Az internet népe és a véleményüket formálok ismét a kor ütőerére helyezték kezüket, és megtalálták korunk legégetőbb társadalmi problémáját: új nemzeti himnusz-e a Nélküled című dal, amelyet minden igazmagyar ember párás szemmel vigyáz állásban énekel, vagy giccses kultúrszemét, amelyet civilizált, értelmes honfitársaink lebiggyesztett ajakkal hallgatnak, szigorúan ülve? A kibontakozott szenvedélyes vita tényleg tanulságos – de még véletlenül sem azért, amiért az egymásnak feszülő világnézeti törzseknek ez becsületbeli kérdéssé vált.
Történt, hogy Miklósi Gábor indexes újságíró egy borongós novemberi pénteken nagy húzódozva elfogadta a szerkesztőség részére felajánlott VIP-jegyet, és beült az exkluzív szektorba, hogy a Puskás Aréna nyitómeccsén átélje az érzést: „a körülöttem lévő tízezrekkel valami nagy, nehezen körülírható közös dolog része vagyok.” Nem sikerült. A lélektani kudarc oka pedig az volt, hogy a mérkőzés előtt felvidéki gyerekek elénekelték az Ismerős Arcok „Nélküled” című számát, és ezt a tömeg szinte egyöntetűen felállva hallgatta. De csak szinte. Volt ugyanis egy bátor ember, fehérek közt egy ajrópai, aki a helyén maradt, mert szerinte a dal „érzelgős” és „bugyuta”. A barbár horda persze nem értette a jó ízlés jegyében zajló néma tiltakozást. „A VIP-ből szinte kinéztek, amiért a seggemen maradtam” – írja emberünk, aki azonban ebben az embert próbáló helyzetben is hű maradt elveihez, és ülő fáklyaként világított a stadionnyi sötétségben.
„Tényleg nehéz volt nem felállni ekkora nyomás alatt, de én csak a Himnusznál szoktam felállni, és pont a napokban láttam egy műsort arról, hogy milyen messze elmennek az emberek, hogy alkalmazkodjanak az elvárásokhoz, így hát dafke ülve maradtam.”.
A szuverén egyéniségnek az arctalan tömeggel szembeni megrendítő helytállása után szerencsére nem sokat késett a csodálatos nemzeti ünnepünket meggyalázó hazátlan bitang szigorú rendre utasítása sem. A magyarság elleni aljas merényletet nem más leplezte le, mint a Ripost címen megjelenő papíripari termék főszerkesztője, Ómolnár Miklós. Nála hitelesebb erkölcsi jelzőbóját keresve sem találhatnánk széles e hazában, hiszen
életpályája a kisgazda parlamenti frakcióban képviselt „Isten, haza, család”-tól a Story magazin főszerkesztőjeként fémjelzett „celeb, botrány, csöcsök”-ön át Orbán Viktor végbeléig következetesen féltve őrzött tradícióink mentén ívelt.
Ómolnár nem is érti, miféle ember lehet, akinek nem szorul össze a szíve, amikor azt hallja:
„Bár a lényeget még nem értheted,
amíg nem éltél nehéz éveket…”
Azt sajnos nem teszi hozzá, hogy a fenti sorokat a parlamenti büfében, a Story gálán, esetleg a felcsúti páholyban a Miniszerelnök Úrral szotyizva eltöltött nehéz esztendőkre emlékezve érzi át ilyen mélyen. Azt azonban megtudhatjuk tőle, hogy
„Az egyik oldalon Miklósi Gábor az Index újságírója, a másikon négy bátor felvidéki magyar gyerek. Egyik oldal, másik oldal. Muszáj választani.”
Nos, erre a legtömörebben csak Cambronne tábornok szavait plagizálva tudok válaszolni, aki a Waterloo-i csatamezőn a megadásra való felszólításra egyetlen szóval válaszolt: „Merde!” „Lószart!” Nincs egyik oldal, meg másik oldal.
Ostobaság, tahóság, epekeserű rosszindulat és ócska pózerkedés van kétféle hangszerelésben előadva.
Mert amikor a nemzet médiastricije dúlt honfiúi kebellel kéri számon a „Nélküled”-nek, vagy a magyar könnyűzene bármely más termékének ájult hódolattal, vigyázzba vágva éneklését, az pontosan ugyanaz, mint, amikor a gigajóízlésű, megaértelmiségi a VIP páholyban államtitkárok főszerkesztők és bankigazgatók őrjöngő masszájában a náci tömeggyűlésen karlendítést megtagadó magányos hős szerepébe hallucinálja magát, mert a seggén marad.
Ócska identitásmaszturbáció mindkettő, amellyel évtizedek óta perverz világnézeti szatírokként zaklatják vele a magyar társadalmat. Amúgy nincs ezzel semmi baj, csinálják csak, ha jólesik. Otthon, a négy fal között – nélkülünk.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
