Túlzás nélkül fehérgyűlölő oktatási minisztert nevezett ki Macron francia köztársasági elnök. Egy hónap múlva parlamenti választások lesznek, és fél a szélsőbaltól.
Amíg ugyanis a jobbközép pártok – engedelmeskedve a több évtizedes ideológiai terrornak – nem lépnek koalícióra a legerősebb ellenzéki párttal, a radikális jobboldali Marine Le Pennel, a baloldal összeállt. Vezetőjük az antiszemita, kommunista Jean-Luc Mélenchon. Így Macron a szélsőbaltól fél leginkább, ezért nevezett ki szocialista miniszterelnököt (egy hónapra, a választásokig), és ezért adta az oktatási minisztériumot egy szenegáli-francia szélsőbaloldali politikusnak. Pap Ndiaye korábban gyűlölettel beszélt a „fehér heteroszexuális férfiak társadalmáról”.
Xavier-Laurent Salvador közismert francia irodalomprofesszor és középkoriirodalom-kutató, a „Dekolonializmus és az identitásalapú ideológiák megfigyelőközpontjának” társigazgatója a Le Figaroban ezt a botrányt elemzi.
Szerinte, ha egyáltalán lehet ilyet mondani Macron előző kormányával összefüggésben, tagjai között volt egy, az átlagnál kevesebbet hibázó, viszonylag népszerű miniszter is, a határozottan republikánus eszméket valló, a Republikánusok (LR) pártjából érkező Jean-Michel Blanquer, aki Nicolas Sarkozy egykori sikeres köztársasági elnökhöz is közel állt.
A nemrégiben leváltott miniszter konfliktusa Macronnal akkor kezdődött, amikor Samuel Paty 2020 októberében, a lefejezett történelemtanár brutális meggyilkolása után egyértelműen állást foglalt a radikális iszlám francia közoktatási intézményekből történő kiszorítása és a hagyományosan komoly értéknek számító véleményszabadság mellett. Paty „bűne” az volt ugyanis, hogy szólásszabadság óráján Mohamed-karikatúrákat mutatott diákjainak, akit ezért egy radikális muszlim migráns a nyílt utcán, nappal, kegyetlen brutalitással lefejezett. De Jean-Michel Blanquer volt az is, akinek volt bátorsága azt mondani a muszlim kendő iskolai viseléséről szóló vita során, hogy annak „semmi helye nincs a francia társadalomban”.
A Chirac- és Sarkozy-követő Blanquier klasszikus, katolikus hátterű tanulmányaihoz képest utódja, a szélsőbalos, kommunista eszméken szocializálódott Pap Ndiaye a franciaországi és az amerikai négerek helyzetének összehasonlításával foglalkozott hosszú ideig, erre építette pályafutását is és 2008-ban még esszét is írt erről a témáról.
Később „tovább fejlesztette” ideológiáját és arra a következtetésre jutott, hogy Franciaországnak sürgősen fel kell nyitnia a szemét saját „strukturális rasszizmusával” szemben. Ezzel a megközelítéssel Ndiaye nem csinált mást, csak az Amerikából importált dekolonializmus egyik kulcsfogalmát ültette át a francia közbeszédbe és társadalomba, és utat nyitott egyebek mellett az eltörlés kultúrájának és a szélsőséges wokizmus eszméinek Franciaországban.
Pedig a Le Monde egyik 2009-es cikke szerint a szenegáli apától és francia anyától Franciaországban született 56 éves férfi, akit anyja egyedül nevelt fel, sokáig „nem aggódott identitásával kapcsolatban”. Republikánus eszmék között, mindenféle rasszizmus nélkül nőtt fel. (Ndiaye rengeteg kritikát kapott a közösségi hálókon amiatt, hogy miközben a fehér francia anyja egyedül nevelte, szenegáli apja „hamar lelépett” és nem foglalkozott vele, miközben fajáruló anyja mindent megtett azért, hogy Ndiaye tanulhasson, sőt, állami ösztöndíjakból folytathatta külföldi tanulmányait, mégis a „fehér” Franciaország ellen fordult.) Macron első elnökségi ciklusa idején felgyorsult a történész Ndiaye radikalizálódása.
2018-ban elítéli a francia társadalmi modellt, ahogy fogalmaz a „fehér heteroszexuális férfiak soviniszta univerzalizmusát”, 2020-ban a Le Monde-ban írt cikkében pedig arról értekezik, hogy „franciának lenni még mindig azt jelenti, hogy fehér vagy, viszont ha nem vagy fehér, akkor máshonnan jöttél”. Majd bírálja a franciákat azért, hogy nehezükre esik függetleníteni magukat a bőrszíntől, ha arról van szó, hogy valaki francia vagy nem francia.
Az Egyesült Államok egyetemi campusain és a szélsőbaloldal értelmiségi köreiben, médiafelületein oly népszerű „wokizmus” ideológiája köszön vissza Pap Ndiaye gondolatmenetében, de ugyanebben a cikkében a szintén az Egyesült Államokból importált „mikroagresszió” fogalmát is előveszi a történész, és leírja azokat a sztereotip kérdéseket vagy megjegyzéseket, amelyeket egy színes bőrű személynek tesznek fel Franciaországban, mint például: „Melyik országból jöttél?” vagy „Milyen jól beszélsz franciául!”. Ezek a kérdések a normál ember számára maximum ügyetlen, udvariatlan kérdéseknek tűnnének, de az új fajelmélet hívei számára, akiknek ideológiáját Pap Ndiaye is átvette, ezek a kérdések egy sokkal súlyosabb jelenség megnyilvánulását jelentik, nevezetesen a „fehér etnocentrizmust, a tudatlan vagy az eufemisztikus rasszizmust”, amit „a látható kisebbségekhez tartozó emberek” a saját élettapasztalataikból fakadó fájdalomként élnek meg – írja a neves professzor, Salvador a Le Figaro-ban. Más szóval, most már „tudatlanságból”, ha úgy tetszik mindenféle rosszindulat, gyűlölet nélkül is lehet valaki rasszista, sőt, akár kedvességből is. (Abban a megjegyzésben ugyanis, ha valaki nyelvtudását dicsérjük, nehéz nem felismerni a kedvességet).
De Pap Ndiaye ennél is messzebb megy, és nyíltan kritizálja a francia állami, közigazgatási szervezetet is, ráadásul úgy, hogy azt már a második 5 éves ciklusban irányítják elvtársai: 2012-2017 között a bukott szocialista elnök François Hollande, 2017-től kezdve Hollande egykori gazdasági minisztere, Emmanuel Macron. Sőt, most kezdődik a harmadik baloldali, vagy Macron esetében félig baloldali, félig ultraliberális korszak.
(Pap Ndiaye 2012-ben egy Hollande-t támogató nyílt levelet írt alá, és korábban szoros kapcsolatot ápolt a szocialista párt trockista szárnyával, radikális aktivistaként a pártba is belépett). Amikor ugyanis a Le Monde egy 2017-es riportjában meglehetősen elfogult és manipulált módon az „állami rasszizmusról” kérdezi, Ndiaye kijelentette, hogy „bár Franciaországban nincs állami rasszizmus, arasszizmus az államban van és az olyan intézmények, mint például a rendőrség, rasszista gyakorlatot folytatnak”. Így az új oktatási miniszter számára egyes rendőrök rasszista viselkedése már nem egyének által elkövetett bűncselekményként jelenik meg, hanem általánosít és „a nemzeti rendőrség által jóváhagyott gyakorlatról beszél.
Pap Ndiaye elmélete ugyanakkor ennél is jóval messzebb megy. A „strukturális rasszizmus” vagy a „rendszerszintű rasszizmus” fogalmának népszerűsítésével megerősítette a francia társadalom dekolonialista vagy posztkolonialista vízióját.
A vízió felépítésében segítségére van a szintén Amerikában szocializálódott Maboula Soumahoro akadémikus-aktivista is, aki szerint a „faji kérdés mindent strukturál”, és ezzel mint egy megszállott harcol az úgynevezett nyugati, fehér és domináns normák ellen, és a nyugati államok intézményeinek átstrukturálásáért.
Az amerikai szakirodalom például azt állítja, hogy az Egyesült Államokban „a feketék korábban halnak meg, mint a fehérek, és ennek oka minden bizonnyal a rendszerszintű rasszizmus, ami az egészségügyi ellátás hiányában nyilvánul meg”. És ha ehhez hozzátesszük Chile egykori elnökének, 2021-ben az ENSZ főbiztosának, Michelle Bachelet-nek a nyilatkozatát, akkor egészen aggasztó következményekre lehet számítani az elkövetkező években. Bachelet szerint ugyanis „a mai rendszerszintű rasszizmus és faji erőszak mögött az állami felelősség hivatalos elismerésének hiánya húzódik meg”, azaz az államok nem vállalják a felelősséget saját, rendszerszintű rasszizmusukért.
„Ismerősen cseng a „minden rasszizmus rendszerszintű” dallam Franciaországban”, mondja Salvador, és divatos szélsőbaloldali aktivistákra, ideológusokra utal, mint pl. a fehérfóbiát hirdető Norman Ajari-ra. Az amerikai hatásra Franciaországba importált ideológia egyre nagyobb teret nyer az egyetemeken és a kutatásban is, amint azt a „Dekolonializmus és Identitásalapú Ideológiák Megfigyelőközpontja” honlapján közzétett kiadványok is bizonyítják – teszi hozzá Salvador.
Salvador szerint Pap Ndiaye kinevezése mögött az is állhat, hogy Macron egyszerűen csak kiszolgálja a szélsőbaloldali választóit, és mivel a „baloldal, faji ideológusok egyik fő célpontja nyilvánvalóan az iskola”, ezt a minden tekintetben fontos tárcát átengedte nekik.
A baloldali ideológusok egyébként is régóta vádolják azzal a francia iskolarendszert, hogy „itt alakul ki a francia rasszista norma”, és már régóta ideológiai hidat építettek a rendszerszintű rasszizmus és az iskolarendszer közé, ahol az iskolákban „etnikai szegregáció és „rendszerszintű diszkrimináció” dúl. Ez is jól mutatja, hogy mekkora ajándékot adott Emmanuel Macron a szélsőbaloldali dekolonialistáknak azzal, hogy egyik fontos képviselőjüknek ajándékozta az oktatási tárcát.
Pap Ndiaye kinevezésével egy olyan dekolonialista ideológia érkezik a kulcsfontosságú oktatási minisztériumba, amely teljes szakítást jelent az elődje, Jean-Michel Blanquer által megtestesített világi és köztársasági szellemiséggel – mondja Salvador.
Mert az új oktatási miniszter, Pap Ndiaye egyértelműen az amerikai dekolonialista gondolkodás híve és képviselője. 2021-ben például szélsőbaloldali ideológusokkal együtt jelentést készített a párizsi opera énekeseinek faji hovatartozásáról (La diversité à l’Opéra national de Paris – A Párizsi Nemzeti Opera sokszínűségéről), ahol végig a bőrszín körül forog minden megállapítás olyan következtetésekkel, mint pl. „a Párizsi Opera még nem tűzte műsorra nem fehér alkotó librettóját vagy kompozícióját”, vagy „meg kell szüntetni a bőr kifehérítést a balettben”, illetőleg „az európai opera a hatalmon lévő, vagy ahhoz közel álló fehér európai férfiak dominanciájáról szólt”.
Salvador egy nagyon súlyos tévedésre hívja fel a fehérellenes, dekolonizációs ideológia híveinek figyelmét. „Úgy tűnik, hogy elkerülte az (ideológusok) figyelmét, hogy nem létezik negatív rasszizmus, azaz olyan rasszizmus, amely a fehér felsőbbrendűség szolgálatába állna és ezért el kell ítélni; és nem létezik pozitív rasszizmus sem, amely tele van jó szándékkal, és jó okokból alkalmaz rasszista kritériumokat (mint amilyen a dekolonizációs rasszizmus, azaz a feketéknek fehérek ellen folytatott bőrszínalapú diszkriminációja, amely ebben az olvasatban pozitív és elfogadott, sőt, támogatott). Egészen egyszerűen csak rasszizmus van, ami nem tűr semmilyen jelzőt.”
De ez egyben logikus következménye annak a hosszú kálváriának is, amelyen a volt nemzeti oktatási miniszter, Blanquer ment keresztül. A volt oktatási minisztert Macron az utóbbi hónapokban egyre kevésbé támogatta, különösen azóta, hogy a miniszter bírálni merte a baloldali radikális iszlám befolyását a francia egyetemeken, ami pedig ténykérdés. Érdekes, hogy Emmanuel Macron ebben a vitában végig hallgatott (feltehetően az egyes becslések szerint 6-8 milliós francia iszlám közösség szavazataira számított ezzel Macron, amit a második fordulóban meg is kaphatott), majd Pap Ndiaye-t nevezte ki Jean-Michel Blanquer helyére, aki nagyon világos (nevetséges) üzenetet küldött minap a franciáknak: a francia egyetemek iszlamizációja szerinte nem létezik.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
