A Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán minden évben megemlékeznek a korábban ott végzett hallgatók jubileumi diplomájáról. 2023-ban egy gyémántdiplomát adtak át, Janka György hatvan évvel ezelőtt, 1963-ban végezte el a teológiát. Abban az évben, november 17-én szentelték pappá Nyíregyházán. A gyémántdiplomás, csaknem 84 éves id. Janka György atyával P. Tóth Nóra beszélgetett.
– Hogyan éli meg a hitét, hivatását így közel 84 évesen? Miként imádkozik, hogyan gyakorolja manapság az életre szóló meghívás szolgálatát?
– Amikor nyugdíjba mentem, egyből megkerestem a székesegyházat, és mindennap oda jártam a családommal, a feleségemmel és a kislányommal együtt. Elmentem az esti misére, és volt úgy, hogy egy héten – hétköznapokon – több alkalommal is egyedül végeztem a Szent Liturgiát. Sajnos aztán jött a Covid, aztán a korral járó nehézségek, feleségemnek a betegsége, és emiatt kénytelen voltam arra szorítkozni, hogy csak vasárnap megyek el a székesegyházba, az utrenyére, tehát a reggeli istentiszteletre, hétköznap pedig itthon végzem a Szent Liturgiát. Amiatt, hogy a feleségem és a kislányom legalább részt tudjon venni. Most tehát így oldjuk meg. Emellett pedig próbálom végezni azokat az imádságokat, melyeket egy papnak imádkoznia kell: az imaórákat; a feleségemmel együtt imádkozzuk végig a vecsernyét és a Szent Liturgiát, amelyet általában délelőtt szoktam végezni…
– Hogyan élte meg atya, hogy a gyermekeiből is papok lettek? Méghozzá tudós, művész papok?
– Ez egy olyan adottság, amihez nekem abszolút semmi közöm nem volt vagy nincsen. Azzal, ahogyan mi a feleségemmel éltünk, esetleg adtunk, tudtunk példát adni, vagy nem, csak remélni tudom. Mi éltük a magunk életét, és ők ebből azt és annyit jegyeztek meg, amit akartak. Egy biztos, hogy mi nyitott, őszinte életet éltünk. Elmondok önnek egy történetet. Velünk szemben élt egy család. Sajnálatos módon az anyukát elütötték, meghalt. A nagymama néhány évig még élt szegény, de ő is meghalt, tisztességesen eltemettük. A fiú már akkor másodéves vagy harmadéves papnövendék volt. Nem maradt otthon senkije, miután eltemettük a nagymamát. A temetés után átjött, együtt megvacsoráztunk, és el akartam búcsúzni tőle. De azt mondta: atya, én nem merek hazamenni, félek. Erre én: ide figyelj, fiam, menj, hozd át a cuccodat, és itt fogsz lakni velünk. Onnantól két-három évig ott lakott velünk. Két fiammal együtt egy szobában szépen megvoltak. Mi soha nem beszéltünk olyat, amit a gyerekek ne hallhattak volna. Ami a fiaimat illeti, én mondtam nekik: annak mentek, aminek akartok, nekem semmiféle elvárásom nincs. Ugyanez történt a házassággal kapcsolatban is: azt veszel el, akit akarsz. Istennek legyen hála, jól sikerült mind a három fiamnak a házasságkötése. A kislányomé is. Náluk hat gyerek született, sajnos a kislányuk meghalt. A fiúknál pedig három-három gyerek van, s már ők is házasodnak.
Nyilvánvalóan örültem neki, hogy papok lettek. Bár mi a vasutas és az erdész szakmát ajánlottuk, de végül a legkisebből sem lett sem vasutas, sem erdész, hanem ő is papnak ment. Tehát ez tőlünk teljesen független, hogy miért választották, hogy választották, nem tudom. Hál’ Istennek, jó tanulók voltak. Amikor már megtörtént a rendszerváltás és volt lehetőség, Keresztes püspök úr Janka Ferenc nevű fiamat elsőként küldte Rómába. Mindhármuknak sikerült megszereznie a teológiai doktorátust, tehát úgy gondoljuk, hogy hasznos tagjai az Egyháznak.
– Az atya szolgálatára visszakanyarodva: hogyan hívta meg atyát az Isten erre a szolgálatra?
– Az én drága nagyszüleim egymással szemben laktak, csak az út választotta el őket Nagylétán. Faluról van szó, ahol nagyon kiválóan gyakorolták a vallásukat az emberek. A falunak a déli része görögkatolikus, ide Erdélyből telepedtek be a görögkatolikusok. Egyszer, szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalásának az ünnepén a tsz-elnök, aki tanárember volt, engem is tanított, kimegy ebédidőben, és látja, hogy az emberek puszta kenyeret, tejet ebédelnek. Megütközött a tsz-elnök, mert a mi időnkben reggel nyers szalonnát ettünk, délben sütöttük a szalonnát nyárson. Azt mondja, mi van emberek? Nincs szalonnájuk? Szóljanak, és akkor vágunk disznót. És akkor mondja ott az egyik, hogy nekünk böjtünk van, és amiatt nem eszünk szalonnát… Mindig elérzékenyülök, ha ezt mesélem.
A szüleim rendszeresen jártak templomba, anyám vasárnap megreggeliztetett, felöltöztetett bennünket és küldött a templomba minket. Én még az első két osztályt a görögkatolikus iskolában jártam, ’47-’48-ig. A tanítóbácsi volt a kántor, és amikor ő indult a templomba, akkor mentünk mi is. Tehát ott töltöttük az egész délelőttöt a templomban. Én nagyon szerettem a templomba járni. Mindig hét órakor volt a szentmise reggel, és én előbb elmentem a templomba – nem olyan messze volt, fél kilométer lehetett –, részt vettem a szentmisén, és úgy mentem aztán az iskolába. Amikor általános iskolás voltam, 7-8. osztályos, akkor fordult meg a fejemben, hogy esetleg tanárnak kellene menni, történelemtanárnak, magyartanárnak. De aztán ez a gondolat valahogy eltűnt. Amikor már gimnazista voltam, akkor már tudtam, hogy én pap akarok lenni. És Istennek legyen hála, hogy fölvettek a nyíregyházi hittudományi főiskolára…
Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.
Az interjú meghallgatható az egyházmegye Podcast-csatornáján ITT, vagy a szolgáltatóknál (Spotify, Apple Podcast, Anchor, Google Podcast).
Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye
Szerző: P. Tóth Nóra
Lejegyezte: Juhászné Szabó Erika
Fotó: P. Tóth Nóra
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
