Sokan és sokszor magyarázták már Trianon bekövetkeztének az okát. Keresik a felelőst Károlyiban, a nemzetiségi politikában, a háború elvesztésében. Viszont van egy szegmense a kérdésnek, ami véleményem szerint méltatlanul nincs tárgyalva és nem is tudunk róla, hogy az okok között szerepel. Ez a nemzet, nép, nemzeteszme fogalmi tárgykörébe tartozik. Úgy gondoljuk, hogy mindemellett az ezen kívüli tényezők valójában nem határozták volna meg nemzetünk sorsát oly mértékben, mint ahogy ma tapasztaljuk, amennyiben ezt a témát a megfelelő módon kezelik.
Ezen írás nem szándékozik abszolút tekintély jelleggel fellépni. Pusztán nemzetünk történelmének egy elfeledett aspektusát kívánja megvilágítani, ami a feledés homályában szunnyad. Tisztában vagyunk a korral, amiben élünk, annak hatásaival, geopolitikai helyzetével, a demográfiai és gazdasági problémákkal. Azt is tudjuk, hogy a nemzetről alkotott képünk ma már köszönőviszonyban sincs a következőkben felvázoltakkal. Azzal a szándékkal fogalmazzuk ezt meg, hogy felhíjuk a figyelmet arra, hogy mi az, aminek a felélesztésében, képviseletében látjuk nemzetünk tragédiájának a megoldását. Nem egyik napról a másikra, hanem hosszú építkezés eredményeként. Nem abban a reményben öntjük szavakba a következőket, hogy ennek a korszellemre bármilyen gyakorlati hatása lesz. Pusztán azon kötelességünket teljesítjük, ami az igazság kimondására kötelezi az embert. Meglátásunk, hogy nem engedhetjük, hogy a kor határozzon meg minket, hanem a kor ellenében az örök eszmények, amelyek szerint mi meghatározzuk magunkat. Nem, mint dacból eredő lázadás, hanem mint igaz ideák képviselői, akik mindig – legyen bármekkora ellenszenv – az igazságot választják, és aszerint igyekeznek élni életüket.
1. A nemzet és nép fogalmi lehatárolása
Az eszmei és a származásbeli politikai közösségeket általánosan megkülönbözteti egymástól a tomista bölcselet. Különbséget tudunk tenni egy eszme és a vér között, mint kohéziós erő között, amit mi a magyarban hagyományosan a nemzet és a nép fogalmakkal ragadunk meg. De ez a különbségtétel nem kizárólag a magyar hagyományból nőtt ki, hanem tértől és időtől elvonatkoztatva fönnáll a konkrét magyar helyzettől vagy korábbi történelemtől függetlenül.
Amikor fogalmakról beszélünk, akkor a lényeg a tartalom, amit a fogalom viszonyában, egy szóban kifejezni akarunk, tehát igazából nem az elnevezés a fontos. Ugyanez természetesen igaz a nép-nemzet szavaink esetében is. Korunkban ezek a szavak sokak számára szinonimaként szolgálnak, és amikor a nemzet kifejezést használják és „magyar nép” helyett „magyar nemzetről” beszélnek, akkor csak egy magasztosabb kifejezésmódját választják ugyanannak a fogalmi körnek, amit a magyar nép alatt értenek. Előfordulhat, hogy valaki számára ez bír egy tartalmi többlettel, ugyanakkor számára sincs meg a tartalombeli különbség.
A nép:
etnikailag homogénsaját kultúrával rendelkeziksaját nyelve vanbehatárolható, összefüggő területen él
Szükséges, hogy valamilyen szóval illessük azt fogalomkört, amely alatt emberek azon nagyszámú csoportját értjük, melyek közös kultúrával, jelképrendszerrel, nyelvvel (bár ez nem feltétel) rendelkeznek, származásukat tekintve egy vérből valók és behatárolható területen élnek. Ezt nevezzük egyszóval népnek. Szerintünk ebben azért konszenzus van. A nép nem igényel különösebb magyarázatot, hiszen csak arra szolgál, hogy meghatározhassunk egy empirikusan kimutatható és kutatható valóságot. Hiszen létezik emberek összefüggő, saját kultúrával és nyelvvel rendelkező csoportja, melyek egy összefüggő behatárolható területen élnek. Mi más, ha nem ez a nép fogalma?
A nemzet:
öntudatszellemi kollektívahivatásközösség
A problémába akkor ütközünk, amikor azon emberi csoportosulásra, melyeknek tagjai egy eszmei közösséget alkotnak, hivatástudattal és áldozatkészséggel rendelkeznek egy önmagukon túlmutató idea szolgálatában, próbálunk elnevezést találni. Mindennapi cselekedeteik – még ha azok az emberi létezés fenntartásának cselekedetei is – eszmei többlettel bírnak, mi szerint nem csak azért élek és eszem, mert létezem és nem akarok meghalni, hanem mert az eszmei közösség, amelynek tagja vagyok – legyek akár a legalacsonyabb szinten – számít a cselekedeteimre – legyenek azok a legkisebbek – mert azok hozzájárulnak a maguk szintjén a közösség fennmaradásához. A vérségi származás tekintetében megengedőbb, de nem elengedve annak rasszbéli vonatkozását. Egy nagyobb (az előbb meghatározott) emberi csoportosulásból fakadó szellemi öntudatra ébredés. Én ezt nevezném nemzetnek. Talán úgy lehet jól megfogni, ha a munka és a hivatás viszonyában vizsgáljuk. A munkát az ember azért végzi, mert normál körülmények között így biztosítja az életben maradását, családja részére a betevőt és az emberi élet alapvető feltételeit. A hivatás ezzel szemben nem egy kényszerű kötelesség, hanem az ember által önként vállalt tevékenység. De a hivatás ennél több is, az ember számára Isten rendelte feladat. A nép munkát végez, a nemzet hivatást. Ebben nyilvánul meg az öntudat, mivel a cselekvés nem kényszerű, nem a mindennapi életből eredő szükségszerűség, hanem egy felismerésből következő kötelesség. Szellemi közösség, mert a felismerés a szellem szintjén történik. A nemzeti ébredés annyit jelent, mint annak a felismerése, hogy célom és feladatom van a világban, csupán nem az egyén, hanem egy nép szintjén gondolkodva. Így jön létre egy feladat, vagy cél irányába való törekvés, mely nem pusztán az életben maradást szolgálja, hanem egy megfogalmazott küldetés teljesítését.
A két fogalom között lévő tartalmi különbséget ott látjuk leginkább, hogy amíg a nép elválaszthatatlan a vértől, addig a nemzet elválaszthatatlan a szellemtől. A népet a közös származás tudata teremti, a nemzetet pedig a szellem szintjén megnyilvánuló akarat. A néphez való tartozás származásbeli kérdés, a nemzethez való tartozás pedig döntés kérdése. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a néphez tartozást az egyén elszenvedi, a nemzethez tartozást pedig cselekedetei és gondolkodása által választja. A nép egy állapot, a nemzet egy feladat.
A nemzet egyszóval hivatásközösség (vö.: „ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj”).
Ebből következik, hogy a ma használatos nemzetiség szavunk – amelyet ma a néppel azonosítunk – ezen logika mentén a nemzetet, mint szellemi közösséget kell jelentse. A népet – a vérségi kollektívát – pedig népiség szóval kell illetnünk. Vagyis az egykori Magyar Királyság nem egy soknemzetiségű (midőn nemzetisége csak egy volt, a magyar) hanem egy soknépiségű állam, melyben a magyar nemzetnek több népiség is tagja volt. A többi népnek (népiségnek) a magyar nép kölcsönzött nemzetiséget. Amennyiben törekszünk a következetességre, és a nemzetet nem a nép szinonimájaként használjuk, akkor nem használhatjuk a nemzetiséget egy nép jelölésére, hiszen ez logikai következetlenséghez vezet.
2. A nemzet és a nép természete
Az, hogy ki milyen néphez tartozik, a származásától függ. Nem dönthet róla, nem választja, készen kapja. Ennek okán kijelenthetjük, hogy a néphez való tartozás egy befejezett adottság, az egyénnek nem kell törnie magát az érdemszerzés rögös útján, hogy jogot formáljon maga számára, hogy a nép fiai közül egynek hívattassék. A nép fennmaradása nem egy tudatos cselekvés eredménye. Az okokat az ember élni akarásának törekvésében találhatjuk meg, abból a legelemibb ösztöni aktusból következik, hogy az ember normális körülmények között törekszik életének fenntartására. A nép fennmaradása az egyén fennmaradásának függvénye, tehát a nép mondhatni azért van, mert vannak emberek. Amíg egy adott népet egy nála erősebb nép hódítással, elnyomással, kiirtással meg nem próbál eltörölni, addig a nép fennmaradását az ember élni akarása biztosítja.
„Az egész rendszer középpontjában a közvetlen életszükség áll.”
Joó Tibor
A nemzet nem egy természeti képződmény, merőben szellemi termék. Egy adott korszellem kontextusa teremti meg, és másik korszellem formálhatja, vagy teljesen át is alakíthatja. Ezért szükséges, hogy definiáljuk először az ideát. Adott két halmaz, egyikben van egy etnikailag behatárolható, kultúrával, nyelvvel rendelkező embertömeg, melybe az ember a leszármazás útján sorolható be, a másikban pedig egy szellemi közösség, melynek hivatástudata van. Nem azt állítjuk, hogy ma a nemzetet ekképp nevezzük, de valamikor a nemzet és nép alatt ezeket értették. Amit viszont állítunk, hogy mindig létezni fog egy etnikai jellegű közösség (nép, népiség) és egy szellemi kollektíva, ha az utóbbinak nincs is neve, ha az adott kor sehogy nem nevezi, mint idea azonban akkor is létezik.
„Azt kell megadni, ami a nemzetet minden esetben konstituálja, ami létesíti, amiben él, ami ő maga.”
Joó Tibor
A nemzetnek minden korban más hivatástudata lehet, ami az adott kor szabta körülmények közt célként megfogalmazódik. Jellegét tekintve lehet arisztokratikus, vagy kiterjettebb, lehet csak a dinasztia tulajdona. Ami minden korban igaz rá, az lényegi természete, hogy maga a szellem terméke. A népnek is van szellemisége, hiszen van szellemi alkotása, így a népviselete, hagyománya, de a létrejötte nem az emberi szellem munkálkodásának eredménye. Hanem az idő és külső környezeti tényezők, melyek hosszú korokon keresztül egy azonos helyen élő embercsoportot egy etnikai egységgé forrasztanak. Mivel a nemzet egy szellemi létező, ezért a nemzeti egység csak szellemi egységben valósulhat meg. Így lehetséges az, hogy habár mindenki, aki etnikailag magyarnak tekinthető, az népiségében valóságosan magyar, de nemzetiségében már nem biztos. Egy szellemi közösség részévé az egyén csak tudatos döntése és abból következő cselekedetei által válhat. Ennek okán lehet valaki a vér szerint magyar, de tetteivel ki tudja zárni magát a nemzetből. Ahogy a nemzet hordozza magában a népet, hiszen a népnek a termése, akképp az állam hordozza magában a nemzetet, mert a nemzet teremti meg az államot. Persze a nemzet létének nem feltétele az állam, hiszen, ha külső, vagy belső tényezők (egy idegen nemzet/nép elnyomása, kommunista rezsim) nem akadályozzák, úgy a nemzet létrehozza saját államát. Az állam annyiban teljesíti feladatát, amennyiben az a közjót szolgálja. Az egyének számára biztosítani kell a lehetőséget, hogy boldogulni és kibontakozni tudjanak erkölcsi, szellemi és anyagi értelemben is. Ennek a végső célja az üdvösség kell, hogy legyen. Így a közjó inherens módon összekapcsolódik a krisztusi igazságokkal. Ezért az integralista politikai filozófia szerint szükséges, hogy a politikai hatalom a lelki hatalom alá rendelődjön. Ha elfogadjuk, hogy az állam feladata a közjó szolgálata, végső soron a nemzet tagjainak az üdvösségre való vezetése, akkor meglátjuk a kapcsolatot a nemzet, az állam és a közjó között, avagy össze tudjuk kötni a nemzet erkölcsi-szellemi tartalmát a krisztusi minőséggel. Ezen gondolatmenetet követve tehát kijelenthető, hogy az, hogy kit tartunk a nemzet részének, az magasabbrendű fundamentumokon nyugszik, és nem az adott kor hangulata, vagy nemzetről alkotott meglátása határozza meg.
3. Erdei és sztyeppei nemzet
Ahogy az ki lett fejtve, a nemzet mindig egy adott nép szellemi terméke. Habár egy nemzet létezésének feltétele, hogy legyen egy nép, amely életre hívja, ugyanakkor nem szükségszerűen létezik. Vagyis a nép léte nem indikálja a néphez köthető nemzet létezését.
A nemzet eredtét tekintve beszélhetünk két felfogásról. Az egyik az „erdei”, a másik a „sztyeppei” nemzet. Az erdei nemzet egy vérségi, származás alapú nemzeti idea, melynek tagjai azok lehetnek, akik beleszülettek a népbe, azt megelőzően a törzsbe. Ezen gondolkodásmód kialakulásáért az erdei, hegyi környezet és ahhoz adaptálódott életvitelnek az egyén világlátására gyakorolt hatása felelős. Ezen nemzeti felfogással azonosítható népek elődei viszonylag zárt területeken éltek, így alakult ki az, hogy a nemzetnek az lehet a tagja, aki vérségi származása okán tagja a közösségnek.
A sztyeppei nemzet egy merőben más elképzelés. A sztyeppe népe hatalmas kiterjedésű területek felett uralkodik. Életét a pásztorkodás teszi ki, vagyona az állatállománya, szemben az erdő népével, mely halászó, vadászó, gyűjtögető életmódot folytat. Az állatállomány őrzése folyamatos erőfeszítést igényel, annak időnként új területet kell hódítani. Az uralomról alkotott kép teljesen más. A sztyeppe népénél az uralkodó személye az, aki meghatározza a nemzetet. Hovatartozásodat nem a származásod dönti el elsősorban, hanem az uralkodó személye. Így tehát, ha az illetőt Attilának hívják és ő hun, akkor amennyiben a néped meghódolt a hunok előtt, akkor te, mint a meghódolt nép tagja szintén hun vagy (Attila és a hunok említése nem állásfoglalás a hun-magyar kontinuitás mellett). A sztyeppei népek az uralkodónak különleges képességeket tulajdonítottak, egyfajta babonás áhítat övezte a dinasztia vezetőjét, akihez tartozni áldás, vele harcolni dicsőség. Mao-Tun hun királynak a kínai császárhoz intézett levelében olvasható, hogy huszonhat birodalmat igázott le, és azt írja „ezzel mindezek hunokká váltak és a népek, melyek íjat feszítenek, immár egyetlen családdá egyesültek”. Mindez persze csak addig tart, amíg az uralmon lévő dinasztia harcaiban sikeres és szerencséje kitart, ugyanakkor, amint legyőzetik, már nem áldás és szerencse hozzájuk tartozni, az íjfeszítő népek pedig megszűnnek hunnak lenni. A nomád népek, mivel hatalmas területek felett bírtak hatalommal, így tevékenységük nem irányult a meghódoltatott népek saját népükbe való asszimilálására. Ez a fajta tevékenység időt, energiát és vért követelt volna. Meghagytak minden népet a saját népiségében, a hódító nép uralkodójához való hűséget várták el a győztes jogán. Elvárták ugyan a szolgálatot, de nem nyúltak a meghódolt nép kultúrájához.
4. A magyar nemzeteszme alakulása
A magyar nép értelemszerűen a sztyeppei nemzeteszmét hozta magával, mikor meghódította a Kárpát-medencét. Ez megnyilvánul magában a vérszerződésben is, amikor a kisebb törzsek egy nagyobb alá rendeződtek és mindannyian azon törzsnek a tagjai lettek. Nem a vér által, hanem szellemi közösségvállalással. Vagyis egy elhatározás, egy döntés eredménye a magyar nemzet. Ezt látjuk, amikor a kalandozások során sosem a teljes magyarság vonul hadba, hanem annak egyes törzsei. Ugyanis ez az a fajta különállás, ami a nomád életmódból következik, azaz, hogy a különböző népek megőrzik önállóságuk egy részét, és az uralkodó nép sem törekszik annak letörésére. Ezen majd csak szent István központosító törekvése változtat, de az sem törli el a nemzetről alkotott felfogásunkat, pusztán új keretet ad neki, miképp megjelenik a rendi nemzet.
„A magyarok régi hazájukból rendkívül rugalmas népfogalmat hoztak magukkal, melynek nem a faji és nyelvi egység, hanem a közös politikai és katonai vezetés adott tartalmat, amely tehát, idegen népek és néprészek csatlakozásnak és megszervezésének tág teret engedett.”
Deér József
Ezek a népek tehát egyek az uralkodó alatt, saját meghatározásuk szerint >hunok
Forrás:zoldinges.net
Tovább a cikkre »
