A Magyar Máltai Szeretetszolgálat aktivistájaként tartós élelmiszert gyűjtöttem rászorulóknak, nagycsaládosoknak, hajléktalanoknak és fogyatékosotthonoknak Budapest egyik külvárosi áruházában. Több tucat kartondoboznyi adomány gyűlt össze úgy, hogy közben végignézhettem megható jelenteket és politikai vitákat, valamint segítettem egy szomorú krízishelyzetben.
– Ne haragudjon, de már három helyre adakoztam idén, nem megy – így utasította vissza egy rózsaszínsapkás hölgy azt a szórólapot, amit a Magyar Máltai Szeretetszolgálat aktivistájaként nyújtottam volna át neki egy csepeli nagyáruház aulájában. Paradoxonként hangozhat, de a szeretetszolgálat immár szokásosnak mondható karácsonyi gyűjtésén ezt a véleményt ugyanolyan gyakran hallották az aktivisták, mint a lelkendezést, hogy „azért választottam magukat, mert tudom, hogy így jó helyre megy az ajándék”. Hogy mi a jó hely, az persze relatív: ahogy minden évben, úgy ezúttal is akadtak, akik kicsit közelebb hajolva, körülnézve és suttogva megkérdezték: ugye magyaroknak megy az adomány? Érdekesség, de migránsozást nem hallottam senkitől sem. Nem ritka az sem, ha valaki a nejére hárítja az adakozást, ezúttal egy kalapos férfi vetette oda foghegyről a bevásárlókocsiját tolva, hogy „pénzügyekben az asszonnyal kell tárgyalni”. Sztenderd válasz még, hogy valaki rászorulónak mondta magát azután, hogy elmondtam neki az alábbi szöveget.
„Jó napot kívánok/kezét csókolom/helló, elnézést a zavarásért, a Magyar Máltai Szeretetszolgálattól vagyunk, és rászorulóknak gyűjtünk tartós élelmiszert karácsonyra. Ha bármilyen vásárlással hozzá tudna járulni ehhez, azt nagyon szépen megköszönnénk.” Sokan voltak, akik e szöveg hallatán teljesen lezártak, még a kézbe vett szórólapot is visszaadták, vagy látványosan összegyűrték és kidobták. Egy idős férfi például közölte, hogy ne gyűjtsük az élelmiszert, inkább osztogassunk szerb rizses húst a szegényeknek kint a téren.
A keservüket a milliárdos minisztereknek!
Sokan viszont úgy vették el a szórólapokat, hogy közölték, ismerik a máltaiak akcióját, páran rá is kérdeztek, hogy mire van szükségünk: esetleg lisztre, cukorra, édességre, tésztára vagy konzervre? Bementek a boltba, és kifelé jövet hozták is az adományt. Volt, aki egy tábla csokit, más egy egész kosarat. Sokszor még az aprót is benne hagyták, hogy vásároljuk le. Köszönetként fából készült karácsonyfadíszt és bibliai idézeteket kaptak.
Egy Versace-sapkás férfi, aki két kiló lisztet hozott – ezeket a két fia adta át nekünk, egyikük sapkáján az FC Barcelona, a másikén a Real Madrid jele látszott – például meg is hatódott a szentírásból kapott üzenettől. Magában elolvasta, majd remegő hangon közölte: – Ezt tanultuk a gyülekezetben is.
Papírján ez állt: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”
Egy ősz hajú asszony viszont felháborodott, mikor megszólítottam.
– A milliárdos miniszter uraktól kérjenek inkább, a keservüket nekik! Hát milyen országban élünk? Kilakoltatnak egy kétgyerekes anyát karácsony előtt, a Mészáros Lőrinc meg tévét kap!
Monológját azzal zárta, hogy ő nem szokott politizálni és hogy nagyon várja az Erzsébet-utalványt. Végül adományként hozott egy liter olajat.
Egy másik idősebb hölgyet azonban nem tudtam meggyőzni, pedig segítségem is akadt. Mikor elmondtam, hogy miért szórólapozom, akkor ingerült lett.
– Nincsenek is rászorulók, annyi autó parkol itt. Alig győzöm kikerülni őket – mutatott ki az áruház előtti térre. Valóban sok kocsi állt ott. Meghallotta viszont egy fiatalabb nő a beszélgetésünket, és udvariasan, de határozottan közbeszólt.
– Ne tessék ilyet mondani, 2008-ban én is egyik napról a másik alatt elveszítettem az állásomat. Sosem lehet tudni, mit hoz a holnap.
– Hát igen, a rendszerváltáskor előfordult az ilyesmi, de most már… – csillapította le magát az ideges néni.
Most már az is megesik, hogy egy eszméletét vesztő hajléktalanhoz nem jön ki a mentő. Legalábbis ezt állította nekünk egy kétségbeesett asszony, aki azért fordult a „máltaisokhoz”, mert hirtelen nem volt más ötlete. Két háztömbnyire az áruháztól valóban ott feküdt a csepeli posta előtti kis tér bokrai között egy hajléktalan nő. Sapkájába lehullott levelek ragadtak, mellette egy elhajított borospalack tátogott üresen. Segítettünk neki felkelni és kapott egy kis vizet. Mikor köszönetképpen egymáshoz közelítette a tenyerét, a segítségünkért forduló asszony így kiáltott fel:
– Jaj, össze ne tegye a kezét nekem! – majd hozzám fordult, és így sóhajtott fel: – Most mondja, milyen egy bolond világban élünk!
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
