Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
Kevés költészetnek van bátorsága – és tehetsége – ahhoz, hogy toposzok gyanútlan szépségére alapítson verskultúrát. Ezt az esztétikai merszet vállalja például Jónás Tamás vagy Szabó T. Anna poézise – és Simon Adri művészete is. A költő alábbi verse nem megijed az idilltől és a pátosztól, hanem e kényes minőségek metamorfózisából bont ki távlatos jelentést.
Kétely
A puha fényfolt a levél fonákján
a szitáló délutáni napban,
a fűcsomók és a nedves göröngyök,
és a nyári ludak V-alakban,
a tüzes sávokra szakadozott
felhők naplementekor, a poszáta
fészke fölött összeboruló nádas,
a zsombéksás vízbe hajló szára,
a hegyoldalban kanyargó ösvény és
az ösvény szélén heverő csontok,
a csillagködök és a törékeny rend,
amit egy drótkerítés megbontott,
a hirtelen ránk zuhanó sötétség
és a fák közt lopakodó kétely,
hogy szebben fogunk-e nyelveken szólni,
mint kiszáradt földre írni vérrel –
Lazán kötött alaktan szervezi a szöveg dallamrendjét (a jambikus lejtésbe szőtt trochaikus jelleg Kemény István vagy Tóth Krisztina költészetéből is ismerős vonás, s a beszédmodor keresetlenségének hatását kelti). Ez – formanyelvi szinten, azaz metapoétikai értelemben – éppúgy a versre magára írja vissza a „törékeny rend” kitételt, mint a szófaji jellemzők elbillenése az utolsó versszakban.
A nominális (névszói) stílus (a főnevek, melléknevek, melléknévi igenevek túlsúlya) természeti képek leltárát adja; impresszionisztikus katalóguspoétika teljesedik ki a műben; a jelzőhalmozó érzékszervi tobzódás statikus (azaz időtől nem háborgatott) idillt sugall – de mind baljósabb árnyalatokkal.
A versben a természeti létezés összetevői sorjáznak, csak a zárlat kerít sort emberi jelenlétre. A naturális/organikus harmóniát a „drótkerítés” birtoklásra-kisajátításra mutató jelenléte zavarja meg (nyelvi szinten a „megbontott” ige hasítja fel az addig névszói szövetet); a „ránk zuhanó sötétség” és a „lopakodó kétely” motívuma (mindkettő kiemelten, sorvégen) a többes szám első személyű megszólalás révén közös/közösségi tapasztalattá emeli az egyetemes fenyegetettséget. A tényezőket és tulajdonságokat soroló stilisztikai rendet egy segédige („fogunk”) és két főnévi igenév („szólni”, „írni”) nyitja meg a változékonyság dimenziói felé.
Mindeközben a „délutáni napban”, a „naplementekor”, a „csillagködök” és a „sötétség” az időbeliség fázisait jelöli, a lent („fűcsomók”, „nádas” stb.) és a fent (pl. „nyári ludak”, „hegyoldalban”) ellentéte pedig térbeli irányultságot jelez: a versbeszéd idő- és térszerkezete a felfelé múlás metafizikáját rajzolja ki.
Mondattani bravúr, hogy a tizenhat sor egyetlen türelmesen építkező költői kérdés (melyet nem is kérdő-, hanem a bevégezetlenséget tudatosító gondolatjel zár). E körmondatban a soráthajlások fokozódó dinamikája is valami elemi végkifejlet felé tereli várakozásunkat.
A poétikai dramaturgia emlékezetes zárlatot készít elő: az utolsó két sor infinitívuszos elevenséget von a versbeszédbe, miközben a nyelveken szólás pünkösdi misztériumát eszkatológiai távlatba vetíti. (A „kiszáradt föld” és a „vérrel” írás képe szó szerinti olvasatban a környezeti krízis és a háborús korszakok képzetét kelti föl, allegorikusabb nézetben a megtermékenyítésre és elbékítésre szoruló, avagy az isteni beavatkozás kegyelme után sóvárgó földi valóságról vall.)
Bizonyos értelemben nyelveken szól a költemény maga is: a verstan, a hagyományok, a szépség és a teológia nyelvén. (Nota bene: Lélek általi elragadtatás – nem ez volna a költészet titkos definíciója?)
A Kétely a hit verse.
Fotó: Pixnio
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
