Zrínyi Miklós (1620. május 3. – 1664. november 18.), gróf, nagybirtokos főnemes, a magyar irodalomban számon tartott jeles író és költő, hadvezér, politikus és a hadtudományok művelője, a szigetvári hős (Zrínyi Miklós) dédunokája. A király szolgálatában állandó harcokat folytatott a török ellen, hadi győzelmeire Európa-szerte felfigyeltek, és méltán vívta ki a kor uralkodóinak tiszteletét. Sikerei nyomán „Magyar Mars”-nak nevezték, világi és egyházi méltóságok elismeréssel és nagyrabecsüléssel nyilatkoztak róla.
A nagy és sikeres hadviselések vívmányai után Zrínyi az Oszmán Birodalom elleni végső harcot összefogással, és a nemzet egyesítésének szervezésével kívánta elérni. A negyvenes években arra a gondolatra jutott, hogy a Magyarország középső területére már több mint száz éve beékelődő Oszmán Birodalmat – amely ekkortájt épp a Földközi-tengeren harcolt a Velencei Köztársasággal – európai összefogással, kétfrontos harcra kényszerítve meg lehet verni. Ezen eszme által vezérelve készítette el az idegen hatalom elleni küzdelemhez erőt és reményt adó művét, a Szigeti veszedelmet.
Elképzeléséhez azonban nem kapta meg a Habsburg-udvar támogatását, de reményét nem adta fel, és az ötvenes években – immár horvát bánként – kezdte meg a felkészülést a jövendőbeli harcra, aminek részét képezték a korszakban írt hadtudományi munkái is, a Tábori kis tracta és a Vitéz hadnagy.
1663–64-ben nagy hadi sikereket aratott, azonban a bécsi udvar veszni hagyta sikereit és békét kötött a szultánnal. Zrínyi bizalma ekkor véglegesen megrendült a Habsburgok iránt. Nem tágított elképzelésétől, megírta a Mátyás király életéről való elmélkedések című munkáját, amelyben többek között a magyar és a Habsburg fél eltérő érdekeit boncolgatta a török uralomra törése kapcsán, ezzel összefüggésben pedig kijelentette, hogy előnyösebb, ha a saját nemzete adja egy ország királyát. Miután az oszmánkérdésben sem III. Ferdinánd, sem pedig az őt követő Lipót nem mutatott hajlandóságot, Zrínyi úgy döntött, saját kezébe veszi az irányítást.
A hadvezér a Mura bal partján, Kanizsával szemben, a hódoltság területén 1661-ben felépítette Zrínyi-Újvárat, amely egyrészt elvonta a török erőket mindenekelőtt az ekkor a Portától nyíltan is elszakadni szándékozó Erdélytől, valamint stratégiai helyzetéből fakadóan állandó veszélyt jelentett Kanizsára és a törökökre.
Zrínyi 26 ezer fős hadsereget toborzott az eszéki híd lerombolására, megakadályozva ezzel az ellenfél utánpótlását. A sikeres téli hadjárat elérte küldetését, Zrínyi eredményes útjával kivívta több európai méltóság elismerését. Lipót német-római császár mellett VII. Sándor pápa, XIV. Lajos francia király, II. János György szász fejedelem és IV. Fülöp spanyol király is dicsérő szavakat illette őt.
A magyar hadvezér ezután sem hagyott fel hódító terveivel, de Kanizsa sikertelen ostroma után a hadmozdulatok irányítása Raimondo Montecuccoli olasz származású császári hadvezér kezébe került, aki – Zrínyit kizárva a vár védelméből – háromhetes török ostrom után feladta Zrínyi-Újvárat.
A vasvári béke híre Magyarországon általános feszültséggel járt, a bécsi udvar – amelynek tekintélye mélypontra süllyedt ennek hatására – fel volt készülve egy magyar felkelésre is, amelynek élén többen már Zrínyit látták. A hadvezér ugyan nem gondolkodott ilyesmiben, de tény, hogy maga is igen élesen kritizálta a Habsburgok politikáját. A bécsi udvar a további lépéseket megtárgyalandó tanácskozásra hívta őt. 1664 novemberében I. Lipót levele meg is érkezett hozzá, de egy számára végzetes kimenetelű vadászbaleset miatt a megbeszéléseken már nem tudott részt venni.
Ám, 1664. november 18-án a szerencse elhagyta őt. A Csáktornya melletti vadászaton egy vadkan okozta váratlan halálát, ami meghiúsította az ország érdekét védő politikai szándékait. 44 éves volt.
Bethlen Miklós Önéletírás című munkájából tudjuk, hogy Zrínyi Miklós hadvezér 1664. november 18-án, ebéd után, bizalmas embereivel, Vitnyédi István soproni ügyvéddel, a köznemesi ellenzék vezéralakjával, a fiatal Bethlen Miklóssal, a későbbi erdélyi kancellárral, a szintén ifjú Zichy Pállal, Guzics Miklós udvari kapitánnyal, annak öccsével és másokkal vadászni ment a Csáktornyához közeli kursaneci erdőbe. A szerző, Bethlen Miklós, így írt a vadászat befejezéséről, illetve Zrínyi haláláról:
„Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár haza menjünk, estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű vadászát, ki monda horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérén: ha utána mennénk, elverhetnők.
Csak bocskorban lóra kapa, puska kezében, Póka után elnyargala, egy Maglani nevű szabaudus [savoyai – B. A.] ifjú gavallér, Guzics öccse, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána. Mi ott a hintónál beszélgettünk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint hintó nyargalhat, és aztán gyalog a sűrűbe befuték én. Hát ott fekszik, még a bal kezében, mint tetszett, az ér gyengén lüktetett, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”
Zrínyi haláláról akkoriban sokan írtak, és jó néhányan megfogalmazták kételyeiket azzal kapcsolatban, hogy a főúr halálában nem csupán a sebzett vaddisznó játszott közre. E kételyeket táplálták a haláleset tisztázatlan, gyanús körülményei, valamint az a tény, hogy a Habsburgoknak súlyos érdekeik fűződtek Zrínyi félreállításához. A horvát bán korának egyik legjobb hadvezére és politikusa volt, nevét Európa-szerte ismerték. A császárt és környezetét aggasztották Zrínyi tervei, Magyarország esetleges önállósodási törekvései. Zrínyi halála a lehető legjobbkor jött a bécsi udvarnak.
A kursaneci erdő titkáról Bánó Attila író így vall: „Úgy gondoljuk, hogy a kursaneci erdő titkát Bethlen Miklós Önéletírása alapján fejthetjük meg. Az idős Bethlen a Habsburgok fogságában sínylődve sok mindenről hallgatott, és éppen ez az, ami elgondolkodtató. Hallgatott például a megtalált vadkanról, a szolgák által hallott lövésről (vagy lövésekről), Zrínyi lábsebéről, arról, hogy arcsebéről többen is úgy vélték: golyótól származhatott, végül és legfőképpen Póka István különös viselkedéséről, hallgatásáról és büntetlenségéről.
Pókával kapcsolatos hallgatása egészen szembeötlő. Még véletlenül sem mondott róla véleményt. Se jót, se rosszat. Aki elolvassa Bethlen szövegét, azonnal érzi a hiányt. Miközben semmit nem tudunk meg Póka valódi szerepéről, szüntelenül azon töprengünk, hogy mit követhetett el. Nem értjük, miért nem esik egyetlen szó sem arról, hogy mi történt vele a későbbiekben. Bethlen éppen azzal irányította a figyelmet Pókára, hogy nem beszélt róla. Aligha véletlenül. Bethlen Miklós olyannyira pontosan írta le a történteket, hogy egyesek ezt a leírást kódolt üzenetnek tartják.
Fontos lehetett számára, hogy az Önéletírás fennmaradjon, és ne jusson arra a sorsra, mint egyes, Zrínyivel kapcsolatos korabeli dokumentumok, amelyek nyomtalanul eltűntek. Bethlen rabtartói gondoskodtak volna erről, ha gyanúba keverte volna a császári udvart.
Zrínyi Miklós halála után öt és fél évvel, 1670 áprilisában Grémonville bécsi francia követ titkosírással ezt írta XIV. Lajosnak: „két napja tudtam meg egy jól értesült személytől, hogy valójában nem a vaddisznó ölte meg a másik Zrínyit, hanem egy vadász, akit a császár bérelt fel, mert felfedezték, hogy ő (Zrínyi) tárgyalt a törökökkel, hogy segítségükkel magát tegye Magyarország királyává.”
Történészek szerint a Grémonville-t tájékoztató, jól értesült személy Zrínyi Péter (Miklós öccse) lehetett, vagy valaki a köreiből. Zrínyi Péter a merénylettel kapcsolatos gyanúját bátyja halála után igen korán megfogalmazta, ezért inkább tarthatjuk valószínűnek, hogy Grémonville olyan valakitől nyert adatokat, aki azokat Zrínyitől függetlenül szerezte. Zrínyi Péter mindenesetre tudhatta azt, amit mások csak sejtettek: Zrínyi Miklós golyót kapott, még mielőtt szembeszállt volna a vadkannal (vagy a küzdelem közben). Ez esetben Póka István fővadász nem véletlenül került gyanúba, és az sem véletlen, hogy elkerülte a felelősségre vonást. Hatalmas és befolyásos patrónus tarthatott fölé védőernyőt” – olvasható Bánó Attila tollából.
A magyar önálló fennmaradásért küzdő Zrínyi Miklós a Török áfium ellen való orvosság című írásában kiáltja az imádságnak is beillő sorokat, melyeken, évszázadokon keresztül és időtállóan is átvilágít a nemzet iránti féltő szeretete:
„Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? hogy senki utolsó halállal való küzködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-e én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet?
Venientem gladium nisi annunciaverit speculator, animarum quae perierint sangvinem de manu ejus requiret Dominus – Ha az őrálló a közeledő kardot (fegyvert, veszedelmet) nem jelzi, a fegyvertől elveszettek vérét az ő kezéből kéri számon az Úr.”
Forrás: Múlt Kor – történelmi magazin, Magyar Hírlap, Wikipédia
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
