Öt éve – 2019. december 24-én – nevezte ki Ferenc pápa Kovács Gergelyt a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érsekévé, püspökké szentelésére és érseki beiktatására 2020. február 22-én, Szent Péter székfoglalásának ünnepén Gyulafehérváron került sor. Az évforduló okán közöljük Bedő Zoltánnak az egyházfővel készült interjúját, amely a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által 2023-ban kiadott, Kárpátországi szolgálat című könyvben jelent meg. A kötet, melyben a Kárpát-medence történelmi egyházainak magyar főpásztoraival, illetve néhány jeles egyházi személyiséggel készült további interjúk olvashatók, kapható a Háromszék lapterjesztő standjain.
* Kovács Gergely Kézdivásárhelyen látta meg a napvilágot 1968-ban. A szülővárosában érettségizett 1986-ban, és a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán, majd a római Germanicum et Hungaricum Kollegium növendékeként a Pápai Gergely Egyetemen tanult tovább. Egyházjogi tanulmányait a Pápai Laterán Egyetemen végezte, ahol 1994-ben licenciátusi, 1996-ban doktori fokozatot szerzett. 1993-ban szentelték pappá, 1996-tól Marosvásárhelyen szolgált segédlelkészként, majd 1997-től a Kultúra Pápai Tanácsánál a német nyelvterület és Kelet- és Közép-Európa felelőse, illetve a Culture e Fede (Kultúrák és hit) kiadvány szerkesztőjeként folytatta tevékenységét Rómában, ahol 2000-ben pápai káplán címmel tüntették ki. 2004-től a Kultúra Pápai Tanácsának hivatalvezetője, később a Kléruskongregáció, a Rota Romana bíróság és a Hittani Kongregáció külső munkatársa, a firenzei és toszkánai magyar ajkú hívek lelkipásztora, Márton Áron és Hám János püspök, valamint Bódi M. Magdolna vértanú szentté avatási ügyeinek posztulátora (vatikáni előkészítője) lett. Püspöki jelmondata: „Őáltala, ővele és őbenne.”
– Vajon miért éppen Gyulafehérvárt jelölte ki Szent István királyunk az általa 1009 táján alapított erdélyi püspökség központjának? – Az alapítólevél hiányában nem rendelkezünk megcáfolhatatlan bizonyítékokkal az erdélyi püspökség létrehozásának időpontjára vonatkozóan, azonban a történészek és egyháztörténészek egybecsengő véleménye alapján 1009-et tekintjük annak. Amint a neve is sugallja, Gyulafehérvár a nagyfejedelem után rangban második helyen álló gyulák székhelye volt. Miután pedig Szent István a hatalma megszilárdítására 1002/1003-ban katonai beavatkozással felszámolta a gyulák különállását, a stratégiai jelentősége még jobban megnőtt. Alapításkor az Erdélyi Püspökség nevet kapta, ami azért is érdekes, mert a latin rítusú egyházmegyéket általában a székhelyük után keresztelik el.
– Fennállásának viharos évszázadai alatt a püspökség milyen szerepet játszott a Magyar Királyság, majd az Erdélyi Fejedelemség egyházi, kulturális, szellemi, gazdasági és társadalmi életében? – Ezeken a területeken fontos, mondhatni meghatározó rendeltetése volt, ami az egyház, gazdaság és társadalom összefonódásával magyarázható. Hosszasan sorolható a kiemelkedő személyiségeivé vált püspökök, székeskáptalantagok vagy tehetősebb főesperesek névsora. Áldásos tevékenységük a kiváló és magas színvonalú egyházi, például jezsuita iskolák létesítésében és eredményes működtetésében is megnyilvánult. Ezek műveltséget és képzettséget adtak, így az sem véletlen, hogy amikor az egyházat háttérbe akarták szorítani, elüldözték őket. De ugyancsak nekik köszönhető a szociális és karitatív intézményhálózat kiépítése is.
– A Székelyföldet is magában ölelő Erdélyi Püspökségnek Trianont követően nemcsak a saját fennmaradásáért, hanem a kisebbségi sorba taszított hívei nemzeti létéért is meg kellett küzdenie. Ön szerint minek köszönhető, hogy feladatát a mostoha körülmények ellenére is sikeresen teljesítette? – Főpásztoraik, valamint a mögöttük felsorakozó papság kitartásának, helytállásának és az őket emiatt ért üldöztetés vállalásának. Hiszen megmutatták, hogy a hitben gyökerezve megmaradhatunk. Közülük is kimagaslik az egyházmegye élén negyvenkét esztendőn át – 1938–1980 között – álló Márton Áron püspök úr magatartása, aki az egyházmegye kettészakadása után is Gyulafehérváron maradt. A bécsi döntést követően nem ment át a Magyarországhoz visszakerülő észak-erdélyi részbe, hanem dél-erdélyi híveivel együtt továbbra is vállalta a kisebbségbe került magyarság sorsát és erre kérte a papságot is.
– Az 1932-től gyulafehérvárira keresztelt püspökség küldetésének eleget téve élte túl a vörös terror vészterhes időszakát. Hogyan volt ez lehetséges? – Az isteni segítségben való bizakodásból fakadó hithez való ragaszkodásnak, valamint a meggyőződésnek köszönhetően, hogy az Úr nem hagyja el az Ő egyházát és a Jóisten az egyedüli reményünk. Mindez hozzásegítette Márton Áron püspököt és a mellette zömében kitartó papságot, hogy a kecsegtetés vagy akár üldöztetés ellenére hűek maradjanak a Szentszékhez, annak törvényeihez, szabályaihoz. Esetleges engedményekért vagy előnyökért cserébe sem voltak hajlandóak kompromisszumot kötni, nem voltak hajlandóak kidolgozni és elfogadni egy Rómával szembeforduló statútumot. Ennek viszont súlyos következményei lettek, a kommunista hatalom nem ismerte el, csak megtűrte a katolikus egyházat. Ráadásul a főpásztoron kívül megdöbbentően sok papot, szerzetest és szerzetesnőt börtönöztek be. Megszüntetni azonban nem tudták, mert a titkos ordináriusok – azaz olyan személyek, akik az egyházmegye vagy a részegyház élén állva az adott terület felett joghatósággal, egyházjogi értelemben vett kormányzói hatalommal rendelkeznek – a lefejezése után is biztosították a működését.
– Mekkora hányadát sikerült visszaszerezni a kommunista diktatúrában elorzott egyházi vagyonnak? – Csak a töredékét, és ez óriási gondot okoz, mert ahhoz, hogy a kulturális, szociális és tanügyi intézményeinket fenntartani és működtetni tudjuk, szükségünk lenne a múltban tulajdonunkat képező javakra. Az annak idején egyetlen tollvonással elvett vagyon visszaszolgáltatását azonban az erre irányuló kéréseink és azokat alátámasztó okiratok egyre duzzadó halmaza ellenére sem lehet elérni, mert nincsen rá hajlandóság, nincsen rá akarat. Az esetek többségében az ebben illetékes bizottság még csak válaszra sem méltat. Ha pedig a nagy összegeket felemésztő, hosszadalmas eljárás után végre egy épületet visszakapunk, az használhatatlan állapotban van, így a rendbetétele újabb anyagi ráfordítást igényel. Ráadásul a kiemelten nagy értéket képviselő vagyonrészek, például a Batthyaneum vagy az orsolyiták nagyszebeni iskolájának visszaszolgáltatásáról hallani sem akarnak. De a plébániák is csak részben kapták vissza erdőkből, kaszálókból, szántókból, épületekből álló államosított tulajdonukat. A visszaszolgáltatás sajnos sok esetben még helyi szinten is nehézségbe ütközik, ugyanis az érintett önkormányzatok vagy közösségek egyes tagjai attól tartanak, hogy kitesszük az egykori épületünkben működő közintézményt. Ugyanakkor fennáll a már egyszer átengedett tulajdon újbóli államosításának a veszélye is.
– Mik a további kilátások ebben a tekintetben? – Nem kedvezőek. Természetesen mi nem hagyjuk, továbbra is elmondjuk, hogy ez a mi tulajdonunk és visszakérjük. Továbbra sem mondunk le a minket jogosan megillető javainkról, ügyvédet fogadtunk ennek előmozdítására, és ha az országon belüli jogi lehetőségek kimerültek – lásd Batthyaneum –, nemzetközi fórumokra visszük az ügyet. Az utóbbi években azonban nem igazán történt előrelépés.
A gyulafehérvári Szent Mihály székesegyház. Fotó: Szekeres Attila
– Mivel indokolják ezt a magatartást? – Legtöbb esetben arra hivatkoznak, hogy nem bizonyított az egykori tulajdonos és a jelenlegi visszaigénylő közötti jogutódlás. Kihasználják, hogy az egyik oklevélben például a Ferencrendiek, a másikban a Kisebb Testvérek Rendjének Erdélyi Tartománya szerepel tulajdonosként. Hiába bizonyítjuk, hogy mindkét elnevezés ugyanarra az egyházi szervezetre vonatkozik, és hiába igazolja ezt az apostoli nunciatúra is, nem veszik figyelembe. Azt állítják továbbá, hogy némely egyházi intézmény vagy tisztség múltbéli és jelenlegi elnevezése, például kántor és templomi énekes nem azonos fogalmat takar. E nevetségesnek tűnő kifogások a romániai jogalkalmazásban eddig számunkra sok kedvezőtlen eredményt szültek.
– Római szolgálatának huszonkét esztendeje alatt mit tapasztalt, van-e hajlandóság a Vatikán részéről a kisebbségi lét megpróbáltatásaiból fakadó magyar panaszok meghallgatására, a sérelmek orvoslásának elősegítésére? – Én nem érzem úgy, hogy a Szentszék elzárkózott volna a magyar panaszok elől vagy nem hallgatta volna meg ezeket. Ahhoz ugyanis, hogy viszonyuljanak hozzájuk – így vagy úgy –, ezeket el is kell mondani. Ki tette ezt meg, mikor és hogyan? Valaki megfogalmazta-e és a megfelelő érvelés kíséretében eljuttatta-e oda? Tapasztalataim szerint sok esetben nem, még akkor sem, amikor itthon komoly gondok és kérdések merültek fel. Magam is többször kértem, tessék megírni, én lefordítom és átadom, de ez nem történt meg, utána viszont háborogtunk a számunkra kedvezőtlen megoldások miatt. Konkrét ügyeket tudok megnevezni, amelyek elbírálása itthon nagy fájdalmat okozott, a Szentszéktől azonban ennek ellenére sem kértünk segítséget. Az is előfordult, hogy adott esetben mi nem voltunk elég talpraesettek. Így a Szentatya romániai, ezen belül csíksomlyói látogatását követően csak a sérelmeinknek, például a túlzott rendőri ellenőrzésnek volt részünkről visszhangja, az irányunkba tett megnyilvánulásainak és gesztusainak viszont nem. Pedig Rómába való visszatérése után több alkalommal is nagy szeretettel és megelégedéssel emlékezett az erdélyi útjára és a magyarokkal való találkozására. Ugyanakkor nem csak panaszainkat kell eljuttatni a Szentszékhez. Egyszerűen ismételten, sokszor el kell mondanunk, hogy kik vagyunk és mit szeretnénk. Mi viszont néha belesüppedünk a magunk fájdalmába, és onnan kiabálunk ki, hogy nem hallgatnak meg. Nyitottabbaknak kellene lennünk, és élnünk a felkínált lehetőségekkel, foggal-körömmel beléjük kapaszkodnunk, törekednünk a külföldi tapasztalatok szerzésére, a továbbtanulásra. Az biztos, hogy ez nem könnyű és nem egyszerű, mert amikor valakinek állandóan védekezni és a megmaradásáért, az önazonossága megőrzéséért kell küzdenie, elsáncolja magát, és így próbál életben maradni. És ebből a történelmi kényszerhelyzetből nehéz kilépni és nyitottá válni, de mégis meg kell tenni. Annál is inkább, hogy a jelenlegi apostoli nunciusunk, a Szentszék nagykövete szerintem nagyon jól érzékeli a romániai római katolikusok és magyar nemzetrész gondjait, és fel is karol minket. Sok köszönhető neki azért is, hogy a Szentatya eljött Csíksomlyóra.
– Némi pozitív irányú elmozdulás történt ugyan, de a magyar nyelvű misézés Moldvában továbbra is csak részben megoldott. Talán a Szentszék elzárkózik a hívek óhajának teljesítésétől? – Kérdés, hogy a Szentszéknek kell-e ezt megoldania, és meg tudja-e tenni? Annak idején Rómában segítettem fordítani és kihallgatást kérni, valamint több kongregációba – katolikus hitéleti egyesületbe – elkísértem a Nyisztor Tinka vezette, magyar nyelvű misézést kérő moldvai küldöttséget. Így jelenlevőként tudom, hogy a Szentszék szemszögéből nehézséget jelentett, ugyanis nem értették, hogy miközben csángónak vallják magukat, miért kérnek a román helyett magyar nyelvű szentmisét. Az is érdekes, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegye egyes plébániáin, ahol magyar nyelvű szentmisén való részvételre van lehetőségük, miért igényelnek román nyelvűt. A szentmise nyelvének megválasztása nem mindig egyszerű. A Zsil-völgyében például az általam öt plébánián megbérmált száznyolc magyar nevű fiatal közül csak egy beszélte ősei nyelvét. De Gyulafehérváron sem jobb a helyzet, ahol a születések alacsony száma és egyes magyar gyerekek román nyelvű tanintézetbe való járatása miatt immár a magyar iskola léte is veszélybe került. Mindez sajnos egy olyan valóság, amit tudomásul kell venni és következetlenség az egyházon kérni számon mindezt. A Szentszék nem zárkózik el a hívek óhajának teljesítésétől, azonban ezt világosan, érthetően és meggyőzően kell megfogalmazni, meg kell értetni, alá kell támasztani és ki kell tartani mellette.
– Elősegítheti-e Gyulafehérvár a méltánytalan helyzet megszüntetését? – Mi csak közvetítő szerepet játszhatunk, mert egy püspök hatásköre térben korlátozott, ezért nem szólhatunk bele a csángó magyar településeket is magában foglaló jászvásári egyházmegye működésébe. A gondjaikat azonban jelezhetjük, amennyiben hozzánk fordulnak segítségért, és megoldásokat is javasolhatunk ezek orvoslására, amit meg is teszünk. Annál is inkább, hogy az elmúlt három évben szerzett főpásztori tapasztalataim alapján úgy látom, a romániai katolikus püspöki karon belül nyitottság van ebben a kérdésben is.
– A személyes kapcsolatok segíthetnek-e ebben a tekintetben? Hiszen a Gyimesekben iskolát alapított Berszán Lajos atya is ezeknek köszönhetően tartott magyar nyelvű szentmisét már több moldvai településen. – A saját szemszögünkből nézve ez jónak tűnik, viszont az éremnek két oldala van: én sem venném ugyanis jó néven, ha egy más egyházmegyéből érkezett pap román nyelven misézne főegyházmegyénk területén a tudtom és engedélyem nélkül.
– Mi lenne az optimális megoldás? – Ilyen szerintem sajnos nincsen, mert az érvényben lévő állami törvények sem teszik lehetővé, amint az osztályok vagy iskolák működéséhez szükséges minimális tanulólétszám megszabása is tükrözi. Viszont az érintettek – a szórványban és Csángóföldön egyaránt – sokat tehetnek a magyarságuk megőrzése érdekében, például az anyanyelvük családban való használatával, vagy ahol lehetőség van erre, a gyermekek magyar nyelvű iskolába történő beíratásával. Ha pedig ebben akadályoztatva vannak, forduljanak hozzánk segítségért, mert támogatni fogjuk őket. De tenni elsősorban mindenkinek önmagáért kell, ez nem ruházható vagy vállalható át.
Kovács Gergely. Fotó: Kiss Gábor
– Politizálhat-e a római katolikus egyház? – Természetesen nem. A politikában olyan kérdésekről is dönteni kell, amelyek esetében egy keresztény arra kényszerülhet, hogy lelkiismerete ellen döntsön vagy szembe menjen a hitével. Nem zárkózunk el viszont a közösségeink világi gondjaitól, hiszen mi is részét képezzük a társadalomnak. Az erdélyi magyar történelmi egyházak például a szakértőik bevonásával közös javaslatokat dolgoztak ki, és nyújtottak be az éppen készülő tanügyi törvénnyel kapcsolatban. Ugyanakkor, a híveink érdekében építő jellegű kapcsolatokra törekszünk a helyi, megyei és országos tisztségviselőkkel, de ezt nem mindenkivel sikerül kiépíteni. Hallatjuk és továbbra is hallatni fogjuk a hangunkat, azon is igyekezve, hogy javítsunk a kommunikáción ahhoz, hogy ez köztudott legyen.
– Hogyan vélekedik Márton Áron püspöknek a gyulafehérvári főegyházmegye élén és az erdélyi magyarság körében betöltött szerepéről? – Márton Áron püspök úr számomra olyan kimagasló egyéniség, akit utánozni nem lehet és nem is szabad, de a példáját személy szerint és a gondjaimra bízott egyházmegye főpásztoraként egyaránt követni kell. Az igazi nagyságát a hitelességében látom, hiszen a hallgatósága számától függetlenül felvállalta és felvállalhatta a beszédeit. Sohasem keveredett ellentmondásba, Jézus elvárásainak megfelelően összhang volt a szavai és a cselekedetei között. Képes volt kilépni az egyházmegye és a katolikus egyház kereteiből és a hátrányok ellenére kiállni a más felekezetekhez, vallásokhoz vagy nemzetekhez tartozók mellett. Felebarát és testvérként tekintett embertársaira, a méltóságuk védelmezője volt. Mindezt a kommunista politikai titkosrendőrség, a Securitate által a lehallgatások vagy jelentések alapján róla összeállított rengeteg dosszié tartalma is egyértelműen igazolja.
– Ön 2012 februárjától nyolc éven keresztül, Márton Áron püspök 1992-ben elindított boldoggá és szentté avatásának a posztulátorává vált. Van-e tudomása az eljárás elhúzódásának okairól? – Igazából nem elhúzódik, hanem lelassult a folyamat, aminek egyik oka a koronavírus-járvány, a másik a hazajövetelem volt. Gyulafehérvári érsekként az ügy aktorává (tulajdonos) váltam és új posztulátort kell kineveznem, olyant, aki Rómában tartózkodik, rendelkezik a megkövetelt tanulmányokkal, tulajdonságokkal.
– Őszentsége Ferenc pápa 2019-es erdélyi látogatása során több görögkatolikus román papot boldoggá avatott Balázsfalván. Így a magyar hívekben és bennem is jogosan fogalmazódik meg a kérdés, az ő esetükben miért volt ez viszonylag rövid időn belül lehetséges? – Ők vértanúk voltak, ezért a mindenkire érvényes eljárás szerint csak azt kellett megállapítani, hogy valóban a hitükért adták-e az életüket. És ez beigazolódott Hosszú Gyula (Iuliu Hossu) püspök esetében is, aki nem a börtönben halt meg ugyan, de a halála az ott elszenvedettek és kiengedése után számára kijelölt kényszerlakhelyen (Căldărușan ortodox kolostor) uralkodó mostoha körülményekre vezethetők vissza. Márton Áron püspök úr betegségét is a börtönévek okozták, azonban a kiszabadulást követően még 25 éven át élt megfelelő körülmények között, ezért – bár kezdeményeztem és szorgalmaztam – nem tekintették vértanúnak. Így viszont az egész életét ki kell vizsgálni és annak a szentségét megállapítani, ami óriási, a beszédeit és levelezését is tartalmazó, több ezer oldalra rúgó dokumentáció tanulmányozásából, lefordításából és véleményezéséből álló munka. Ha pedig mindez rendben van, egy bizonyíthatóan a közbenjárására történt csodára is szükség van a boldoggá avatásához.
– Történt-e csoda Márton Áron közbenjárására? – Ismerünk olyan gyógyulást, amely nem a tudománynak köszönhető – az orvosok véleménye szerint sem. Én hiszek abban, hogy Áron püspök úr szent és ez beigazolódik. Márpedig, hogyha Ő szent, akkor nem kell okoskodni, mesterkedni és ügyeskedni a boldoggá avatása kapcsán, mert a megfelelő időben Isten ezt a kérdést meg fogja oldani.
– Mit tehetnek a hívek az eljárás felgyorsítása érdekében? – Imádkozzanak és zárkózzanak fel Áron püspök mögé, cselekedjenek a tanítása, éljenek a példája szerint. Fontos, hogy ha olyan betegről tudunk, akinek gyógyulásához az orvosok nem fűznek reményt, kérjük Áron püspök közbenjárását.
– Érsek atya megítélése szerint milyen jövő vár a kereszténységre és a magyarságra? – Egy biztos, hogy Jézus ígérete szerint, az Ő egyháza fenn fog maradni az idők végezetéig, viszont az már az emberek hozzáállásán és viselkedésén múlik, hogy hol fog fennmaradni. Meggyőződésem szerint erdélyi keresztény magyarként is lesz jövőnk, de csak akkor, ha Áron püspök úrhoz hasonlóan felismerjük, hogy mit kell tennünk, azt meg is cselekedjük és áldozatot is vállalunk ennek érdekében. Ha nem engedjük el Isten kezét.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
