Sok mindenről híres volt. A mosolyáról, a hangszínéről, a tökéletességre való törekvéséről. De arról is, hogy már háttal is tudott szinkronizálni. Csak hogy láttassam az egészet: a stúdióban hátat fordított a képnek, majd hibátlanul rámondta a szöveget. És most őszintén: volt egy picike svindli a dologban.
Ott, ahol a vetítőgép sugara kijött, volt egy kis üvegablak, amelyben a kép visszatükröződött. Ezt a fizikai jelenséget használta ki nagyon ügyesen Csákányi László, ha egy fiatalabb pályatársának fel akarta villantani rendkívüli tudását. Aztán még mielőtt az illető kolléga komolyan vette volna, gyorsan leleplezte magát. Beavatta őt a titkába, a fortélyába. A piedesztált meghagyta másnak. A hangjával azonban ma is itt van köztünk. Döbrögiként a Ludas Matyiban, Gombóc Artúrként, Foxi Maxiként, a Süsü, a sárkány Öreg királyaként, de ő volt Karak is a Vukban, vagy a Flintstone család kőkorszaki Frédije is.
Alacsony termete ellenére óriási színész volt. Elképesztően hiteles karakterszínész. Filmben, kabaréjelenetben, burleszkben, hangjátékban, színházban az egyik legkiválóbb művész. Az emberi jellemről mindent tudott, csak a kottát nem ismerte, és saját bevallása szerint a zenéhez sem nagyon értett. Énekelni mindenesetre nagyon tudott. Szívből és lélekből. Nincs olyan tavasz, hogy eszembe ne jutna, milyen pompásan adta elő A vén budai hársfák békésen suttognak című Eisemann Mihály-dalt. Olyan átéléssel, mint tőle, senkitől sem hallhattuk.
A Nemzeti Színháznál kezdett 1942-ben. Három év múlva hadifogságba esett, ahonnan 1948-ban tért haza. Onnantól fogva haláláig dolgozott. A leghosszabb időszak a Vidám Színpadhoz kötötte. Az ottani szerepeit is halálosan komolyan vette. Straub Dezső, akivel rengeteget játszottak együtt, emlegeti: „Laci bácsi minden előadás végén mindenkinek megköszönte a férfias munkát, de nem felejtette el hozzátenni, hogy aki nem azt végzett, az szégyellje magát.”
Zsigovits László néven (a család horvát származású) született Németújváron, amely a trianoni békeszerződés által Güssing néven Burgenland része lett Ausztriában. Pénzügyőr édesapja, aki a harmincas években magyarosította a nevét, papi internátusba adta. Csakhogy egy kötelező színházlátogatás felborította az idősebb Csákányi tervét. Fiát első látásra elhódította a színház, és tizennyolc évesen már a színiakadémia növendéke volt, mások mellett Zenthe Ferenc osztálytársa. Legendás felvételijét az akkori vizsgabizottság tagjai is megőrizték emlékezetükben. Izgalmában hasra esett előttük. Micsoda malőr, rögtön a belépés után! De ez is sikerrel végződött. Még fel sem tápászkodott, amikor arra a kérdésre, hogy milyen verset hozott, azt felelte: Talpra magyar! Mindenki dőlt a nevetéstől. Fel is vették elsőre.
Színészi pályája azután indult el, hogy megjött a szovjet hadifogságból, ahol jól megtanult oroszul. Később ennek is hasznát vette: orosz nyelvleckéket olvasott fel a rádióban. Bár tanulóéveit a Nemzeti Színházban töltötte, és a társulat akkori igazgatója a szavát adta, hogy a diploma megszerzése után szerződteti az intézmény, hazatérése után már senkinek sem volt fontos, hogy ott játsszon. Barátai ugyan mindent megtettek, hogy az új igazgató, Major Tamás felvegye, de igyekezetük hiábavalónak bizonyult.
„Major Tamás titkárnője közölte, hogy az igazgató elvtárs házon kívül tartózkodik, amit én tudomásul vettem – mesélte később Csákányi László. – Bár az ajtórésen láthattam, amint a tükör előtt áll, és borotválkozik. A szakszervezeti titkár aztán közölte, hogy nincsen státus számomra. Évekkel később elárulta, hogy mielőtt odaértem volna, megcsörrent a telefonja. Elhangzott az utasítás: Kirúgni, fasiszta!”
Nemzeti helyett jött a Pesti Színház, aztán az Operettszínház, majd a Vígszínház. Komoly szerepeket játszott, a szakma elsősorban mégis komikusként jegyezte. Svejket alakította parádésan. Ali basát az Egri csillagokban, Farfuridit Az elveszett levélben, Fjodort A Karamazov testvérekben, Nemes Böffen Tóbiást a Vízkeresztben, a Kapitányt a Mesél a bécsi erdőben, Schigolchot a Luluban.
Filmezni is gyakran hívták. Szerepelt a Kárpáthy Zoltánban, Barkus herceg volt a Soós Imre és Krencsey Marianne főszereplésével készült Az eltüsszentett birodalomban. Kiemelkedő szerepet kapott Gertler Viktor híres filmjében, a Lázban. Ott van a Fotó Háberben, a legendás Csárdáskirálynőben, az Egy csók és más semmiben, az Indul a bakterházban, a Rab ember fiaiban, az Uramistenben.
Leggyakrabban az „örök kisembert” hozta, aki a legdrámaibb helyzetekben is képes volt mosolyogni. Báj és játékosság kísérte minden gesztusát. Még akkor is, amikor már beteg volt. Ugyanaz a kór vitte el őt is, mint tíz évvel korábban a feleségét, csak éppen máshol támadta meg, mint őt. Műtétről hallani sem akart. Nem panaszkodott. Tartással, emberi méltóságát megőrizve viselte a megpróbáltatásokat.
Élete utolsó másfél évéből, amikor már egyértelmű volt, hogy megkezdődött a visszaszámlálás, két-három hónapot töltött ágyban. Addig folyamatosan dolgozott. Pontosan harminc éve, hogy elment, de alig telik el hét, hogy valamelyik tévécsatornán ne hallanánk rekedtes, keserédes hangját. Telített hang volt. Kihallatszott belőle az egész világ.
Csákányi Eszter
„Soha nem volt elégedett az öltözködésemmel. Megint hogy nézel ki? – csodálkozott folyton. Viccesnek találta a stílusomat. Egyszer azt mondta, hogy borzalmas. – Miért nem úgy öltözöl, ahogy a Psota Irén? – kérdezte. – Ő is olyan hóbortos, mint te, de legalább jól öltözködik.
Nagyon hasonlítok apámra. Vele sokkal szorosabb lelki kapcsolatban voltam, mint anyámmal, annak ellenére, hogy keveset foglalkozott velünk. Néha kaptam is tőle, de rengeteget játszottunk együtt. Egyszer másfél évre elköltözött anyámtól. Mi, a testvérem és én sokáig nem tudtunk erről. Hatalmas lakásunk legvégén volt a hálószobájuk. Reggel mindig úgy jöttek ki a szobából, hogy ha este feszültség volt köztük, még mielőtt elaludtak volna, elsimították.
Egyébként anyám is nagyon tehetséges ember volt. A vendéglátóiparban dolgozott. Mindig valami rossz boltba tették vezetőnek, hogy aztán felhozza azt, és fél éven belül sikerült is neki. Ő is, apám is boldog ember volt. Mindketten azt csinálták, amit nagyon szerettek. Engem is erre tanítottak. Hogy azt csináljam, amit a legjobban tudok. Apám ízig-vérig színész volt, csodás orgánummal, amelyet tökéletesen tudott használni. Egy érzelmes történetet szívhez szólóan tudott előadni. Huszka Jenő Szabadság, szerelem című operettjében a Doktor úr, a maga szíve sose fáj? című dalt énekelte az Operettszínházban. Fülbemászó melódia, imádta a közönség. Huszka Jenő ezt a számot eredetileg Feleki Kamillnak írta, aki végül kimaradt az előadásból, és apámra osztották a szerepet. Huszka egyáltalán nem örült a döntésnek, állítólag meg is haragudott emiatt. Úgy gondolta, rosszul döntött a színház vezetősége, amikor aput választotta a feladatra. A bemutatón azonban hatalmas sikere volt. A közönség imádta a dalt, és vele együtt apámat. Huszka Jenő úgy kért elnézést tőle, hogy leborult előtte.
Már idős volt. Beteg is. A Vidám Színpadon játszott. Volt egy nagy monológja, rengeteg adattal. Nem volt könnyű megtanulnia, segítettem neki. A bemutatón megakadt a harmadik mondatnál. Valamit eltévesztett, összekevert, kifelejtett. Soha az életében nem improvizált. Mindig a leírt szöveget mondta el, nagyon pontosan. Akkor sem akart eltérni tőle, azon az estén. Abbahagyta, kinézett a közönségre, és őszintén csak annyit mondott: elkezdem elölről. Döbbent csend fogadta. Szerintem óriási utat kell megtenni ehhez a fajta egyszerűséghez. Apám egyébként otthon is egyszerre volt színész és magánember, mint ahogy házon kívül is színész és ember egy személyben. Mindkét helyen jól egyensúlyozott. Balanszban tartotta a kettőt.
Tisztelte a munkáját, fontos volt számára a színház, a művészet. Maximalista volt élete utolsó napjáig. Ő mindig játszott. Vas megyében, ahol nevelkedett, papi pályára szánták. Gátlásos, tájszólással beszélő, falusi gyerek volt, a felvételi alkalmából járt először Budapesten, de nem veszett el. Irigylésre méltó humora és sajátos mosolya volt. Még a betegágyán is mosolygott. Az elmúlást ő maga választotta. Eldöntötte, hogy ennyi volt, jó volt, eddig tartott, és kész, bezárta a boltot. Zseniális színész volt.”
Koltai Róbert
„Eredetileg az 1 méter 41 centi magas Pártos Géza tanár úrnak szántam Deutsch bácsi szerepét, amelyet aztán Laci bácsi játszott a Sose halunk meg című filmemben. A tanár úr lett volna az 1 méter 90 centi magas Lontay Margit férje. Géza bácsi azonban tüdőgyulladást kapott Tel Avivban, negyvenfokos lázzal feküdt, ezért Laci bácsit kértem fel, hogy mentse meg a filmet.
Abban a pillanatban még nem sejtettem, hogy először neki magát kellett volna megmentenie, hiszen egy-két hónap múlva már nem volt az élők sorában. Deutsch bácsi volt az utolsó szerepe, azzal búcsúzott a közönségtől.
Megkérdezték Laci bácsit a Sose halunk meg werkfilmjében, hogyan került be a történetbe mint éjszakai tánctanár. Azt felelte: elolvastam a forgatókönyvet, és már tudtam, hogy a film nem Deutsch bácsi szárazon és vízen megtett kalandjairól szól, és nem biztos, hogy a terhes anyákat kardlappal tartják majd távol a rendőrök a premieren, abban viszont biztos voltam, hogy értékes, szerethető film lehet a könyvből. Ezért vállalta el a szerepet. A bemutatón sajnos már nem tudott ott lenni, mint ahogy Lontay Margit sem. Egyikük sem élhette meg, hogy mekkora sikerük volt.”
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
