindez. Ha Indiában kérdezzük meg azokat, akik hála a Borlaug segítségével megnövelt aratásoknak, nem haltak éhen, biztos igennel felelnek. Ha a tönkrement kistermelőket kérdezzük, biztos pokolra kívánják az agronómust. Nem lehet igazságot tenni, de annyi bizonyosnak látszik, hogy önmagában egyik gazdálkodási filozófia sem képes megmenteni az emberiséget a néhány évtizeden belül bekövetkező élelmiszer-krízistől.
Akkor mit lehet tenni, hogy bolygónkban ott rejlő tápláléktermelő potenciált felszabadítsuk, és ne kényszerüljünk az évszázad második felében a posztapokaliptikus scifik világát idéző mesterséges és undorító tápanyagkészítmények fogyasztására?
http://mno.hu/
Jonathan Foley, a Minnesotai Egyetem környezettani intézetének igazgatója a National Geographicban írt tanulmányában néhány olyan lépést jelölt meg, mint a túlélés zálogát. Az első az, hogy nem terjeszkedhetünk tovább a környezet kárára. A múltban a mezőgazdasági területek expanziója mindig a természetes életközösségek elpusztításával járt. A jégmentes szárazföldek 38,6 százalékát mára a mezőgazdaság (a növénytermesztés és az állattenyésztés) érdekében alakítottuk át. Ehhez jön még 14,9 százalék, amelyet egyéb emberi tevékenységek (ipar, közlekedés, lakóövezetek) foglaltak el, és marad 46,5 százalék természetes környezet, amelynek jelentős része azonban sok mindenre nem használható magas hegység. A további környezetpusztítás azonban nem engedhető meg.
A következő tennivaló, hogy a meglévő mezőgazdasági területeken növeljük a termésátlagot. Itt a kutató azonban önmagával is konfliktusba kerül, hiszen megemlíti a hatvanas évek zöld forradalmának sikereit, ugyanakkor egyből el is veti az intenzív gazdálkodás lehetőségét, annak környezeti ártalmai okán. Hogy akkor mégis hogyan lehetne drasztikusan növelni a termelékenységet, az a homályban marad, csak konkrétumok nélkül említi, hogy precíziós növénytermesztési módszereket meg hasonlókat kell alkalmazni. Itt az ember szkepszise elkezd egyre erősebben jelentkezni.
Az újabb ajánlás, mégpedig a meglévő erőforrások hatékonyabb kihasználása azonban biztosan kivitelezhető lépés lenne. A vizet, a növényvédő szereket, a műtrágyát és legfőképpen a földterületet okosabb tervezéssel biztosan lehetne úgy is használni, hogy kevesebb befektetett forrás menjen veszendőbe. Ezen úgy is segíthetnénk, ha kevesebb húst ennénk, mint most, és a megtermelt növényeket megennénk inkább, minthogy állatokkal etetjük meg őket, vagy a már elbukott bioüzemanyagokat készítjük belőlük. Ma a gazdasági területek 55 százalékán termelünk tápláléknövényeket, 36 százalékukon állati takarmányt, a fennmaradó részen pedig biodízelnek való növényeket. A takarmánycélú területek minden megtermelt 100 kalóriájából mindössze 40 kalória tej vagy 22 kalória tojás vagy 12 kalória csirkehús vagy 10 kalória disznóhús vagy 3 kalória marhahús „készíthető”. Ez hatalmas pazarlás.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
