Ha az utcán látjuk, nem az jut eszünkbe, hogy nem szeretnénk pofont kapni tőle. Pedig a dunaradványi Varga Katalin (32) az MMA-ban és a jiu-jitsuban is jártas. A küzdősportokat nem csak műveli, ő Szlovákia fél kezemen megszámolható női MMA-bírói közül az egyik.
Szerintem mindenkinek az az első kérdése, hogy egy csinos, fiatal hölgy hogyan kerül ebbe a vér- és izzadságszagú világba?
Négy éve, a koronavírus-világjárvány idején kezdtem lejárni a terembe, de előtte nem sportoltam semmit. Időmet a kislányom nevelése töltötte ki. A Covid alatt, mint sokan mások, komoly lelki problémákkal küzdöttem. A vendéglátóiparban dolgozom, egy időre elvesztettem a munkámat, majd családom több tagját. Mindez a bezártsággal együtt eléggé megviselt. A párom, Tücsök Tibi, aki szintén a komáromi Wolf Fight Club versenyzője, javasolta, hogy látogassak el az edzésekre, ez segít levezetni a feszültséget. Így is lett, és ez a világ teljesen beszippantott. Volt, hogy heti négy-öt alkalommal napi két edzést is lenyomtam.
Van egyébként több hölgy is a WFC kötelékében?
Amikor elkezdtem, még nem nagyon volt jellemző a női jelenlét. Én magam is a fiúkkal edzettem, akik persze nehezebbek voltak nálam, így egy bordarepedést is begyűjtöttem, de ez sem tántorított el. Most már több lány is lejár a terembe.
Hogyan alakult a sportolói pályafutásod?
MMA-edzésekkel kezdtem, de éreztem, hogy a földharc az erősségem. Edzőmmel, Farkas Péterrel átbeszéltük, hogy érdemesebb lenne a jiu-jitsu felé orientálódnom, versenyzőként.
Bár az MMA-ba is belekóstoltam, a családom sem szerette volna igazán, ha ebbe az irányba mozdulok, illetve éreztem annak a felelősségét is, hogy mi lesz a kislányommal, ha velem történik valami a ketrecben. Mint sok sportoló, én is küzdök a lámpalázzal. Ez eleinte nagyon rosszul befolyásolta a teljesítményemet. Tehát kicsit nehezebben indultam, viszont az edzőm mindvégig mellettem állt a személyre szabott segítséggel.
Legutóbb az ADCC (ADCC = Abu Dhabi Combat Club) bajnokságán voltam, ahonnan sikerült elhoznom az ezüstérmet. Készülök további hasonló versenyekre, bár a bírói tevékenység és a karrierépítés miatt a versenyzés mostanság némileg háttérbe szorult.
Hogyan látod a jiu-jitsu helyzetét Szlovákiában? Annak ellenére, hogy a sportág Nyugat-Európában és a tengeren túl is népszerű, nálunk mintha még nem sikerült volna áttörnie.
Bős a hazai jiu-jitsu egyik erős bástyája, de Komáromban a Wolf Fight Club, illetve edzőnk, Farkas Péter is sokat tesz, hogy a sportágat népszerűsítse. Nyilván még nem alakult ki a kultúrája, de én nagyon pozitívan látom az esélyeit. Csak amióta én ebben a világban mozgok, komoly előrelépés történt, így mindenképp bizakodó vagyok. Egyre több a színvonalas verseny.
Hogyan indultál el a bíróvá válás útján?
Ahhoz, hogy az ember ki merje jelenteni, hogy jó bíró, sok meccset kell látnia, sok meccset kell fújnia. Ezt nálunk is így mondják, noha nincs síp. Én másfél éve próbálok minél jobb bíróvá válni.
Elvégeztem az ehhez szükséges tanfolyamot Nagykürtösön. Ebben a klub is támogatott, hiszen az információáramlás szempontjából nekik is jó, ha van egy bírójuk. Vagy például azért, hogy lássam minden részletét annak, hogyan lehet pontozással megnyerni egy harcot.
Egyébként hogyan lehet?
Egyelőre még csak a pontozásról tudok beszélni, ketrecben még nem álltam. Az óriási felelősség, mivel a sportoló élete vagy testi épsége a mi beavatkozásunktól is függhet. Az MMA-ban, szemben más sportokkal, az egyes manővereknek nincs konkrét pontértéke. De aktívnak kell lenni. Az állásból földre vitel például sokat ér.
A bírónak komplex módon kell figyelnie a két versenyző teljesítményét. Legalább papíron vezetnünk kell az egyes akciókat, bár a bíró szemének állandóan a ketrecen kell lennie. Amatőr MMA-ban háromperces, profiban ötperces menetek vannak. A menetben általunk jobbnak ítélt sportolónak tíz, a gyengébbnek kilenc pontot adunk.
Így, ha nincs kiütés vagy TKO, akkor ezek a pontszámok döntenek. Pontegyenlőség soha nem alakulhat ki, mivel három bíró van. Minél több tiszta ütés, minél több földre vitel, minél több pozíciótartás, pozícióváltás van, annál nagyobb a pontérték, de figyeljük a menekülési módszereket, azt, hogy ki mennyire kezdeményező, mennyire agresszív.
Hol fordultál már meg bíróként?
A médiában legismertebb rendezvény talán az Oktagon-Kihívás volt, itt Anglia és Írország versenyzői küzdöttek egymással. De természetesen megyek mindenhova, ahova hívnak, vagy beoszt a szövetség. A legtöbbet az amatőr MMA-ligában, az úgynevezett MAMMAL-ban dolgozom. Mivel a sportág felívelő ágban van, itt egy-egy gálán nem ritka, hogy 40 mérkőzés is van, így a részvétel nagyon komoly szellemi energiát kíván. A szigorú szabálykönyv mellett vannak azért íratlan szabályok is, például, hogy amatőrökkel kezdünk.
Ahhoz, hogy valaki egy komolyabb szervezetben bíráskodhasson, meg kell lenni az „éveinek”. Ugyanilyen íratlan szabály, hogy – hacsak valamilyen nagy igazságtalanság nem történik – nem kérdőjelezzük meg egymás döntéseit. Aki bent van a ketrecben, az dönt.
Mi kell ahhoz, hogy te is beállj a ketrecbe?
Még egy kis időnek el kell telnie, szeretnék minél több tapasztalatot gyűjteni. Ez egyénfüggő is, hogy az ember mikor érzi késznek magát, hogy bemenjen a ketrecbe. Mentálisan nagyon stabilnak kell lenni, jól kell tudni megítélni, hogy mikor állítod le a meccset.
Ez egy elég férfias világ, nőként hogyan fogadtak?
Bíróként azzal is szembe kell nézni, hogy egy-egy, még csak nem is vitatható, de olyan döntés után, ami nem tetszett valamelyik edzőnek, az adrenalin csúnya dolgokat tud kihozni az edzőkből és a versenyzőkből. Ennek feldolgozása a bírói munka velejárója. Abból, hogy nő vagyok, soha nem származott hátrányom, itt inkább a teljesítményt nézik.
Bíróként hogy látod Papp Lajos és Tomáš Možný mérkőzésének utóéletét? Erről a Ma7-en is írtunk, Papp Lajos tarkóütésekkel kapott ki, ami szabálytalan. Mégis elutasították a fellebbezést.
Ezt a meccset három órán át elemeztük a hazai bírókkal. Bár minden írásban benyújtott véleményt nem láttam, úgy gondolom, a közvélekedés inkább az volt, hogy Možný szabálytalan volt. Viszont a szövetség kikérte külföldi bírók véleményét is, és ők másként vélekedtek. Érdekes, egyben bosszantó szituáció.
Amit elértél, munka mellett, családanyaként sikerült elérned. Női magazinokban a hölgyek gyakran panaszkodnak arra, hogy a karrierépítés, a háztartás és a gyerekek mellett nem marad „énidejük”, illetve sportolásra fordítható idejük. Nekik mit tanácsolnál?
Az edzésre fordított idő énidő, hisz magamért teszem. Megfelelő időbeosztással, segítő családi háttérrel, a céljainkat magáénak érző partnerrel meg lehet oldani. Ha mindkettőnknek edzése van, gyakran a kislányom is itt van velünk a klubban, itt tanul, amíg mi edzünk.
Nem azt mondom, hogy könnyű, vagy hogy nem kíván áldozatokat mindenki részéről, de nem megoldhatatlan. Amíg nem betegségről van szó, addig mindent meg lehet oldani. Az a fontos, hogy lássuk a célt.
Ha egy napon a lányod azzal állna eléd, hogy ő is MMA-zni szeretne, mit mondanál neki?
Örülnék, ha valami kevésbé „véres” sportot választana, de ha igazán ezzel szeretne foglalkozni, akkor támogatnám. A párom esetében is így tettem, akinek minden vágya a profi karrier. Ha kellett, áldozatokat is hoztam azért, hogy ő a saját útját tudja járni.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/8. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
