A japán hadsereg az 1930-as, illetve 1940-es években több tízezer, más becslések szerint több százezer kínai és koreai nőt kényszerített prostitúcióra a kényelmi központoknak nevezett katonai bordélyokban. A háború végére a „kényelmi hölgyek” közel 90 százaléka életét vesztette az embertelen körülmények között.
A 14 éves Lee Ok-seon éppen szülei kérésére sétált valahová a ma Dél-Koreához tartozó Puszan városában, amikor megállt mellette egy autó, amelyből japán katonák szálltak ki. Az egyenruhás férfiak megragadták a kislányt és betuszkolták a járműbe. Lee soha többé nem látta szüleit és addigi élete egyszer s mindenkorra véget ért. A lányt a megszállás alatt álló kínai területekre szállították, ahol egyike lett annak a több tízezer nőnek, akiket a japán hadsereg prostitúcióra kényszerített az 1930-40-es években.
Katonai bordélyok – az úgynevezett „kényelmi központok” – már 1932-től működtek a japán táborok mellett, de tömeges elterjedésükre csak a japán-kínai háború egyik legvéresebb incidensét követően került sor. A nankingi mészárlás néven elhíresült rémtett során a japán katonák 1937. decembere és 1938. januárja között teljesen lerombolták Nanking városát, a halálos áldozatok számát pedig 40 ezer és 300 ezer közé helyezi a kutatás. A tömeggyilkosságok mellett a megszálló katonák több tízezer kínai nőt és lányt erőszakoltak meg ezekben a hetekben, ami hatalmas nemzetközi visszhangot váltott ki.
A japán császár, Hirohito nem akarta, hogy hasonló esetek tovább rombolják országának már így is erősen megtépázott renoméját, ezért elrendelte a kényelmi központok kibővítését és „személyzetük” létszámának felduzzasztását. Egy stabil, a külvilágtól elszigetelt prostituált közösségtől a japán hadvezetés nem csak azt remélte, hogy elejét vehetik vele a civil lakosságal szemben elkövetett nemi erőszakoknak, de a katonák körében terjedő nemi betegségeknek is gátat kívántak szabni ezzel.
A „kényelmi hölgyek” toborzása azonban korántsem önkéntes alapon történt. A megszállt területeken az erre kijelölt katonák – ahogy az Lee esetében is történt – egyszerűen elrabolták az utcán sétáló nőket, másokat pedig különféle kényszerítő eszközökkel vettek rá a csatlakozásra. Előfordult, hogy valamilyen más munka ígéretével csalogattak magukhoz, így sokan abban a hitben szálltak be a járművekbe, hogy egy katonai kórházba viszik őket ápolóknak. Ismerünk példát azonban arra is, hogy a lányokat családjuk adta el a japánoknak pénzért cserébe. A kényelmi központokban dolgozó nők között szinte valamennyi ázsiai ország lányai megfordultak, de túlnyomó többségük egyértelműen kínai, illetve koreai volt.
A katonai bordélyokba hurcolt nőknek a legbrutálisabb szenvedésekkel kellett szembenézniük. Elrablóik rendszeresen szexre kényszerítették őket, és a visszaemlékezések szerint különösen a csaták előtt ugrott meg a szexrabszolgákat felkereső katonák száma. A fizikai bántalmazások, a nem kívánt terhességek, a nemi úton terjedő fertőzések és az embertelen körülmények egyaránt hozzájárultak, hogy a „kényelmi hölgyek” mintegy 90% nem élte túl a háborús éveket.
A túlélők közé tartozó Lee 2013-as szavai szerint „nem embernek való hely volt”, míg a Fülöp-szigetekről elhurcolt Maria Rosa Henson így emlékezett vissza a szörnyű időszakra: „Nem volt pihenés. Minden percben közösültek velem.”
A háború végén a japán hatóságok szisztematikusan megsemmisítették többek között a kényelmi központokkal kapcsolatos iratokat is, így a történészek csak becslésekbe tudnak bocsátkozni arról, hogy pontosan hány nőt is kényszerítettek prostitúcióra ebben az időben. Tovább nehezítette a kutatást, hogy maga kérdés is sokáig „elfeledett” volt, és a japán kormány csak 1993-ban ismerte el, hogy sor került ezekre az atrocitásokra. A jelenlegi becslések legalább 125 kényelmi központtal számolnak, amelyekben 20 ezer és 410 ezer közé helyezik a szexrabszolgák számát.
A kényelmi központok mindennapjait leginkább a még kevés élő, egykori „kényelmi hölgy” beszámolóiból ismerhetjük. Időnként előkerülhetnek azonban újabb történelmi dokumentumok is. Így derült fény például 2007-ben arra, hogy a második világháború vége nem hozta el automatikusan a kényelmi központok történetének végét. A Japánt megszálló amerikai hadsereg ugyanis még hónapokon keresztül engedélyezte ezen bordélyok működését, annak ellenére, hogy tisztában voltak azzal, hogy a nők túlnyomó többségét akaratuk ellenére hurcolták ezekre a helyekre. A feljegyzések szerint asszonyok tízezrei dolgoztak tovább a Japán kapitulációját követő hónapokban, olcsó szexuális szolgálatásokat nyújtva az amerikai katonáknak. A rendszert végül 1946 tavaszán, Douglas MacArthur tábornok utasítására számolták fel véglegesen.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
