A Budapesti Piarista Gimnázium kápolnájában gyűlt össze a Wettstein József piarista lelki üdvéért bemutatott szentmisére január 9-én, a piarista közösség, a szerzetespap családtagjai, barátai, kollégái és egykori tanítványai. Földi maradványait a Fiumei úti sírkert piarista sírboltjában helyezték örök nyugalomra.
Wettstein Józsefet életének 70. évében december 24-én, a szentestére való készület idején hívta magához az Úr hosszan tartó, sok szenvedéssel járó, de méltóságban, hittel viselt betegség után.
A gyászmise egyben hálaadás volt Wettstein tanár úr életéért, a papként, szerzetesként, tanárként végzett munkájáért. Zsódi Viktor piarista tartományfőnök beszédében két képpel idézte meg személyét: a pedagóguséval, aki szelíden dolgozott azért, hogy diákjait elindítsa saját, sokra hivatott pályájukon, és a papét, a „Legszentebb Oltáriszentségről nevezett” szerzetesét, akinek életprogramja volt táplálékká válni a körülötte élőkért, és amiről élete utolsó napjáig tanúságot tett.
Wettstein Józsefet a gyászmisét követően helyezték örök nyugalomra a Fiumei úti sírkert piarista sírboltjában sűrű hóesés közepette, majd a gyászolók a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola dísztermében gyűltek össze megemlékezésre. Képi anyagokkal illusztrált rövid beszédekben idézték fel a tanár úr életének egy-egy részletét testvére, Wettstein András, Horváth Bálint, a budapesti gimnázium igazgatója, Morvai Gábor rendtársa, valamint volt gimnáziumi és AVK-s diákjai.
A megemlékezést Zsódi Viktor tartományfőnök Wettstein tanár úr imádságával zárta:
Uram, Jézusom!
Te vagy a Megváltóm, Te vagy a kenyerem,
szereteted által megújul életem.
Hogy közel jöjj hozzánk, Te emberré lettél,
isteni erőddel nagy csodákat tettél.
Járva víz felszínén, testedet uraltad,
éhezők kenyerét megszaporítottad.
Utolsó vacsorán áldozati tested
apostolaidnak kenyerévé tetted.
Szavadra már ekkor szent itallá érett
a keresztfán másnap értünk ontott véred.
Ezt tegyétek mindig, mikor együtt vagytok!
Szentmisét alapít ez a szent parancsod.
Így ment el végsőkig megtestesülésed,
embertárs, áldozat, táplálék lett élted.
Így fordítottad át a világ menetét,
megváltásul adtad Kenyered erejét:
Tápláló szeretet árad Kenyeredből,
megindít bennünket, mozdít kényelmünkből.
Tanuljunk szolgálni, másokkal jót tenni,
áldozatot hozva önzetlennek lenni.
Így hívsz meg bennünket Istennek Szent Fia,
legyünk mi is kenyér, Eucharisztia.
– A szentáldozásban szívemet kitárom,
táplálva szeretni: utam Veled járom!
Amen
Az alábbiakban közöljük Zsódi Viktor Sch. P. tartományfőnök gyászmisében elhangzott prédikációjának teljes szövegét.
Kedves Rokonok, Rendtársak, Kollégák!
Kedves Diákok, Öregdiákok és Barátok!
Kedves Gyászolók!
Pilinszky János írja egy helyütt: „Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. (…) A szeretet ott kezdődik, mikor a belső figyelem egyszerre folyamatossá válik.”
Amikor ma megállunk itt, a Duna-parti kápolna csöndjében, hogy búcsút vegyünk Wettstein József tanár úrtól, valójában egy ilyen sajátos “figyelem” történetére emlékezünk. Egy olyan ember figyelmére, aki tanárként a struktúrák rendjét, a képek és filmkockák igazságát, szerzetes-papként pedig az Oltáriszentség titkát figyelte – és tanította meg figyelni azt nemzedékek sorának.
Néhány napja, karácsony vigíliáján, amikor a világ a Fény születésére várt, József atya átlépett a “várakozó ünneplésből” az örök jelenlétbe. Élete 70. évében, piarista hivatásának 47. évében itt, a földi „stúdióban” befejeződött a munka. A film elkészült.
Wettstein tanár úr nem volt a zajos sikerek embere. Háttérben dolgozó, csendes munkás volt. Ahogy ő maga fogalmazott egy interjúban: „A szeretet kultúrájában az a nagyszerű, hogy ott nem az a hozzáállás egymáshoz, hogy le akarom győzni a másikat.”
Két képet, két történetet szeretnék fölidézni az alakjával kapcsolatban.
Az első kép a tanáré. Sok egykori tanítványa – köztük Nagy Dénes filmrendező is – emlékszik a nyári AVK-táborok reggeleire. Wettstein atya nem síppal ébresztett, nem parancsszóval. Benyitott a szobába, és csak ennyit mondott: „Ma is érdemes felkelni.” Ebben az egyszerű mondatban benne van minden, amit a piarista pedagógia jelent. Ez a mondat ugyanis nem utasítás, hanem meghívás volt. Az élet igenlése. Mély meggyőződés abban, hogy a mai nap is tartogat valami jót, valami isteni ajándékot, amit kár lenne átaludni. Úgy tekintett a diákjaira, mint a rakétákra – ezt ő mondta –,
A másik kép a papé. Szerzetesi nevében is a Legszentebb Oltáriszentséghez kapcsolódott. Ez nem egy dísz volt a neve mellett, hanem sorsprogram. Saját imádságában is így vallott erről: „Ne prédaként éljünk, mit felfal a világ, / táplálék legyünk, ki odaadja magát.” Most értjük csak meg igazán, mennyire profetikusak voltak ezek a sorok. Ez a gondolat ugyanis Pilinszky János Az első karácsony óta című írásából inspirálódott, mely szerint Jézus születése óta nem egymás farkasai, hanem egymás táplálékai vagyunk. És az Úr éppen karácsonykor, e gondolat születésének ünnepén szólította magához József atyát, mintegy pecsétet téve egész életére: íme, ő valóban táplálékká vált. Amikor az 1990-es években, a videokazetták hőskorában fölismerte, hogy a keresztény értékek hiányoznak a vizuális kultúrából, cselekedett, létrehozta a VITEO Egyesületet, kazettákat másolt, csomagolt, postázott. Nem volt ez látványos munka, de lelki „táplálék” volt sok száz családnak, akik így jutottak hozzá értékes filmekhez. Később, amikor megalapította az Ökumenikus Diákfilmszemlét, ugyanezt tette: teret nyitott a fiataloknak, hogy megmutathassák magukat, hogy a kamerán keresztül tanulják meg látni Istent és embert.
Wettstein tanár úr élete a szolgáló kapcsolatok jegyében telt. Ez a szolgálat az utolsó években új, fájdalmas mélységet kapott. Láttuk őt, ahogy a betegség lassan elnehezíti a járását, és sorra veszíti el fizikai képességeit. Amikor a hétköznapok legapróbb cselekvései – akár egy fogkrémes tubus kinyitása is – küzdelemmé váltak számára, ő nem panaszkodott. Ilyenkor fohászként mondta el magában saját imájának sorait: “Ne prédaként éljünk… táplálék legyünk.” A tehetetlenség pillanataiban is az önátadást gyakorolta. Ugyanakkor láthattuk azt is, hogy egészen haláláig tanított. Nem is annyira matematikát vagy hittant, hanem legfőképpen türelmet. Azt a fajta “keresztény Jób”-i elfogadást törekedett megvalósítani, amit Kalazanci Szent Józseftől tanult: „Ha Isten kezéből elfogadjuk a jót, miért ne fogadnánk el a rosszat is? Legyen áldott az Úr neve”.
Erején felül küzdött azért, hogy bemutathassa a legszentebb áldozatot. Két nappal halála előtt, december 22-én még oltárhoz állt, és a szentmisét legelső osztályáért ajánlotta föl. Mintha sorra akarta volna venni mindazokat, akiket rá bíztak. A pedagógus, aki elindította a rakétákat, papként kísérte őket a végtelen felé is.
Wettstein József öröksége nem kőbe vésett szobor, hanem egyfajta látásmód.
Öröksége a bizalom: hogy merjünk önmagunk lenni, mert a szeretet kultúrájában nem kell védekeznünk.
Öröksége az a mondat, amelyet most, a halál árnyékában is nekünk szegez: „A féligazság a legveszélyesebb, mert van benne valamennyi igazság.” Ő az egészre törekedett. A teljes emberre, a teljes hitre.
Most, hogy Wettstein tanár úr végleg letette a kamerát, és a várakozó ünneplésből az örök húsvét valóságába lépett át, hisszük, hogy színről színre látja Azt, akit egész életében keresett a fényképezőgép lencséjén keresztül, a matematika logikájában és az Oltáriszentség titkában. Köszönjük a Tanár úr pontosságát. Köszönjük, hogy megtanított minket arra, hogy a technika és a hit nem ellenségek, hanem testvérek lehetnek.
Kedves Jóska! A Te szavaiddal búcsúzunk, azzal az üzenettel, amit annyiszor mondtál a táborozó diákoknak, és amit most mi mondunk neked, az örök hajnalon:
Nyugodj békében, és imádkozz értünk, hogy mi is képesek legyünk „táplálékká” válni ebben az éhes világban!
Forrás: Piarista Rend Magyar Tartománya
Fotó: Szabó Csaba
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
