140 éve, 1886. június 6-án született Szarvason Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886-1944) a XX. század egyik legjelentősebb, példamutató életű, és hazaszeretetű magyar politikusa.
140 éve, 1886. június 6-án született Szarvason Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886-1944) a XX. század egyik legjelentősebb, példamutató életű, és hazaszeretetű magyar politikusa.
Édesapja Dr. Zsilinszky Endre (1852-1919) vegyészmérnök, főgimnáziumi tanár volt, édesanyja a nemesi származású Bajcsy Mária. Négyen voltak testvérek. A család a Felvidékről került Békésbe, a felmenők szerepet töltöttek be Békéscsaba közéletében. Nagybátyja volt Zsilinszky Mihály (1838-1925) történész, államtitkár.
A család politikai gondolkodásban párhuzamosan jelen volt az 1848-as örökség, a Kossuth-kultusz mellett az 1867-es értékrend, Tisza Kálmán és Tisza István kultusza is.
A család Szarvasról Békéscsabára költözött, itt érettségizett az Evangélikus Gimnáziumban, ahol kitűnt jeles tanulmányi eredményével, dolgozataival, majd a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Jogtudományi karán tanult és szerzett diplomát. Pályáját ügyvédjelöltként, majd 1912-től a Felvidéken, Árva vármegye székhelyén, Alsókubinban kezdte, a főispáni hivatalban, Szinyei Merse István (1862-1962) főispán mellett. Munkáját megkönnyítette, hogy családja részben szlovák volt, bírta a nyelvet.
1911 májusában történt az egész életére árnyat vető tragédia Békéscsabán. A család viszonya rendkívül megromlott Áchim L. Andrással (1871-1911), a Magyarországi Parasztpárt vezetőjével, aki korábban a Független Szocialista Párt békéscsabai országgyűlési képviselője volt. E pártról csak annyit, hogy vezetője Mezőfi Vilmos (1870-1947) volt, aki szintén 1905-ben a szegvári választókerületben szerzett mandátumot. Az eredetileg zsidó származású Mezőfi azért szakított a vallásos körökkel, mert szerinte édesapja az ő vallási indíttatású bosszújuk, leszámolásuk áldozata lett, és ezért csatlakozott a munkásmozgalomhoz.
A nehéz természetű Áchim a lapjában, de személyesen is sértegette a családot, id. Zsilinszky Endrét, állítólag a család nőtagjait is. E kérdésben azért nehéz pontosan állást foglalni, mert a verbális és tettleges inzultusokról eltérő álláspontok és vélemények vannak. Erre Endre és Gábor elmentek Áchim házához, hogy felelősségre vonják, azonban az erőteljes parasztember kidobálta a házból a vékony alkatú fiatalembereket. Ők nem hagyták annyiban, ismét bementek a házba, a dulakodás folytatódott, közben elsült Endre pisztolya, Áchim nem ment rögtön orvoshoz, sérülésébe két nap múlva életét vesztette. Az esküdtszék önvédelemre hivatkozva felmentette a Bajcsy-Zsilinszky fiúkat. Összegezve, a nehéz természetű Áchim ténylegesen a társadalmi igazságot kereste, követelte a nagybirtok egy részének felosztását, a parasztvédő szociális reformokat.
1909-10 folyamán Bécsben az 1. K. u K. huszárezrednél önkéntesi szolgálatot teljesített, majd tartalékos tiszti vizsgát tett. Az I. világháborúban huszártisztként szolgált a II. lovashadosztályban, a szerb, olasz, majd az orosz fronton, ahol súlyosan megsebesült.
Az összeomlást követően a területvédő, nemzeti törekvéseket képviselő MOVE (Magyar Országos Véderő Egyesület) soraiban tevékenykedett, de mivel a Tanácsköztársasággal szembekerült, Szegedre szökött, az ott szervezkedő ellenforradalmi kormányhoz és hadsereghez. Mint a Szegeden megfogalmazott keresztény-nemzeti ideológia radikális képviselője és Szózat című lap főszerkesztője élesen támadta a forradalmakat: „a szabadkőművesek… hogyan kötötték el a nemzet ütőereit, úgy, hogy a bolsevista üszkösödés következett.”
Itt azért pontosítással, magyarázattal kell szolgálnunk, a mondat első fele az őszirózsás felelőtlen naivitásra, a másik fele a kommünre vonatkozik. Az ekkor 34 éves Bajcsy-Zsilinszky talán jól látta a kommün negatívumait, a terrort, a gazdasági összeomlást, azonban nem vette figyelembe az elszánt és hősies területvédelmet.
1922-től az Egységes Párt jelöltjeként országgyűlési képviselőjévé választották a derecskei választókerületben. A bethleni konszolidációval, a radikális reformok elmaradása miatt szintén elégedetlen Gömbös Gyulával 1923-ban kiléptek a kormánypártból, megalapították a Fajvédő Pártot. Közben újabb, nemzeti radikális lapokat (Magyarság, Előörs) szerkesztett, 1925-től lett a Vitézi rend tagja.
Az általa szükségesnek vélt társadalmi reformok politikai képviselete céljából 1930-ban megszervezte a Nemzeti Radikális Pártot. A tarpai választókerületben az 1931-es választásokon mandátumot szerzett, ezt 1935-ben nem tudta megismételni viharos politikai cirkuszt és pereskedést követően. Közben a Nemzeti Radikális Párt csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz, így az 1939 májusi választáson Szatmár, Ugocsa és Bereg vármegyében ismét mandátumot szerzett.
Egyre erősödő szociális szempontjaihoz, elvárásaihoz híven értékelte Teleki Pál (1879-1941) kormányfő és Keresztes-Fischer Ferenc (1881-1948) belügyminiszter által 1940 folyamán bevezetett szociális reformokat: Kishaszonbérleti törvény, ONCSA, vagyis az 1940. évi XXIII. törvénycikket, bár jelezte, hogy inkább csak „szociális olajcseppeknek” tekinti ezeket. Folyamatosan sürgette a szociális reformokat, a földreformot, a szociálpolitika, a közigazgatás reformját.
1939-ben még sürgethette a nemzetiszocializmus és a kommunizmus elleni Varsó–Budapest–Belgrád vertikális tengelyt, mely ismert történelmi okok miatt nem kerülhetett napirendre.
Mint a magyar állameszme rendíthetetlen híve, a Szekfű Gyula (1883-1955) professzorhoz írt vitairatában hatalmas intellektusa nyilvánult meg, irodalmi-történetfilozófiai magaslatokban fogalmazott: ”Én a régi kiegyezési Karthágo romjain Mariusként siratom ezekben az időkben a még oly vétkes közelmúltat, mert az legalább a hold hideg és élettelen tükrözésében hozott volt némi hírt nekünk az egykori nagy magyar nap fényéből és melegéből.”
Bárdossy László (1890-1946) miniszterelnökhöz írt levelében felvázolta: kettős, dupla Kisantant áll szemben hazánkkal, Tiso Szlovákiája, Antonescu Romániája helyett viszontbiztosításként ott állnak a londoni emigráns kormányok, Benes és Maniu vezetésével, a szövetségesek támogatásával. Mindezt Tilkovszky Lóránt még 1986-ban megjelent tanulmánykötetében kitűnően elemezte. (Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kossuth, Bp. 1986. 158.) Tehát a külpolitikai alapelveit rögzítő, Helyünk és sorsunk Európában című kitűnő tanulmánykötete már elkésett helyzetben kapott nyilvánosságot.
Ezért is sürgette a honvédelmi tárca költségvetése 1942. november 19-ei parlamenti vitájában egy erős, másfél milliós honvédség felállítását, támogatva Nagybaczoni Nagy Vilmos (1884-1976) honvédelmi miniszter és Beöthy Dezső (1885-1956) államtitkár előterjesztéseit.
Folyamatosan szorgalmazta az 1942 januári a szerb partizánakciók miatt indított, de aránytalanul elfajult újvidéki razzia felelősei megbüntetését: „hogy a bűnösök a magyar törvények szerint megkapják büntetésük.” Előre látta, hogy az idetelepített magyarok „iszonyú árát fizethetik ennek a mulasztásnak.” Szintén felemelte hangját a zsidókérdés kezelésének embertelen megnyilvánulásai ellen.
1943. július 31-én memorandumot intézett Kállay Miklós (1887-1967) kormányfőhöz, sürgette a háborúból történő kiválást.
Nemzeti radikalizmusa nem akadályozta abban, hogy szembeforduljon a Közép-Európában így hazánkban is egyre erősödő nemzetiszocialista irányzatokkal, ennek hangot is adott a Szabad Szó című lap szerkesztőjeként. 1944. március 22-én pisztolylövésekkel fogadta a letartóztatására érkező Gestapo ügynököket. Ekkor megsérült, majd őrizetbe vették, azonban a Lakatos-kormány szabadlábra helyezte.
A hungarista hatalomátvétel, majd a szovjet csapatok a főváros alá érkezése fellépésre ösztönözte. 1944. november 9-én az ellenzéki pártokat összefogó Magyar Front pártjai kezdeményezésére megszerveződött a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága, melynek politikai vezetője Bajcsy-Zsilinszky Endre lett. Katonai vezetői Kis János (1883-1944) altábornagy, Nagy Jenő (1898-1944) ezredes és Tartsay Vilmos (1901-44) százados voltak. Terveik szerint honvéd rohamosztagok megszállják a fővárosi stratégiai pontokat, a hidakat, utat nyitnak a szovjet csapatoknak, ezáltal megmentik Budapestet és lakosságát a várható pusztulástól és szenvedéstől, valamint lerövidítik a háborút.
1944. november 22-én Tartsay Vilmos Andrássy úti lakásán a Nemzeti Számonkérő Szervezet dr. Radó Endre (1913-46) csendőr ezredes vezette különítménye rajtaütött az MNFFB éppen értekező vezetésén. Messik János hadnagy (1915-44) és Széchenyi Pál zászlós (1918-44) megpróbálták feltartani a karhatalmat, de tűzharcban elestek.
A Magyar Királyi Honvéd Vezérkar rögtönítélő bíróságán vádat emeltek a szervezkedés vezetői ellen.
A Dominich Vilmos ezredes vezette tanács halálra ítélte a három katonai vezetőt és Bajcsy-Zsilinszky Endrét. A három katonai vezetőt december 8-án a Margit-körúti börtönben végezték ki, Bajcsy-Zsilinszky Endrét december 24-én Sopronkőhidán.
A szintén halálra ítélt Almásy Pál (1902-85) százados ítéletét Szálasi befolyására 15 évre módosították, Makay Miklós (gépészmérnök és Révay Kálmán (1911-50) akkor százados 10-10 évet kaptak. A szintén a szervezkedéshez csatlakozó Beleznay István (1909-50) százados ellen nem sikerült bizonyítékot találni, ezért a nyilas hatóságok elengedték. Pedig neki, akárcsak Almásynak és Révaynak fontos operatív szerepe lett volna a hidak és a fontos objektumok megszállásában.
Csak a magyar társadalom morális hanyatlása jeleként említhető, a NER egyik privilegizált kulcsszereplőjének nagyapja, mint repülő főhadnagy is szerepet kapott volna az említett akcióban. A háború után sok más kitűnő társához hasonlóan elbocsátották, népi iparművészként tevékenykedhetett.
Almásy Pál, Beleznay István és Révay Kálmán az 1950-es Sólyom-perben ismét bíróság elé álltak. Almásy súlyos börtönbüntetést kapott, a német megszállást követően részben származási okokból az ellenállás útját választó Sólyom László és Révay Kálmán sorsa 1950 augusztusában ért tragikus véget. Ugyanez történt az ekkor már szintén tábornok Beleznay Istvánnal is.
Tehát Bajcsy-Zsilinszky Endre tragikus sorsa december 24-én Sopronkőhidán ért véget.
Kádár Gyula: A Ludovikától Soprokőhidáig (Magvető, Bp. 1978.) a következőképp emlékezett: A kíséret között volt egy cigány tizedes. Ez akasztotta fel Bajcsy-Zsilinszkyt. Ezzel hencegett, és tudatta velünk, ha Barcsaytól (az őrparancsnok) parancsot kap, bármelyikünket szívesen felakasztja. Mellékesen jelezve, ez is mutatja, a korabeli hazai cigányság képviselői több oldalon is megjelentek szerepeltek, és mennyire erőltetett az egyoldalúan és kizárólagosan felépített, beállított áldozatszerep. Mindehhez hozzátehetjük a szovjet és román csapatok nyomában történő fosztogatásokat és erőszakos cselekményeket Nagyszalontától Várpalotáig, melyeket a front ingadozásai miatt megtorlások követtek. Bizonyos esetekben, pl. komáromi erődbe történő deportálások, valóban vétlen áldozatokról beszélhetünk. Természetesen voltak kitüntetett honvédek is.
A kitűnő író, Simonffy András (1941-95) a Kompország katonái (Magvető, Bp. 1981, 1984) című művében állított emléket a szervezkedésnek. Érdekes, e könyv nagy népszerűséget szerzett az 1980-as évtized első felében. Minden bizonnyal azért, mert rehabilitálta a németellenes horthysta politikai és katonai csoportokat. Ez még belefért a Kádár-rendszer által megfogalmazott „közmegegyezés” elveibe.
Bajcsy-Zsilinszky Endre életútja, történelmi szerepe hosszú ideig eltérő megítélések, viták tárgya volt, de talán ma is. Még az emigráns hungarista sajtó is a kuruc költészetet idézte megítélése vonatkozásában: ”Kár. kár, kár vala Ocskay Lászlónak, Lenni ily vitéznek, ily nagy árulónak…” Viszont, mint említettük, a Kádár-rendszer is bizonyos szinten beépítette identitásképébe.
A történelemben nincs „ha”, de érdekes kérdés, hogyan alakulhatott volna a sorsa, ha esetleg túléli Sopronkőhidát. A kortársak, a történészek álláspontja szerint lobbanékony, az igazság és az eszmék által vezérelt személyiség volt. Nem kizárható, hogy a kiépülő kommunista diktatúra ellen éppúgy a szervezkedés útjára lépett volna, mint a nyilas rendszer ellen. Ez esetben sorsa az is lehetett volna, mint az említett 1944 őszi harcostársaié 1949-50 körül.
Itt ismételten hangsúlyozhatjuk, a történelem többoldalú és tárgyilagos megítélése kapcsán ellenálló társaival együtt éppúgy hősnek tekinthetjük, mint Budapest áldozatkész és önfeláldozó védőit. Egyéniségében, intellektusában találkozott a hazafiság és a szociális gondolkodás. Minden bizonnyal a nemzeti történelmünk legnagyobb alakjai között tarthatjuk számon.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
