Mosolygok rád, hiszen vágyod,
Arcom ragyog, szám nevet,
Kell, hogy jusson csöppnyi Napfény
Lelkemből mindenkinek,
Ámde belül harcok dúlnak,
Tombol számos szélvihar,
Űz a kétely, föl-földobál,
Villámcsapás dúl, zavar.
S gyakran űrtől kong a Kincstár,
Nem sejtheti más, csak én,
S mit ők örök szépnek hisznek,
Kopó félben benn a fény,
Sziklaszirtek zuhannak le,
Ős-dohos vágy megremeg,
Fényem egyre halványul már,
Hogy adhatnék hát neked?
Falhoz bújva settenkedem,
Nehogy rám pirítsanak,
Nehogy számonkérjenek,
Nehogy megtaláljanak,
Rejtőzöm, mert félsz él bennem,
Minden kérdés tőrdöfés,
Azt hihetném, elég lesz már,
S ők azt mondják: túl kevés!
Néha, mint a sír hallgatok,
Meg ne hallják: lélegzem!
Máskor harsány, nyitott lelkem,
Kérdik: mi történt velem,
Ámde lelkem bizalmatlan,
„Mit vágysz tőlem? Mit tegyek?”
Nehogy éjjel rám törjetek,
Nehogy megfeszítsetek!
Kerepesi Igor
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
