Nem az apály peremén, hanem az ár centrumában

Amikor könyvet írunk, egy problémát akarunk megoldani. Így volt ez a 2017–20 között megjelent, összessen ezeroldalas trilógia esetében is: a Gerillaháború (2017), a Fordul a szél (2019) és a Kulturális hadviselés (2020) voltaképpen ugyanazt vizsgálta, hiszen a hadművészet, a politika és a kultúra területén vetette össze egymással a gyakorlat elméletét és az elmélet gyakorlatát. A 2022-es országgyűlési választások előtt megjelent Nemzeti blokk, valamint annak 2023 novemberében kiadott német nyelvű változata ezeknél jóval közelebb lépett a politika – igaz, csak középtávon érvényesülő – aktualitásaihoz, amikor a fennálló rendszer politikai-társadalmi feltételeit írta le. 2021–23 folyamán új könyvet kezdtem írni, pontosabban számos fórumon (XXI. Század Intézet, Kommentár, Látószög, Magyar Nemzet, Mandiner) fejtettem ki véleményt arról, hogy a 2010 óta egyre látványosabban kialakult dominánspártiság és a hosszú kormányzás milyen politikai következményekkel jár és mekkora történelmi lehetőségekkel kecsegtet. Ez a mostani év az írások rendszerezésével, kiegészítésével és szerkesztésével telik, föléjük a már több esetben megpendített fogalmakat integráló cím kerül: A nemzeti maximum kora.

ALAP ÉS FÖLÉPÍTMÉNY

A tervezett könyv az önismétléseket és a másutt már elmondottakat kerülendő, három nagyobb részre oszlik, mindegyik téma alatt két fejezettel. Az első rész a Magabíró Magyarország cím alatt a politikafilozófiai alapokkal és a végső politikai céllal (Az új állam mítosza), valamint az azt megvalósító történetpolitikai aktorral és évtizedes harcaival foglalkozik (Történelmi erők). A második, Rendszerből korszak című rész összefoglalja a rövidebb és a hosszabb távú politikai szakaszokat, pontosabban azt, hogy először is Magyarországon történetileg milyen lehetőségek voltak és vannak a hosszú kormányzás kialakítására (Permanens kormányzás), röviden: jók; másodszor, hogy tíz-tizennégy év után politikai értelemben önálló korszakról beszélhetünk-e (Születik-e „Orbán-korszak” 2010 után?), a válasz: igen. A harmadik és legterjedelmesebb rész a Nemzeti maximum címet kapja, és azzal foglalkozik, hogy egy politikán túl kulturális értelemben is korszakosnak nevezhető időszak milyen – egymással szorosan összefüggő – pártpolitikai, mozgalmi és értelmiségi munkával lehet megteremteni (Nemzeti szövetség) és hogy mindennek a végső, történelmi horizontja hogyan viszonyul a politikai és kulturális célokhoz (A kultúra történelmi feladat).

Kicsit közelebbről nézve, ma már ténykérdés, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a rendszerváltoztatás óta eltelt három és fél évtized legjelentősebb eseménye, és miután Orbán Viktor 2024. május 29-én meghaladta egyben kormányzása 14. évét is, belépve annak 15. esztendejébe, egészen biztosan korszakos teljesítményt nyújt. Az alkotmányos-parlamentáris-demokratikus időszak legintegráltabb rendszere az, amelyben élünk, legmeghatározóbb miniszterelnöke pedig nem más, mint Orbán Viktor. Rendszerváltó, rendszerformáló és rendszeralapító egyben. Azt sem lehet vitatni, hogy a 2022-es parlamenti választás végeredménye példátlan erővel szentesítette a megelőző három ciklust. Mindez nem mentes a társadalmi, sőt kulturális következményektől, ami jócskán fölvet a rövidebb távú politikai ciklusokon átívelő, történelmi léptékű kérdéseket. Miről van szó?

A készülő könyvben először amellett érvelek, hogy míg a 2010-es évek a Nemzeti Együttműködés Rendszere kiépülésének jegyében teltek, addig a 2020-as évek már a korszak kialakulásának jegyében fognak. Ez aligha a véletlen műve, éppen ellenkezőleg: közkeletű nevével, illetve a NER nem a kivétel, hanem a norma. S mint ilyen, a rendszerváltoztatás utáni magyar történelem – úgy is, mint politika- és társadalomtörténet – legnagyobb horderejű eredménye. Másodszor, ez a kötet nem egyszerűen folytatása lesz a Nemzeti blokknak, amely a Nemzeti Együttműködés Rendszerének politikai-társadalmi feltételeiről szólt, hanem úgy hasonlik hozzá, mint rendszer a korszakhoz, hiszen annál távlatosabb és mondanivalóját magasabb szinte emeli. Ez a mostani ugyanis jóval többről, mégpedig a korszak kulturális-történelmi feltételeiről szól. Az előbbi kötet német nyelvű kiadásához csatolt zárófejezet a 2022. áprilisi választások mérlegét megvonva úgy végződött, hogy a mai „Magyarországon fennálló domináns pártrendszernek megvan a maga társadalmi bázisa és uralkodó eszméje”, további feladata pedig az, hogy „az egész társadalom horizontjára szélesedjék ki a nemzeti konszenzus”. Erről kell tehát most már beszélni.

Miközben a rendszer belediffundál a mindennapi életbe, egyben magasabb szinte is emelkedik, hiszen megszületik az érzés, hogy a kor, amelyben élünk, mindenestül történelmi korszak és ennek köszönhetően „nem az apály peremén, hanem az ár centrumában” (Guy Debord) vagyunk. Összefoglalva az eddigieket, az elmúlt több mint tizennégy év kormányon töltött időszaka, pontosabban az egymás után négy alkalommal elnyert alkotmányozó felhatalmazás, melynek jelenlegi ciklusa 2026-ig tart, joggal veti föl, hogy politikai rendszernél bizonyosan több formálódik Magyarországon, mégpedig egy önálló érvényre emelkedő történelmi korszak. Ez az állítás politikai értelemben mindenképpen tartható, a fő kérdés mármost e korszak kulturális tartalmának meghatározása lesz.