Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé.
Akarom én, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését? Naná, hogy nem. Talán ha bolond lennék. Egyáltalán: van itt, aki ilyet akarna? Aki rá szeretne bízni bármit is Martin Schulzra? Vagy Jean-Claude Junckerre? Akár csak a macskáját is? Meglepne, ha volna, de ha mégis, emelje föl a kezét, köszönöm.
Más kérdés, hogy ki akarom-e fejezni a nem akarásomat október 2-án. Akarok-e úgy ikszelni, ahogy Habony Árpád fütyül? Elhiszem-e, hogy bármi is múlik a szavazatomon, Orbán Viktor hazai és nemzetközi törekvéseinek legitimációján kívül?
Nem akarok. Nem hiszem el.
Az a helyzet, hogy ez a népszavazás nem arról szól, hogy rabok legyünk, vagy szabadok.
Az elmúlt két évtizedben csupán egyszer nem éltem urnákhoz járulásban megnyilvánuló állampolgári jogommal. 2008-ban, a szociális-háromigenes alkalmából. Nem azért, mert ellenemre lett volna beleverni az utolsó előtti szöget a gyurcsányi rendszer képzeletbeli koporsójába. Nem azért, mert amúgy semmi bajom sem volt a kórházi napidíjjal, a vizitdíjjal és a képzési hozzájárulással. Két egyéb nüansz miatt. Egyrészt, mert tudtam, hogy így is, úgy is elsöprő győzelmet arat a három igen. Másrészt, mert a demagógiának bizony van olyan szintje, ami fáj, és ami után nincs visszaút.
Úgy sejtem, tisztában vagyok a csúcsra járatott populizmus összes hasznával – kétséges, hogy napjainkban bárki is eredményes lehetne nélküle –, de azt is gondolom: vannak utak és kanyarok, amelyeket személyes közreműködésem nélkül muszáj bejárnia a politikának.
Nem mintha annyira hiányoznék neki. Nyolc évvel ezelőtt is elvolt nélkülem, és várható távol maradásom minden bizonnyal most sem jelenthet neki gondot, még ha tény is, hogy egyelőre csak a nemek fölényes győzelme garantált, míg az korántsem biztos, hogy meglesz az érvényességhez szükséges részvétel is. Ez 2008-ban 50,51 százalékos volt, egy intenzív igen- és egy kétségbeesett nemkampány következtében.
Most az igen mellett síkra szállni nemcsak ostobaság, politikai öngyilkosság is lenne. Ezért a kampány féloldalas lesz – noha mégsem teljesen egyesélyes. Az ellenzéknek – plusz az orbáni utakon masírozni nem hajlandó kiábrándultaknak – nem marad más, mint abból kiindulni, hogy olyan probléma, amire a fideszes politikai szuperprojekt épül, nem létezik. Csakhogy nem egyszerű ezt lefordítani és elhitetni. Az igazság árnyaltabb annál, hogy egyszavas válaszokban ábrázolni lehetne a tényleges természetét.
Marhaság a kvóta? Igen. Okos az Európai Unió ez ügyben? Nem. Minden rendben van egyébként az EU-ban, egészségesnek és perspektivikusnak látszik? Nem. Na hát akkor?!
De hogyan lehet érthetően elmondani azt, hogy nem a kényszerbetelepítés a téma ezekben a történelmi időkben, hanem az, hogy akarjuk-e az Európai Uniót, és ha még igen, akkor milyen Európai Uniót akarunk. Az, hogy a kormány egyik-másik vezető személyisége révén az euroszkepticizmus ingoványos talajára lépett – a mozgósítás érdekében –, új teret nyitott, tálcán kínálta, hogy az ellenzék visszatámadjon és egyre hangosabban mondja a magáét. Az Orbán Viktor ki akarja vezetni Magyarországot az EU-ból értelmezés meghatározóvá vált a kommunikációban. Hogy tényleg ezt akarja-e a miniszterelnök és a sok kvalifikált szárnysegéd, az itt mellékes. Igazsággal nem lövünk nyulat.
Ám a probléma továbbra is az, hogy ezt az állítást – amelytől meg is rettenhetnének az emberek, akik többsége, ez felmérésekből is tudható, változatlanul EU-párti – képtelenség ráhúzni a konkrét október 2-ai aktusra. Messze van egymástól az, hogy nem hagyjuk Orbán Viktort a sorsunkkal kufárkodni, és az, hogy akarjuk, hogy az EU kénye-kedve szerint kényszerbetelepítsen. Ergo nincs más, mint az emberek, maradjatok otthon üzenet – és a csata a hazaárulás tartalmáról fog szólni. A Fidesz azt mondja majd: nem szavazni ugyanaz, mint igennel szavazni, és aki így tesz, a haza szuverenitása ellen tesz. Ellenfelei azt mondják majd: aki szavaz és igennel szavaz, az Európai Unió elhagyása és a haza végromlása mellett szavaz. Hát igen, ennyi hazaárulót még nem látott a világ!
Amikor még csak a tökéletesen megfogalmazott kérdés volt meg, úgy éreztem, a kormány és a Fidesz sikere garantált. Ám azóta annyi minden történt – Nagy-Britanniában, az Európai Unióban, itthon, a kampánystartkor –, hogy immár nem vennék mérget erre. Azért sem, mert tényleg biztos, hogy a Fidesznek nincs négymillió fixen mozgósítható embere.
A brexites népszavazás menekülő trolljaival kapcsolatban írtam: vannak esetek, amikor csak a vesztesek kiléte egyértelmű, a győzteseké nem. Hasonló kaland vár ránk is. Ha komoly részvétel mellett nyernek a nemek, Orbán Viktor nyer. Hogy pontosan mit, és hogy lesz-e értelme örülnie neki, fene tudja. Ha a részvétel csekélyebb lesz a szükségesnél, akkor meg másképpen erjednek tovább a dolgok.
Majdnem ide véstem zárásképpen, hogy na jó, ne szaladjunk ennyire előre, október 2-án este okosabbak leszünk. Szerencsére idejében rájöttem, hogy ez nem igaz. A britek sem lettek okosabbak attól, hogy orrba rúgták magukat, és most bután pislognak a sárban.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
