Egyenlőség nyílt társadalom módra
Visszatérő érv a közbeszédben, hogy Magyar Péterre valami éteri lényként tekintenek, hiszen az általa képviselt ÜGY (ti. kormánybuktatás) jelentősége, már túlnőtt az ő személyén – így a személyét érő támadások nem számítanak, a családi bántalmazás különben is magánügy. Mondják ezt azok, akik több, mint hét éve hőzöngenek rajta, hogy közüggyé tegyenek minden esetet, amikor férfi bántalmazott nőt. A nőbántalmazást hangsúlyosan közügyként kezelő Isztambuli Egyezmény ratifikálását is nagyon követelik újra, és azon élcelődnek, hogy Varga Judit milyen élesen elutasította ezt még igazságügyi miniszterként, úgyhogy magára vessen.
A családon belüli erőszak nem fekete-fehér. Az olykor tettlegességgé fajuló, családon belüli problémák nagyon kényes ügyek, ahol gyakran lehetetlen objektíven igazságot tenni a veszekedő felek között. A család azonban nem bíróság, így nem is ezt kell célul kitűzni – ellentétben az Egyezménnyel, amely nemcsak igazságot akar tenni, de eleve abból az alapállásból indul ki, hogy a nőnek van igaza, és a férfi bántalmazó. Minden statisztika azt támasztja alá, hogy a harmonikus családi élet az erőszak leghatékonyabb megelőzése, még a családon kívül is, nemcsak azon belül. Léteznek békítési, konfliktuskezelési módok arra az esetre, ha a családi béke komolyabban felborul, ám az ilyen jellegű megsegítést nemhogy nem támogatja az Isztambuli Egyezmény, hanem kifejezetten megtiltja az alternatív vitarendezési eljárásokat, azaz a békítést. A célja ehelyett nyilvánvalóan az érintett családok végleges felbontása, a nő kiemelése, a férfi hatósági megbüntetése.
Az Egyezmény kötelezi a csatlakozott államokat, hogy vonják be a nőjogi civil szervezeteket a nővédelembe. A gyakorlatban ez akár a rendőrrel egyszerre, hivatalból kiérkező feminista aktivistát jelenthet, aki befolyásolja az intézkedést. A nyilvánosság által nem megválasztott, önjelölt szakértők avatkozhatnának be tehát a családok belső konfliktusaiba – a lelkületükre és a meggyőződésükre vonatkozó tapasztalatokból kiindulva, bizonyára sistergő férfigyűlölettel. Ne gondolja persze senki, hogy ezt ingyen csinálják! Onnantól fogva már nemcsak a Nyílt Társadalom Alapítványok (OSF) finanszírozza őket, hanem az állam is. Mondanunk sem kell, hogy a sokkal kisebb számú férfijogi szervezetről meg azok bevonásáról vagy legalább kötelező meghallgatásáról szó sem esik.
Tagadhatatlan, hogy vannak a világban olyan közegek, amelyekben tényleg iszonyú dolgok érik a nőket, méghozzá intézményesen. A nők nemi szervének megcsonkítása, becsületgyilkosság, kényszerabortusz, kényszerházasság, kényszersterilizálás – ezeket külön büntetőjogi tényállásként állapítja meg az Egyezmény, ami rendben is lenne, csak ebből látszik, hogy ennek az egyezménynek nem nálunk van dolga, hanem a muzulmán világban – jelentse ez Jement, Nigériát vagy Belgiumot – és Afrika számos országában, de 33 ezer számi nő néhány évtizeddel ezelőtti kényszersterilizálását elnézve, még Svédországban is akadhat tennivaló ilyen szempontból. A hazánkban felmerülő családi eseteket, legalábbis azokat, amelyek már a jog és igazságszolgáltatás tárgykörébe tartoznak, az elmúlt évek módosításai nyomán viszont kiválóan lefedi a hatályos magyar jogrend.
Az Egyezmény kész tényként rögzíti a nők intézményesített társadalmi elnyomását, ezért a nőket érő bármilyen erőszakot durvább jogi minősítés alá helyezi, és az emberi jogok megsértésének veszi. Ezzel megszünteti a nők és a férfiak törvény előtti egyenlőségét, másodrendűvé lefokozva a férfiakat.
Félelmetes gumiszabály ez, amelynek érvénybe léptetése után csak arra nem húzzák rá az emberi jogok megsértését, amire nem akarják. A tartásdíj elmaradása például jellemzően nőket érinti, hiszen a bírósági gyakorlat jellemzően még akkor is az anyának ítéli a gyereke(ke)t, ha az apa sokkal alkalmasabb lenne a nevelésükre, és vállalná is. Az elmaradó tartásdíj már csak azért is képbe kerülhet, mert az Egyezmény a gazdasági erőszak fogalmát is bevezeti. A tartásdíjjal trógerkedő, felelőtlen férfi képe nem ismeretlen a társadalomban, ám sajnos nem életidegen az a kép sem, hogy az elvált anya az apa ellen hangolja a gyereket, finom eszközökkel akadályozza, szabotálja a láthatást. Ha erre az apa például a tartásdíj akadozásával válaszol, akkor az Isztambuli Egyezmény hatálya alatt a csillagos ég a határ a megbüntetésére.
Ha már egyenlőség… Az Isztambuli Egyezmény betartását a ratifikáló országokban a GREVIO nevű szerv ellenőrzi. Ennek felállításakor megígérték, hogy a nemi egyenlőséget is figyelembe veszik a tagok kiválasztásakor. Megalakulásakor 10 nő alkotta a testületet, most 11 nő és 4 férfi tartja fenn a feminista típusú nemi egyensúlyt. A korábbi tagok közt 12 nőt és 2 férfit találunk. Ez elég jól fémjelzi, mennyire lehet arányosságra számítani ott, ahol az Isztambuli Egyezmény nagyon durva férfiellenes visszaélésekre nyújt lehetőséget, és csak az alkalmazón múlik, hogy kihasználja-e ezt. Aki pedig azt tippeli, hogy a GREVIO tagjainak életrajzaiban nem példa nélküli a Nyílt Társadalom Alapítványokhoz kapcsolódó pályafutás, az eltalálta.
A férfiak védelméről ugyanakkor alig esik szó a feministák által dühödten követelt Isztambuli Egyezményben. Kelletlenül elismeri ugyan, hogy létezik ilyen is, de nem sok szót pazarol rá, intézkedést pedig pláne nem javasol. A női bántalmazókon nagyvonalúan túllép, ami azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy az olyan családi helyzetekben, amikor elsősorban a nő a bántalmazó – lelki, testi, vagy mindkettő –, és a férfi egyszer visszaüt kétségbeesésében, szintén elég csak eljátszania az áldozatot a nőnek, és már viszi is a hatóság a férfit, a kirendelt, lila tüsihajú feminista aktivista elégedett rikácsolása mellett.
Már a dokumentum preambuluma is a nők és lányok erőszakkal szembeni védelmét, továbbá a nők és lányok elleni erőszak megelőzését tűzi ki célul: csupa – szintén férfiellenes – „nővédelmi” ajánlást említ, a férfiak és fiúk védelméről egy szót sem ejt. Tehát már a gyerekekre is kiterjeszti a nemi diszkriminációt, miközben a fiúk nagyjából kétszer gyakrabban esnek családon belüli erőszak áldozatává, mint a lányok. A fiúgyerekek jóval nagyobb eséllyel válnak bántalmazás áldozatává az anya és az apa, illetve a nevelőanya, nevelőapa részéről, mint a lánygyerekek, de az Isztambuli Egyezmény alkotói nem érezték úgy, hogy ezzel törődni kellene.
A férfiakra zúdított feminista gyűlöleten túl van egy legalább ennyire veszélyes vetülete az Isztambuli Egyezménynek. A nők védelme örvén akarja rákényszeríteni az egyes országok jogrendjére a genderlobbi hazugságainak elfogadását: nemcsak kész tényként átveszi a genderideológia elméletét a nők társadalmi elnyomottságáról és a társadalmi nemen alapuló erőszaktípusokról, hanem tartalmazza a nemek definícióját, a biológiai nemen kívül jogrendbe illesztve a társadalmi nem fogalmát. Ez a lappangó jogalkotás is egy olyan ajtót nyit meg, amelynek a kinyílása aztán elég durva következményekkel járhat.
És persze nem is lenne igazi nyílttársadalmi projekt az Isztambuli Egyezmény, ha nem keverték volna bele a migrációt is. A magyar jogszabályi környezettel ellentétes, nemi alapon biztosított menedékjoggal kapcsolatos rendelkezései is megérdemlik a figyelmet. Hopp, egy kis engedékenység a női migránsokkal szemben, hopp, egy kis családegyesítés, és meg is vagyunk. Ahogy az ördög mindig csábítással, kedvesen, Jó Emberként érkezik, a nyílttársadalmi kezdeményezések is mindig ugyanilyen arcot vesznek fel. Persze, ez csak egy hasonlat volt, biztos nincs köztük összefüggés.
Vésey Kovács László – www.pestisracok.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
