Női ruhában kellett menekülnie az alkirálynak a lengyel nemzeti felkelők elől

Női ruhában kellett menekülnie az alkirálynak a lengyel nemzeti felkelők elől

A lengyel nemzeti felkelés 1830. november 29-én robbant ki, miután az orosz cári adminisztráció fokozatosan felszámolta a Kongresszusi Lengyel Királyság autonómiáját. I. Sándor cár „engedékenysége” révén fennállt egy erős lengyel haderő, amelyre a felkelők támaszkodhattak, a lengyel vezérkar azonban elszalasztotta a nagy alkalmat.

1795-ben a Porosz Királyság, a Habsburg és az Orosz Birodalom végleg leradírozta Európa térképéről a lengyel államot. A háromfelé osztott ország szuverenitását Napóleon a Varsói Hercegség felállításával 1807-ben újra visszaállította, ám az általa létrehozott állam politikailag ezer szállal kötődött a Francia Császársághoz.

A lengyel függetlenség Napóleon oroszországi hadjáratának következtében újra veszélybe került. A francia császár és az általa létrehozott lengyel állam sorsát az 1812-es, kudarcba fulladt Oroszország elleni hadjárat után a következő évi lipcsei csatavesztés végleg megpecsételte. Sándor cár seregei megszállták a Hercegség területét.

Kocka

A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson (1814–1815) I. Sándor cár igen engedékeny irányvonalat képviselt a lengyel kérdésben. A cár biztosította az Orosz Birodalomba olvasztott, az országgal hivatalosan perszonálunióban álló Kongresszusi Lengyel Királyságban a sajtó- és vallásszabadságot, a lengyelek külön hadsereget állíthattak fel, valamint a törvényhozás, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás terén szintén magasfokú autonómiával rendelkeztek.

Hírdetés

A szejm törvényeket alkothatott, saját büntetőtörvénykönyv alapján működött az ítélethozatal, az oktatás szintén autonómiát élvezett a birodalmon belül, a Kongresszusi Lengyelország területét vámhatár választotta el az Orosz Birodalom területeitől, sőt saját fizetőeszköze is volt.

A cár, aki egyben lengyel király is volt, azonban nem tervezte tartósra a lengyel önállóságot. Már 1819-ben eltörölte a sajtószabadságot. A viszonylagos függetlenségét csak éppen visszanyert lengyel nemesi réteg heves tiltakozásba kezdett a cenzúra miatt, amelyre válaszul a cári titkosrendőrség lecsapott az elégedetlenkedőkre. 1821-ben a cár még szorosabbra húzta a hurkot, és minden olyan titkos, valamint legális szervezetet betiltott, amelyek a lengyel önállóság és a hazafias gondolkodás eszméit hirdették.

A Kongresszusi Lengyel Királyság alkirálya, Konsztantyin Pavlovics orosz nagyherceg, I. Sándor öccse pedig elkezdte a tisztogatást az állam hivatali életében, oroszokkal váltva fel a lengyel hivatalnokokat. 1825-ben aztán a lengyel törvényhozás üléseinek nyilvánosságát is megszüntették, a hatalom pedig egyre inkább a cár kormányaként működő Államtanács és a nagyherceg kezében összpontosult.

1825-ben I. Sándor cár halálával fivére, Nyikolaj Pavlovics Romanov követte őt a trónon I. Miklós néven. Az új uralkodó személyét sokan nem fogadták el, helyette fivérét, Konsztantyin Pavlovics nagyherceget szerették volna a trónra emelni. Miklóst a haladóbb politikai körök egy merev, abszolutista uralkodónak tartották, míg testvérében olyan politikust láttak, akivel megvalósítható lehetett volna az alkotmányos monarchia rendszere.

1825-ben az Orosz Birodalomban kitört a dekabrista felkelés, amelyet véres megtorlás követett. A cári udvar a lázadó dekabristák mögött lengyel hazafiakat sejtett, Varsó és Szentpétervár viszonya fagyossá vált. Mindezt jól jelképezte I. Miklós 1829-es lengyel királlyá koronázása. Miklós fejére ugyanis annak ellenére került korona, hogy a cár nem volt hajlandó esküt tenni a lengyel alkotmányra.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »