Nyolc zsidó embert bújtattak a II. világháború alatt, az egész családjukat kivégezték

Nyolc zsidó embert bújtattak a II. világháború alatt, az egész családjukat kivégezték

Életüket kockáztatva – Zsidómentő lengyelek a vészkorszak idején címmel nyílt időszaki kiállítás kedden a budapesti Holokauszt Emlékközpontban. A budapesti lengyel nagykövetséggel és a Lengyel Intézettel közös rendezésű kiállítás anyagát a Lengyel Zsidóság Történetének Múzeuma (Polin Múzeum) és a Lengyel Köztársaság Külügyminisztériuma állította össze, az év végéig látható tárlat 18 panelen mutatja be a lengyel embermentőket. 

A rendezvényen beszélgetést tartottak a lengyel és magyar vidéki zsidóság mentéséről. Ennek keretében Anna Stróz, a vészkorszak idején zsidókat mentő lengyelek múzeumának megbízott igazgatója mutatta be az idén márciusban megnyitott markowai múzeumot, amely az embermentő, mártírhalált halt Ulma család nevét viseli.

A kiállítást megnyitó Jaroslaw Bajaczyk, a budapesti Lengyel Intézet igazgatóhelyettese rámutatott: a varsói Polin és a markowai Ulma Múzeum két véglet: előbbi hatalmas anyagi ráfordítással berendezett óriási kiállítás, utóbbi kicsi, kevés alkalmazottal működő múzeum. A lengyel diplomácia képviselői azonban szeretnék összekapcsolni ezeket a kezdeményezéseket, és megmutatni, hogy mindegyiknek megvan a maga jelentősége, értelme. Anna Stróz ismertetése szerint Józef Ulma és felesége, Wiktoria Ulma nyolc zsidó embert bújtatott, egy négytagú családot és még két-két embert, miközben már a befogadás pillanatában pontosan tudták, hogy ezzel az életüket kockáztatják.

A német katonák 1944-ben gyilkolták meg őket és a hat gyereküket. A katonák először a padláson bújtatott emberekkel végeztek, majd a szülőkkel, így a gyerekeknek saját szüleik kivégzését is végig kellett nézniük. Az exhumálás során az is kiderült, hogy a hetedik gyermekével várandós anyánál megindult a szülés. Anna Stróz kitért arra, hogy az Ulma család történetét bemutató kiállítást március óta több mint négyezer ember nézte meg, és a tárlat gyakran heves érzelmeket vált ki.

Szántóné Balázs Edit, az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem oktatója a magyarországi vidéki zsidóság mentéséről szólva elmondta: az utóbbi években Lengyelországban és Magyarországon is sokkal több figyelmet fordítanak a zsidómentőkre, és ez fontos, hiszen “minden tiszteletet és emlékezést megérdemelnek”. Ugyanakkor “óva intek mindenkit attól, hogy átessen a ló másik oldalára” – fogalmazott.

Hangsúlyozta, hogy a vidéki zsidóság mentése sokkal nehezebb volt, mint a budapesti zsidóké. Budapesten ugyanis nemzetközi segélyszervezetek működtek, és hosszabb idő is volt a mentésre, míg vidéken mindössze néhány hónap telt el a gettóba zárás és a deportálás között. Ráadásul a kisebb településeken mindenki ismert mindenkit, így elbújni vagy másokat bújtatni szinte lehetetlen volt.

Vidéken a magyar közigazgatás, amely a cigányok nyugat-magyarországi összegyűjtésekor többször lassította, szabotálta a rendeletek végrehajtását, a zsidók esetében ugyanezt nem tette meg – hívta fel a figyelmet. Ugyanakkor az együttérzés megnyilvánulásaira vannak példák, ilyen például, amikor egy keresztény nő tüntetően sétál együtt a szombathelyi főtéren sárga csillagot viselő barátnőjével, és ezért később deportálják. Az együttérzésről árulkodik az is, hogy az emberek igyekeztek élelmet juttatni a gettókba.

Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója arról beszélt, hogy a vidéki zsidóság esetében az önmentés is nehezebb volt. Egyrészt, mert azok a zsidó emberek, akik korábban a közösség megbecsült tagjai voltak, nem akarták elfogadni, hogy bujkálniuk kell, másrészt a vallási nevelés során azt tanulták, hogy veszélyben a családnak együtt kell maradnia. Így hiába hoztak papírokat Pestről, hogy megmentsék legalább a fiatalokat, sokszor az édesanyjuk nem engedte el őket. Ráadásul, aki menekült, az sem számíthatott arra, hogy befogadják.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »