„Ha holnap meghalnál, hogyan emlékeznének rád? Mit tettél, ami nyomot hagyott? Isten vajon befogad a mennyekbe? Őt szolgáltad? Engem pokolian próbára tett. Olyan kezekkel áldott meg, amelyek szépséget teremtenek, de közben mélységes indulatokkal is megvert. Gyilkos indulatokkal.”
Ezeket a súlyos mondatokat Michelangelo Merisi da Caravaggio (1571–1610) mondja a róla készült nagyszerű dokumentumfilm elején, amit az ismert szerzőpáros, David Bickerstaff és Phil Grabsky rendezett. Korántsem ez az első filmjük, hanem bizony már a negyvenedik, és az eddigiek, amiket idehaza láthattunk, mondhatom, mind maradandó élményt nyújtottak. A legtöbb művészeti témájú filmjükről írtunk is. Ahogyan korábban már említettem, ők ketten és a stábjuk életre hívták a dokumentumfilmek új nemzedékét. Ez persze jórészt a legmodernebb technikának, a 4K felbontásnak (Ultra HD) köszönhető, amely a Full HD-nál négyszer részletgazdagabb, tehát kiválóan alkalmas képzőművészeti alkotások, különösen festmények bemutatására. A kamerával egészen közel lehet menni a vászonhoz, és nem csak színhelyes lesz a kép, hanem teljesen anyagszerű is. Szinte érezhetjük a vászon sűrű szövését, rajta a festékek, az ecsetvonások nyomát, nagyvonalúságát. De hozzá kell tennünk: a rendezőpáros újfajta dokumentumfilmjeiben a technika mellett legalább ennyire fontos az élményszerű előadásmód is, a nagy tudású művészettörténészek, kurátorok, az adott témakört jól ismerő szakértők megszólalásai.
Caravaggio a művészettörténet különös, ellentmondásos alakja. Tudjuk róla, hogy rövid élete során egy alkalommal gyilkosságot is elkövetett, amiért aztán üldözötté vált. Az akkori nehéz utazási viszonyok között hajón kényszerült távozni Rómából, Nápolyba ment, ahol egy időre menedékre lelt. Később Máltán talált lehetőséget magának, ám idővel innen is távoznia kellett, ekkor a szicíliai Szirakúzába menekült. A dokumentumfilm hűen követi a festő útját, felvételeken láthatjuk szülővárosa, Milánó és élete többi helyszínének utcáit, palotáit, köztereit.
Caravaggio nem volt az a szerethető, jámbor katolikus, akiről sokat beszélnek a szószékről. Ő az éjszaka gyermeke volt. Bár közhelyes, mégis idekívánkozik a mondás: Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ahogyan a filmből is kiderül, Caravaggio járta a kocsmákat, tavernákat, ahol hamiskártyások, csalók, prostituáltak töltötték az idejüket. A gyermekkora sem volt fényes, az akkori Milánóban nyomor és sötétség uralkodott, pestis tizedelte a lakosságot. Szüleivel a lombardiai Caravaggio településre menekültek, hátha ott átvészelhetik a járvány időszakát. De apja és nagyapja meghaltak, ő maga és testvérei pedig édesanyjukkal együtt nehéz helyzetbe kerültek, magukra maradtak.
A filmben időről időre feltűnik maga a művész is – akit Jack Bannell alakít –, és a saját szemszögéből meséli el, értelmezi élete nehezebb és sikeresebb pillanatait. Caravaggio nem volt a szavak embere. A filmben elhangzott mondatai tudományos kutatásokon alapulnak. Ez a szerepjáték jó és hasznos, élővé teszi a filmet. A hozzászóló szakemberek pedig elemzik a képeket, és a legújabb kutatások eredményeiről is beszámolnak.
A filmből megtudhatjuk, hogy amikor Caravaggio Rómába került, ő is, mint a legtöbb kezdő festőtanonc, vallási és más témájú képekről készített másolatokat. A megélhetéshez szüksége volt pénzre, s a másolatokért és a félalakos képekért fizettek is valamennyit. Ebből az időből származó festménye például a Gyümölcsöt hámozó fiú című, 1591-ből.
A későbbiekben aztán mecénásra talált egy bíboros személyében. Abban az időben a pápa támogatni kezdte az ifjú művészeket, kereste az új tehetségeket, és bíborosait, püspökeit is erre biztatta. „Michelangelo, Raffaello, Tiziano, olyan akartam lenni, mint ők, hogy pápák tiszteljenek, és festményeket vásároljanak, és lássák Istennel való kapcsolatomat a festményeimben, hogy emlékezzenek rám és imádjanak” – mondja a filmben az ambiciózus Caravaggio, akinek Del Monte bíboros volt a korai támogatója. Szállást is tőle kapott a palotájában.
Ez idő tájt készült a Lantjátékos című képe. Caravaggio előszeretettel festett meg zenészeket, jósnőket, cigányokat, szívesen választott hétköznapi témákat, melyeket felemelt, státuszt adott nekik, így azok már-már történelmi festményekké váltak. Ilyen képe a Jósnő című alkotás is. „Ezek a képek bíborosok, és hercegek magánlakosztályába kerültek, ezért fiatal, szép férfiakat festett” – hallhatjuk a filmben Fabio Scalettitől, aki Caravaggio című könyvében a festő életútját mutatja legjelentősebb remekművein keresztül.
Különös festmény A beteg Bacchus-gyermek (1593) című, amely tulajdonképpen önarckép. Caravaggio valószínűleg önmagát ábrázolta a húszas éveiben, amikor maláriában szenvedett. Akkoriban ez gyakori betegség volt Rómában. A festmény ugyanakkor nem csak a betegség ábrázolása. Arról is szól, hogy minden változik, megromlik, lebomlik; a képen a gyümölcs rothad, a szőlő túlérett, ha megkóstolnánk, ecetes volna az íze. A filmből az is kiderül, hogy Caravaggio 1598-ban megfestette az ereje teljében lévő, felnőtt Bacchust is. Azon a képén különösen figyelemre méltó, hogyan tükröződik a fény a borralt telt poháron és üvegen.
A festő meglehetősen magányos, bohém életet élt. Több helyi tavernába is gyakran eljárt, szeretett tivornyázni. Azt is tudhatjuk, hogy kardot hordott magánál. Ami a családot illeti, sosem nősült meg, és nem születtek gyermekei. Egyes dokumentumok tanúsága szerint voltak szeretői is, akik olykor a festményein is feltűnnek. Egyik-másik ilyen arcképről nehéz megmondani, hogy férfit, vagy nőt ábrázolnak.
A filmben bemutatott képeket elnézve, egyfajta tökéletesség sugárzik át rajtuk, a manierizmus finom realizmusa, naturalizmusa megérinti az embert. A kidolgozottság magasiskolája, az érzékeny naturalista ábrázolás találkozik itt a brutális valósággal, legtöbbször a jó ízlés határain belül. Különösen érződik ez a bibliai ihletettségű képeken. Caravaggio képeinek jelentős részét azonban csendéletek teszik ki; a puha ecsetvonásokkal megfestett gyümölcsök, üvegek mesterien mind megfestett részletek. A filmben idézik is Caravaggiót, aki szerint: „A csendélet festéséhez annyi művészi érzék kell, mint a portréfestéshez.” Ez egészen forradalmi kijelentés volt, hiszen a műfajok hiarerchiájában a csendélet legalul foglal helyet.
Helena Langdon történész ezt mondja a filmben: „A való életből festeni meg az embereket, és felemelni őket a fényeffektusokkal – ez a két leginkább forradalmi része Caravaggio művészetének.” A festő a képeihez többnyire a barátai közül választott modelleket, akik néhány tallérért készséggel álltak rendelkezésére. Amint a filmből megtudhatjuk, közéjük tartozott például Mario Minniti, aki a Bacchus modellje is volt. Caravaggio egy másik modellje Fillide Melandroni, aki pénzért bármire képes volt. „Ő a királynő a kurtizánok és a gazemberek között az Ortaccióban. Fillide aligha volt szűz, és sosem volt szent, de csodás Katalin lett belőle.” Ő volt ugyanis az Alexandriai Szent Katalin című kép modellje is. Szent Katalin nemesi család sarjaként született, és fiatalon mártírsorsra jutott. Általában elragadó figuraként ábrázolták, amint a mennyek felé tekint. Caravaggio azonban szakított ezzel a hagyománnyal, ő a fiatal római nőt festi meg, aki egyenesen ránk néz. Kezében szinte lebeg a remek kard, a művész párbajtőre. A fegyver alsó harmada olyan, mintha véres volna, pedig valószínűleg csak a vörös párna tükröződik vissza rajta. Caravaggio úgy állítja be Szent Katalin kezét, hosszú, elegáns ujjait, mintha igazából nem is fognák a kardot, s ez furcsa feszültséget kölcsönöz az alkotásnak. Érdekesség, hogy készülő festményeihez Caravaggio nem készített előzetes ceruza-, vagy ezüstvessző-vázlatokat, hanem azonnal vászonra festett a pózoló modell után.
A Judit lefejezi Holofernészt című képen is Fillide látható, amint kardjával végrehajtja szörnyű tettét. Morcos arcot vág, hátrahőkölve metszi el az asszír hadvezér torkát. A Júda ellen támadó Holofernészt Judit részeges mámorba csalta, majd odament az ágyához, hajánál fogva megragadta a férfit, és kétszer belevágott a nyakába. Vele volt a szolgája is, együtt tették zsákba véres trófeájukat, a hadvezér fejét. A kép középpontjában az erőszakot elszenvedő ember arca látható, éppen a halál pillanatában. Megdöbbentő az ábrázolás realizmusa, a mű egész vizuális megfogalmazása roppant modernnek hat. Ugyanakkor egyfajta időtlenség érződik a képen, de nemcsak ezen, hanem a művész többi festményén is.
Caravaggio kétségkívül provokatív volt és kihívó, festményei gyakran őrületesek. Előfordult, hogy el is ítélték a képeit, de sohasem vallási okokból utasították el, hanem többnyire azért, mert illetlen, sokkoló vagy buja volt az ábrázolás. A Szűz halála című képét egy római munkásnegyed temploma számára készítette. Hihetetlennek tűnik, hogy azt feltételezte, elfogadják majd a festményt, amelyen a halott Szűzanyát jelenítette meg. A képen nincs menny, sem angyali sereg, nincs semmi más, csak a borzalmas halál. Az ábrázolt nő láthatóan teljesen élettelenül fekszik. Azt rebesgették, hogy Caravaggio modellje egy halott nő volt, akit a folyóban találtak akkoriban. A maga korában teljesen szokatlannak számító mű a téma köré épített közeg és a szereplők beállítása miatt is rendkívüli. Az egyikük Mária Magdolna, aki elöl áll és keservesen sír, le van sújtva Jézus anyjának halála láttán. Nem tölti el örömmel, hogy Szűz Mária, aki meghalt, már úton van a mennyország felé. Feltételezik azt is, hogy Caravaggio talán a saját édesanyját festette meg a halálos ágyán, ezért is lehetett súlyos csapás számára, amikor végül elutasították a festményét. Képe Rómában készült, nem sokkal azelőtt, hogy menekülnie kellett a városból. Nem kizárt, hogy a munkájának visszautasítása miatti dühe is hozzájárulhatott zaklatottságához, ami a néhány hónappal később elkövetett gyilkossághoz vezetett.
A filmben a Caravaggiót alakító színész így meséli el ezt az esetet: „1606 májusa egy olyan hónap, amit sosem fogok elfelejteni. Akkor sújtott le Ranuccio Tomassoni arroganciája az életemre. Egy helyi behajtó és arrogáns bűnöző, akinek az volt a baja velem, hogy… Ki tudja! De többször is összetűzésbe kerültünk, és dühe engesztelhetetlen volt. Mindenkinek szapult, aki csak meghallgatta. Hát, elegem lett ebből. Tehát én és két barátom, Longhi és Toppa, megbeszéltük, kiállunk ellene, hogy megleckéztessük. Az erőszak az utca nyelve, és én sosem féltem az összetűzéstől. Ezért elvonultunk Tomassoni háza előtt, ahol a sleppjével együtt megláttak minket. Felkészültünk. Ám valójában a vita kettőnk között volt. Kiálltunk hát egymás ellen, kardokkal, szemtől szemben. Nagy volt a kiabálás és az üvöltözés. Megvágott engem, de aztán a földre esett, és elvérzett, mint egy disznó. Meglepődtem. Biztosan eltaláltam. Aztán elszabadult a pokol. Röpködtek a pengék. Megsérültem én is. De a legrosszabb, hogy aznap éjjel Tomassoni meghalt. Nem kellett volna megtörténnie. A Tomassoni családnak hatalma van, ezért hát menekülnöm kellett. Az albán hegyekben rejtőztem el. Azóta is kísért az a nap. A halálos ítélet Damoklész kardjaként függ a fejem felett. Nápolyba mentem, ami spanyol irányítás alatt van, ezért itt nem ér utol a pápai törvény.”
Caravaggio később megkapta a pápai felmentést a gyilkosság vádja alól. Éppen Rómába igyekezett visszatérni, ám az út során életét vesztette. Valószínűleg lázban, hőgutában vagy szívrohamban halt meg. Hajójának partot érése után a művész rejtélyes módon eltűnt. Sosem találták meg a maradványait.
Az Exhibition On Screen sorozat Caravaggio című filmjét írta és rendezte David Bickerstaff és Phil Grabsky. Forgalmazza a Pannonia Entertainment. Az alkotás márciustól látható a hazai mozikban.
Szöveg és kép: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2026. március 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
