Szabadítsuk meg mi is Máriát! Kovács Zoltán mariológus gondolatait Kisboldogassszony, vagyis Szűz Mária születése napjára készülve ajánljuk olvasóink figyelmébe.
Korábban hírt adtunk arról a tevékenységről, amellyel a Nemzetközi Pápai Mária Akadémia a Szentatya kifejezett kérésére foglalkozik majd az elkövetkező időkben. A testület célja, hogy a Mária-tiszteletet megtisztítsa eltorzult formáitól, minden olyan káros elemtől, amely nem felel meg az evangéliumi alapelveknek. Kovács Zoltán mariológus, a Mária Akadémia levelező tagja ehhez kapcsolódva gyűjtött össze néhány gondolatot arról, hogy a saját életünkben, hívő gyakorlatunkban nekünk mitől kellene megszabadítanunk a Szűzanya alakját.
Szent VI. Pál pápa a Szűzanya helyes tiszteletéről kiadott, Marialis cultus kezdetű apostoli levelében (1974. február 2.) többek között az antropológiai dimenzió kiegyensúlyozott kezelésének fontosságáról szól (33–37), hangsúlyozva, hogy ennek jellemeznie kell a helyes Mária-tiszteletet. Ezen felbátorodva – a teljesség igénye nélkül – vegyünk most sorra néhány kirívó esetet, illetve gondolkodásbeli torzulást, amelyekkel könnyen felboríthatjuk a Mária-tisztelet egyensúlyát, és amelyektől kívánatos volna szabadulnunk, illetve mint Mária személye köré fonódott emberi sallangoktól, tiszteletét mindinkább megszabadítanunk.
Mária nem Isten, hanem Istenszülő.
Nem illeti meg imádat, hanem a Szentek között – akiket nekik kijáró tisztelettel (douleia) veszünk körül – kiemelt tisztelettel (hyperdouleia) illetjük (vö. Lumen gentium, 66). Nem hajbókolunk és pukedlizünk a templomi Mária-szobrok és Mária-képek előtt, hanem miután térdhajtással üdvözöltük az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust, megfelelő tisztelettel (például a szobor vagy a kép felé intézett fejhajtással) köszöntjük égi Édesanyánkat is.
Nem a szobrát vagy a képét üdvözöljük ilyenkor, hanem arra tekintve őt magát, akit az ábrázolás segít eszünkbe és szívünkbe idézni. A rózsafüzért imádkozva se feledjük: az egyes Üdvözlégy, Máriák csúcspontja Jézus neve, ahová a titkot is beillesztjük, és amelyet Máriával együtt hittel szemlélünk (vö. Marialis cultus, 46).
Mária nem a csoda forrása, nem maga a csodatevő.
A Szűzanya nem Isten, hanem sokkal inkább a csodák forrásához, Krisztushoz vezet. A kánai menyegző története Jézus első csodája, melyet Anyjának hittel teli megszólítása indít. De ott sem Mária teszi a csodát, nem ő, hanem Isten változtatja meg a dolgok megszokott fizikai rendjét annak érdekében, hogy az emberek rácsodálkozzanak Jézusban Isten jelenlétére és a mennyország elközelgésének örömére. Mária a Szentírásban olvasható szavaival a Fiára mutat: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). Ő legfeljebb közreműködik, közvetít, hogy az Istenember csodát tegyen, melynek legszebb eredménye Kánában nem a víz borrá változása, hanem az, hogy az esemény végén János megjegyzi: „és tanítványai hittek benne” (Jézusban). (Jn 2,11) Mária együttműködésének éppen ez a célja. Ő alázattal együtt örül mindazokkal, akik a csoda gyümölcseiben részesülnek. És ne feledjük: mivel Jézus nagyon szereti Édesanyját, ezért ha valamit Mária közbenjárására kérünk, nagyobb eséllyel kapjuk meg, vagy könnyebben ismerjük fel, valójában mi az Isten terve az adott dologgal.
Mária nem szuperhős, hanem egyszerű ember.
A fantasztikus történetek, álmisztikus jelenségek köré fonódó mai „modern mítoszok” bűvöletét filmek, könyvek formájában felnőttkorban is habzsoló emberek számára a Mária-tiszteletben is felléphet annak hamis igénye, hogy Máriát mesehősnek, természetfölötti képességekkel bíró, isteni figurának tekintsék. Mária szeplőtelenül fogantatott, kegyelemmel teljes, de nem Isten, nem is félisten, hanem valóságos ember. A végletek azonban itt is kerülendők: bár egyszerű emberről beszélünk, soha ne feledkezzünk el istenanyaságáról, amely személyes kiváltságaival szoros összefüggésben áll. És saját érdemeiről sem, hiszen ahhoz, hogy életszentségét a megdicsőülésig megőrizze, neki is sokat kellett tennie.
Mária alakja nem statikus.
Sokan úgy folyamodnak hozzá, mint egy emlékhez, történelmi tényhez, amely lezárult valóság, és nem tud beszélni, válaszolni, hiszen csak „egyszer volt”. Mária nem merev szobor, hanem élő személy! Az Egyház kapcsolata vele, mint legkiválóbb tagjával, nagyon is dinamikus, élő és életszerű, mert az élet forrásához, Istenhez vezet és benne gyökerezik.
Mária nem háziszolga.
„Az Úr szolgálóleánya” (Lk 1,38) kifejezés nem így értendő. A Szűzanyát gondolatban sokan szeretik „befalazni” egy szűk názáreti házikó ablaktalan konyhájába, ahol reggeltől estig főzőcskézik, és ki sem mozdul, mondván: a jó asszonynak ez a dolga. Mária gondos anyaként és József feleségeként valóban teljesítette családanyai feladatait. De ne engedjük, hogy elképzeléseink elvegyék életének – és a Szent Család életének – normalitását.
Mária nem imamalom.
Sokan szeretik úgy elképzelni őt, mint aki egész nap semmi mással nem foglalkozott, csak imáiba merült. Józanul feltételezhetjük persze, hogy különleges istenkapcsolata révén mindennapi tevékenységeit mélyen áthatotta az imádságos, akár a szemlélődő lelkület, és ezáltal élete és környezete még inkább megszentelődött. Ám ahogyan a mi figyelmünket sem köti le mindig az összeszedett, elmélyült imádság, hanem kötelezettségeinkben, munkánkban, ügyes-bajos dolgainkban helyt kell állnunk a mindennapok forgatagában, úgy ezt neki is meg kellett tennie, amíg a földi élet zarándokútját járta. Mint Sion leányát, hívő zsidó nőt őt is megtanították az imádságra és az ige szeretetére, alapvető ismeretére. De jó, ha ezt is a helyén kezeljük, egyensúlyban tartjuk. E világi feladatai bizonyára az ő figyelmét is sokfelé terelték. Ám a mennyei liturgiában most már teljes figyelmet tud szenteli a Mindenhatónak és nekünk is, akik a segítségét kérjük.
Mária nem döntésképtelen, bólogató báb.
Sokan – helytelenül – úgy közelítenek hozzá, mintha a kegyelemmel teljes állapot azt jelentené: Gábor angyal köszöntésére, mintegy „előreprogramozott aggyal”, kizárólag igennel volt képes válaszolni, mert elvakult módon csak Isten akaratát látta maga előtt. A kegyelem nem így működik. Nem elvakít, nem megcsonkít a szabadságunkban. Épp ellenkezőleg: világosságot ad, és kiteljesíti az ember szabad döntését. Nem tesz istenné, de „emberebb emberré” nagyon is. Isten Mária kezéből sem vette ki a döntést, hanem bízott benne. Szabad akarattal rendelkező, felelős döntés meghozatalára képes, felnőtt nőt tisztelt a személyében, és így várta érett, felnőtt válaszát. Az angyalok és az Isten képére alkotott ember szabadon mondhat igent és nemet Istennek. Ez Mária életében sincs másképp. A kegyelem nem „összekötözte” az akaratát, hogy ne tudjon nemet mondani, illetve vétkezni, hanem oly módon tette teljessé emberi szabadságát, hogy egész életén át képes legyen távol maradni a bűntől, illetve tudatos és helyes döntéssel Isten akaratát választani a mi üdvösségünkért.
Mária nem mindenható „női istenségpótlék”.
Sokan mintegy Isten atyaságának kiegészítéseként egyfajta istennőalakot vélnek felfedezni a személyében. Istent, jóllehet Atyának szólítjuk, nem sorolhatjuk be nemiségi kategóriába, hiszen a nemiség teremtőjeként ő fölötte áll ennek. Mária azonban valóban nő, emberi teremtmény. Ő nem azt várja, hogy infantilis módon, éretlen, gyermeteg lelkülettel valami istennőszerűséget lássunk benne, aki mindent elintéz helyettünk. Azt szeretné, hogy a lelkiéletben is felnőtt emberhez méltó bizalommal közelítsünk hozzá, mint szintén felnőtt emberhez, anyához. Egy felnőtt gyermek viszonya, bizalma lehet, hogy más formában nyilvánul meg az édesanyja iránt, mint egy kisgyermeké, de nem kevésbé és nem méltatlan módon. Máriának is az a célja, hogy lelkiéletünkben elhagyjuk a gyermeteg vonásokat, és tudatos, felelős, értett felnőtt emberek módján akarjunk mindinkább Krisztus képmásaivá válni.
Mária nem „jégcsap”.
Mint fentebb említettük, Mária nem aszexuális lény. Tiszta lányként házasságra készült Józseffel, és alkalmas is volt az anyaságra. Nem szüzességi fogadalomra, zárdában töltött életre készült. Isten szándéka azonban különleges volt: Mária szűzként lett valóságos szülőanyává, szüzességének teljes ragyogásában szülte meg Jézust és őrizte meg mindvégig sértetlenségét, melyben a természetet is újjáteremtő kegyelem működését is megcsodálhatjuk. De véletlenül se gondoljuk, hogy Mária emiatt természetes szenvedélyektől, érzelmektől mentes, rideg ember lett volna! Ezeket az erkölcsileg önmagukban semleges emberi tényezőket a Szentlélek még inkább megszentelte, hogy Mária szabadon, de Istenre hagyatkozva jóra használja őket. Bár magam is óva intek attól, hogy felesleges mítoszokat és szubjektív elképzeléseket szőjünk Mária alakja köré, mégis engedtessék meg nekem, hogy személyes véleményként megjegyezzem: nem tudom elképzelni, hogy Mária – miközben hűséggel őrizte szíve és teste szűzi tisztaságát – ne lett volna gyengéd anya, ne dédelgette volna szeretettel az övéit, ne ölelte volna meg Józsefet, ne erősítették volna meg egymáshoz fűződő szeretetüket egy-egy bensőséges pillanatban, és egy-egy tisztességes érintés, szemérmes simogatás ne adott volna sok-sok erőt nekik a mindennapok küzdelmeihez, újabb belső tüzet a tisztaság mind mélyebb őrzéséhez és megéléséhez. Egészséges emberek lévén az élet továbbadásának természetes impulzusai az ő életükben is jelen lehettek a maguk tiszta erejével. A kegyelem segítségével ők is megküzdhettek ezzel, és ezáltal még inkább megszentelődhettek. Ők nem egymásban találták meg házastársi szeretetük beteljesülését, hanem a rájuk bízott titokban, Krisztusban. Emberlétük, egészséges ösztönviláguk természetes lángjait magába olvasztotta a Szentlélek és az Istenben megélt tisztaság hatalmas tüze. Épp ideje elhagyni a hitünket sokszor mások számára is idegenné, sőt nevetségessé tevő, Máriát érzéketlen jégcsappá vagy torz lelkületű, rideg nővé alacsonyító, beteges elképzeléseket, a Mária szüzességét egyensúlyt vesztett és szánalmas módon védelmezni próbáló „százhúsz esztendős” József-ábrázolásokat. Ideje szakítani azzal, hogy természetellenesként gondoljuk el azt, ami az ő életükben is természetes, sőt természetfölötti.
Mária normális ember, nem pedig valami csodabogár.
Egyes keresztények előszeretettel szemlélik üvegbúra alatt, egészségtelen módon túlidealizálva. Vajon ő örül ennek? Nem tudjuk, éltek-e a nagyszülők Jézus gyermekkorában, de ha igen, nehezen tudom elképzelni, hogy ne tettek volna látogatást a Szent Családnál vagy az náluk. Jézusnak, Máriának is voltak barátai. Nem zárkóztak el prűd és álszent módon a tiszta örömöktől, a tisztességes szórakozástól, hiszen tudjuk, kedves ismerőseik meghívásra válaszolva maguk is elmentek a kánai menyegzőre, hogy osztozzanak a pár örömében. Alakjukra soha ne vetítsük rá személyes frusztrációinkat, saját boldogtalanságainkat! Azért mert én képtelen vagyok normális emberként élni, természetesen feloldódni, ők is legyenek ilyenek a magam igazolására? Nem ilyenek. Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Mária valóságos ember. Emberlétükben normálisak, mondhatnánk: normálisabbak, mint gondoljuk. Ne akarjuk őket másként látni és másnak hirdetni!
Mária odaát, mi, egyelőre, ideát.
De van közünk egymáshoz! Lépjünk vele élő kapcsolatba az ima által az Anyaszentegyház Mária-tiszteletre vonatkozó bölcs iránymutatásai szerint. Abban tisztul le a hitünk, a Mária-képünk. Járuljon hozzá ez is a Szentatya igyekezetéhez: szabadítsuk meg Mária alakját minden olyan vonástól, ami nem az övé! Ne gondoljuk, hogy szeretett, kiválasztott leányát Isten túldimenzionálná, és mintegy „megkerülhetetlen feltételként” kizárólag általa folyósítaná a kegyelmeket, és mi is csak általa szólhatnánk Krisztushoz. Isten tudja Mária helyét az üdvtörténetben, mi is akarjuk ezt helyesen megismerni! Lássuk Máriát a Szentíráson, az Egyház tanításán és az imádság gyakorlatán keresztül olyannak, amilyennek Isten látja, amilyennek ő szereti leányát, és amilyennek ő akarja, hogy lássuk!
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. szeptember 6-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
