Április 28-án Budapesten, a Gát utcai Kaníziusz Szent Péter-templomban a Sant’Egidio közösség imádságban emlékezett meg arról a mintegy 130 menekültről, akik április 23-án a líbiai partoknál vesztették életüket, amikor lélekvesztőjük felborult.
„A vizek mélyére kerültem, hullámok csapnak át felettem… Ments ki a vizek mélyéről engemet, nehogy átcsapjon fölöttem az ár, s a mélység magába temessen, a szakadék szája zárjon be örökre. Vártam, hogy valaki megszán, de nem akadt senki, nem volt, aki megvigasztalt volna…” – megrendítő erővel hangzottak fel a zsoltáros szavai (69. zsoltár), a szenvedő, segítséget másoktól már nem remélő ember kiáltása. Tanúságtétel is egyben ez a zsoltár az imádság erejéről, a keresztények legerősebb fegyveréről: „Mert az Úr meghallgatja a szegényeket, és foglyait nem nézi le”.
A Sant’Egidio közösség nem akar megfeledkezni a menekültek számos tragédiájáról, amelyek közül különösen tragikus ez a legutóbbi, sok életet követelő tengeri baleset. Az imádság gyenge erejében bíznak és tevékenyen közreműködnek abban, hogy biztonságos utakon érkezhessenek Európába a sokat szenvedett, líbiai, leszboszi táborokban és másutt élő menekültek. Ennek jelképeként állt az oltáron az a menekültek viskóinak fájából készült kereszt, amelyet a közösség tagjai tavaly augusztusban hoztak Leszbosz szigetéről, ahol az ottani táborokban élő menekülteknek segítettek, akik közül néhányan a humanitárius folyosókon keresztül már eljuthattak Olaszországba és más európai országokba.
A keresztet szemlélve megemlékezünk annak a 130 menekültnek a kétségbeesett kiáltásáról és rettegéséről, akik múlt hét csütörtökről péntekre virradóra megfulladtak a líbiai partok közelében – kezdte az elmélkedését Klemencz Zsuzsanna, a magyar közösség alapítója. Nők, férfiak és gyerekek, akiket elnyelt a tenger, huszonhét órán át hiába várták a segítséget azután, hogy az első segélykérő jelet leadták. Segélykiáltásuk és ég felé emelt karjuk nem volt elég ahhoz, hogy megrendítse az európai, olasz, líbiai, máltai hatóságokat, érdektelenség és tehetetlenség volt a válasz. Miközben ezt a leszboszi keresztet szemléljük, olyan, mintha az ő kétségbeesett arcukat és könnyeiket látnánk, mintha éreznénk a félelmüket és rettenetes magányukat, amit a 69. zsoltár is érzékletesen kifejez: „Vártam, hogy valaki megszán, de nem akadt senki, nem volt, aki megvigasztalt volna”. Az ember Istenhez fordul, amikor a hallgatás és a közöny összeesküvése veszi őt körül. Nincs más, akihez fordulhatna.
De hát lehetséges, hogy egész Európa, és mi is elfordítjuk a tekintetünket? – tette fel a gyötrő kérdést, és figyelmeztetett, hogy
Egymagában senki nem menekülhet. Be kell fogadnunk, össze kell gyűjtenünk azok kiáltásait, akik szenvednek és a tenger hullámain hánykolódnak.
Klemencz Zsuzsanna hangsúlyozta, hogy az Istenhez intézett imádság, amelyet a 69. zsoltár őrzött meg számunkra, emlékeztet minket arra, hogy az emberiség egy közös családja vagyunk. A Biblia szenvedélyes és tekintélyes hangot ad az emberek jajkiáltásának. Ezeknek a testvéreinknek a halála fájdalmas felszólítás – engedjük, hogy felrázzon minket!
Ferenc pápát idézte, aki az elmúlt vasárnap, a Regina caeli imádság után így fogalmazott: „Százharminc migráns halt meg a tengeren. Személyekről, emberi életekről van szó! Ezek az emberek két napon át hiába könyörögtek segítségért. Testvéreim, gondolkodjunk el erről a sokadik tragédiáról.
Imádkozzunk most ezekért a testvéreinkért, és mindazokért, akik meghalnak ezeken a drámai utakon. Imádkozzunk azokért is, akik segíthetnének, de inkább elfordítják pillantásukat”.
Érezzük a személyes és közös felelősségét annak, hogy ne fordítsuk el pillantásunkat, hanem tevékenyen és határozottan cselekedjünk – buzdított. Ha mások életét megmentjük, azzal a saját emberségünket is megmentjük az elvadulástól.
Az embercsempészek cinizmusára nem válaszolhatunk a távolságtartás és az elmaradt segítségnyújtás cinizmusával. Meg kell teremteni a bevándorlás legális útjait, meg kell erősíteni a humanitárius folyosókat. Nem szabad elfogadni, hogy az immár mindenki által veszélyesnek tekintett kikötők, internáló táborok és a kínzások helyei legyenek a végállomás sok ember számára. Mindnyájan tehetünk ennél többet: az intézmények és mi is. Mindenekelőtt nem szabad elaludni, miközben a világ mellettünk haláltusáját vívja.
A feltámadott Krisztus meg akarja fertőzni az egész világot a reménnyel. Ezt a reményt pedig tanítványaira bízza. Döntéseinkkel, a szeretetben való egységünkkel megerősíthetjük majd a zsoltár szavait: „Mert az Úr meghallgatja a szegényeket, és foglyait nem nézi le”. A remény legyen a mindennapi teendőnk. A remény, amely meghaladja jelentéktelenségünket. Legyen az Egyház Isten irgalmának hatékony kifejezője. A mások iránti irgalom oltson be új szavakat a kultúránkba, teremtsen jó energiákat. A migránsok kiáltása ne úgy érjen minket, hogy félénkek vagy langyosak vagyunk, hanem szólhassanak rólunk is a zsoltáros szavai: „A megalázottak látják és örülnek nektek, kik keresitek az Istent, éledjen szívetek!” A keresztre tekintve megpillantjuk akkor a feltámadást – zárta beszédét Klemencz Zsuzsanna.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Merényi Zita (archív)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
