Beszéljünk a mesterséges ösztrogénhatású vegyületek környezeti jelenlétének biológiai és társadalmi károsító hatásairól, mert a felelőtlen globális környezetrombolás hatására előbb-utóbb a fiúból – ha nem is lány – de valamiféle hormonzavaros ember lehet…
Bocsánatot kérek, de a témát nagyon messziről kezdem:
Az emberiség történelmét gyakorlatilag végigkíséri a tiszta ivóvíz megszerzéséért folytatott küzdelem, pedig ma már csak kegyelettel emlékezhetünk azokra az időkre, míg az (mármint: a tiszta víz) egyáltalán létezett. Hogy milyen mélyen gyökerezik kultúránkban ez, mi sem jellemzi jobban, minthogy mit is jelent latinul az a szó: „rivalizálás”? Rival annyit jelent: forrás. Rivalizálás: verseny a forrásokért, ma már természetesen valamennyi erőforrásért, de eredeti értelmében azért a konkrét hűs vizű forrásért. Történelme nagyobb része során az ember nem lakta be olyan sűrűn a bolygót, és tevékenységének nem volt akkora ökológiai lábnyoma, amely ezt globálisan problematikussá tette, de kisebb lokalitásokban már a kései bronzkor óta ismert nemcsak a túlnépesedés, hanem a nagy népsűrűség okozta forrás-felélés, környezet-átalakítás és környezetszennyezés számos káros hatása is. Plasztikusan fogalmazva, az ember, elemi tapasztalatai alapján hamar felismerte, hogy nem célszerű oda sz.rni, ahol eszünk, nemcsak átvitt, hanem a szó legszorosabb értelmében sem, azaz az ivóvíz trágyával és hulladékkal, az emberi tevékenység szükségtelen termékeivel való elszennyezése nagyon súlyos következményekkel jár. (Ekkoriban vegyi szennyezés, eltekintve a réz-, és ólomkohászkodás hulladékától, még nem létezett, „csak” biológiai.) A bizánci Tactica Synloggium nevű harcászati kézikönyv már részletesen taglalta a kutak elszennyezésének fontosságát és a hadsereg megfelelő ivóvízzel (és leginkább borral) ellátásának megkerülhetetlen voltát, amely oly annyira végigvonult az emberiség történelmén, hogy a haiti rabszolgafelkelés vezére, Toussaint, a „fekete Napóleon”, a fehér Napóleon expedíciós hadseregét is célzott járványok segítségével – fertőzött kutakkal és sárgalázas prostituáltakkal – takarította ki a szigetről, ezerötszáz évvel később is. (Más kérdés, hogy elnézve a mai Haiti állapotokat, jobban járt volna, ha nem teszi…) Az ókori Róma nagyvárosait – közismert módon – mai szemmel nézve is elismerendő technikai alkotásnak látott vízvezeték-, és csatornarendszerek vigyázták, nem is voltak jellemzőek a járványok, egészen a Birodalom megroppanásáig, a IV. század közepéig, míg ezek – az általános társadalmi morállal együtt – pusztulásnak nem indultak. A pusztító járványok, mint a népességcsökkenés eszközei, ezt követően kaptak szárnyra, hogy 540-től a híres Iustinianus-kori pestisjárvány végleg ledöntse az antikvitás minden megmaradt életerejét.
Egykori római vízvezeték Dél-Franciaországban. (Pont du Gard) Akkoriban világosan látták és becsülték a tiszta víz fontosságát.
A középkor városaiban is hamar felismerték az alapvető közegészségügy fontosságát, és bár ma hajlamosak vagyunk piszkos és igénytelen időknek tekinteni azokat. Valójában Európára a XVI. század, a szifilisz feltűnése miatt a közfürdők (melyek egyben vendéglők, színházak és bordélyok is voltak egyben…) hatósági bezáratásával, majd a XVII. század, elsősorban a harmincéves háború borzalmai révén, hozta el a mocsok, a tetű, a lábszag és az igénytelenség koszlott világát, a IX.-XV. század közti átlagos európai igenis, tisztálkodott. Éppen a járványok terjedése mutatja, hogy ez mennyire csak féligazság – e szempontból is – „sötét”-nek gondolni a középkort. Bár Európát pusztítóbbnál pusztítóbb járványok sora sújtotta, élén a pestissel, feltűnő, hogy a patkánybolha által terjesztett bubópestis sosem tud 1624 előtt tömegesen terjedni, az mindig megmarad kikötők mocskos dokkjaiban cirkuláló nyavajának: a pestis onnantól válik elképesztően fertőzőképessé, mikor az első legyengült immunrendszerű áldozatnál áttöri a nyirokcsomókat, betör a tüdőbe, tüdőgyulladást, ezzel pedig cseppfertőzéssel terjedő tüdőpestist -és gyors halálos szepszist – vált ki. A tömeges bubópestis – akárcsak a tetű által terjesztett kiütéses tífusz (az eredeti „morbus hungaricus”) – szintén a harmincéves háborúban lesz általánossá, mikor, úgy általában, a bolha és a tetű. Megjegyzendő, hogy a „lövészárok-lázak”, azaz a kiütéses tífusz és barátai , a rickettsiák által terjesztett kórképek az első világháború „modern, XX. századi” világában úgy százszor annyit áldozatot szedtek, mint a középkor egy-egy évszázada alatt összesen. Megfigyelhetjük, hogy a középkorban – nincs kolera. (Nem, mintha nagyon hiányzott volna a pestis és a lepra mellé…) A kolera a piszkos kezek betegsége, a széklettel szennyezett kéz, élelmiszer, ivóvíz nyavajája – soha nem tudott tömegessé válni. A kolera tömeges megjelenése Európában egybeesik a papírpénz elterjedésével, mivel paradox módon az a tárgy, amely legtöbbet forog kézről kézre, és belekerül mindenki zsebébe, ahogy a nyóckerben is éneklik, maga a pénz. A középkor réz-, ezüst-, és aranypénzei, a nehézfémek erős baktericid és fungicid hatásánál fogva, oligodinámiás hatásukkal kvázi „önfertőtlenítők”, (nem véletlenül operálták a római felcserek ezüst és magas réztartalmú bronz késekkel, sebészkampókkal), szemben a papírral, amely porózus szerkezete alapján szinte felhívja önmagát baktériumtanyának. A legnagyobb európai kolerajárvány 1837-ben indult, megjegyzendő, hogy a 1848-49-es szabadságharcot is végigkísérte, és ha feltesszük a nem feltehető történelmietlen „mi lett volna, ha” kérdést, konkrétan, ha a Honvédsereg csak egy kicsit szerencsésebb és kicsit jobban tudja viselni a halogató-, és elhárítóharcok terhét, kibírt volna még 7-8 hetet a harctéren Paszkievics kolerától rakásra hulló (mert a helyi lakosságnál piszkosabb és igénytelenebb) serege? Hogy is írta Jókai? „amidőn az orosz hadseregben oly mértékben kiütött a kolera, vesztett ütközetnek is sok lett volna a pusztulás. Kétezerszáznyolc halottjuk mielőtt egy ütközetük lett volna, s minden megpihenésük egy új temető meg egy ezer emberre való kórház jelölte”.
Semmelweis és Pasteur, illetve mások munkássága során azonban az 1880-as évekre elfogadottá vált a fertőző betegségek „élő ragályanyag”gal való magyarázása, és a bakteriológia alig néhány év alatt szédületes gyorsasággal fejlődött: egyre-másra azonosították a betegségek kórokozóit, alakultak ki a tenyésztési eljárások, váltak ismerté a fertőtlenítési módszerek, és a nagyvárosok vízellátását a századfordulóban már azok az irányelvek – vízminőség és fertőtlenítés tekintetében – uralták, mint ma is. Jó, faluhelyen még Európában is fél évszázaddal később is természetesnek számított, hogy a tehenészlegény esetenként figyelmetlenségből belemosta a marhatrágyát, ami akkoriban nem jelentett értéket, ahogy a víz értéke is relatív volt (ahogy apám fogalmazta meg, nem hitte volna, hogy eljön az a világ, mikor a gazdaboltban zsákokba csomagolva, drága pénzen árulják a tehénszart) a gémeskút vizébe, de utána úgy felpofozta a bíró, hogy az kizárta a bűnismétlést (nem úgy, mint manapság…), és legfeljebb az értelmes paraszt pár hétig forralta a kútból vett vizet. A nem értelmes pedig, magunk között szólva, se akkor, se ma, nem hiányzott, és nem hiányzik.
A kémiai szennyezések elleni védekezés azonban még nagyon hosszú időn át felettébb esetleges szinten mozgott – és sok esetben mozog ma is. Ennek oka igencsak egyszerű. A toxikológia nagyon hosszú ideig nem foglalkozott mással, mint a heveny mérgezésekkel. Az idült károsító hatásokkal a klinikai diagnosztika és főleg az egészségügyi statisztika és a népegészségügy 100-150 évvel ezelőtti színvonalán nem is tudott foglalkozni. Nem lehet egy anyag kis dózisának 30-40 éven át való folyamatos felvételének esetleges rákkeltő vagy genetikai károsító hatását érdemben vizsgálni, ha a népesség kétharmada meg se éli a vizsgálati ciklus végét, ezer s millió halálok mellett eltörpül ezen hatások összessége, a vetélésekről, halvaszülésekről és fejlődési rendellenességekről nincs elérhető statisztika, és az orvosi ellátás szintje nagyjából a legfejlettebb európai országokban is örül, ha arra elegendő, hogy a súlyos heveny megbetegedések – balesetek, vakbélgyulladások, bélfertőzések, pneumóniák, szülési komplikációk – okozta halálozást elfogadható (10-20 százalékos) szintre csökkentse. A kémiai analitika már a hagyományos nedves analitikai módszerekkel 1910-re elérte, hogy a szervetlen mérgező anyagok – ólom, kadmium, higany, arzén, cianidok, fluoridok – kimutathatóságát a heveny és félheveny mérgezést okozni képes szint egytizedénél, egyhuszadánál ki tudják mutatni. A műszeres analitika a legtöbb szerves vegyület vonatkozásában az ötvenes évek végére elérte ezt a szintet. Mit foglalkozzunk bárminek nanogrammos mennyiségével, mikor milligrammos tételek halálosak mindenből, ami igazán veszélyes? – tette fel joggal a kérdést a kor kémiai toxikológusa, és őszintén szólva, a szakmának is kevés fogalma és indíttatása volt ahhoz, hogy rákkeltő, magzatkárosító, genetikai ártalmat (CRM) okozó, szenzibilizáló, allergizáló, sejtosztódást gátló, reprodukciós képességet gátló, súlyos idült májártalmakat, májkárosodást okozó veszedelmes mérgek kimutatásával és ezek hosszú távú egészségügyi hatásainak vizsgálatával törődjön. Jelzem: 1945 előtt ezen anyagok 99%-a – nem is létezett.
A szemléletben első változást a világháború végé bevetett nukleáris fegyver megfigyelt hosszú távú hatásai, majd az 1946-1959 között tömegessé váló földfeletti, szabadlégköri nukleáris kísérleti robbantások hatásainak, mindenekelőtt a radioaktív izotópok légkörben, talajban, vízben, élelmiszerben, növény-, és állatvilágban való eloszlásának és felhalmozódásának vizsgálata hozott, kezdetben csak a biokémikusi, toxikológusi, környezetkémikusi szakmai szemléletben. Nyilvánvalóvá vált, hogy a mélyen szubtoxikus (hagyományos értelemben „ártalmatlan”-nak tekintett) dózisok hosszú távú hatásával és ezek környezeti és élő szervezeten belüli viselkedésével is foglalkozni kell. Nagy sikerként, elmondhatjuk, hogy a modern környezetvédelmi szemlélet első nagy sikereként kell tekintenünk arra, hogy szakmai oldalról sikerült meggyőzni a nem eszükről híres politikusokat arról, hogy a hidegháború kellős közepén (lásd: kubai rakétaválság) megkössék, és ami fontosabb, be is tartsák az atomcsend-egyezményt, azaz a szabadlégköri nukleáris robbantások beszüntetését célzó nemzetközi egyezményt (kivéve a magát annyira európainak és liberálisnak tartó Franciaországot, amely még a kilencvenes évek végén is vidáman szórta a radioaktív hamut Polinéziára, mer’ csak). 1964 óta a globális felszíni sugárszennyezés töredékére csökkent, lényegében mára visszatért az „atomkorszak” előtti idők szintjére.
A kémiai biztonság szakmai szintje csak a nyolcvanas évek legvégére, a kilencvenes évek közepére érte el azt a színvonalat, hogy elkezdjen összefüggésekben gondolkozni, és hozzáfogjon kiértékelni az iparban fontos (főleg: növényvédő szerek, műanyagok, műanyagipari segédanyagok, színezékek, kozmetikai alapanyagok és gyógyszerek) anyagok alacsony koncentrációinak környezetre és az emberi egészségre káros hatásait. Ugyanis ekkorra tette lehetővé a statisztika módszertana, a környezeti, környezet-egészségügyi és népegészségügyi adatgyűjtés, az állatkísérletek, és a számítógépes nyomon követés, adatelemzés és modellezés technikai szintje, hogy ezzel eredményesen és tényszerűen lehessen foglalkozni, és attól érdemleges eredmények lehessen elvárni. Továbbá: nagyjából az ezredfordulóra jutott oda a bolygó gazdasági globalizációja, hogy a környezetszennyezés is globálissá váljon, és a „harmadik világ”, elsősorban vezetőinek ostobasága, korruptsága és tisztességtelensége miatt, meg tudja verni környezetszennyezésben Európát. Az ipari forradalomtól nagyjából 1995-ig nem volt kérdéses, hogy egy dzsungelfolyó szennyezettebb-e, vagy a Rajna, hogy egy nyugat-afrikai öbölben lebeg-e több szemét a vízen, vagy Rotterdam előtt, hogy egy kínai rizsföldben van-e több rákkeltő peszticid, vagy egy szászországi búzamezőn, hogy a magyar alföldön nitrátosabb-e az ivóvíz, vagy Bangladesben? Jelenleg sem kérdéses, csak megfordult az előjel. Eljutottunk a „nincs mire várni” és a „nincs hová hátrálni” szintjére, ma már egyetlen tisztán látó és felelősségteljes, értelmes ember számára sem kérdéses, hogy jövőnket megettük, az emberiségnek gyökeres szemléletbeli (ez már folyamatban van) és technológiai (tulajdonképpen ez is…) váltásra van szüksége, ha nem kívánja egy-két nemzedéken belül maga abrakoltatni az apokalipszis lovasainak pacijait. Ma már konkrét és egzakt ismeretekkel bírunk környezetünk vegyi ártalmainak forrásairól és hatásairól – de sajnos, ezt az átlagemberek, az átlagválasztók, az ezzel hivatásszerűen nem foglalkozók általában nem értik, nagyságrendjeit, mérőszámait, helyes viszonyait felmérni és elképzelni sem tudják, ezért szinte természetes, hogy vagy bagatelizáltják, illetve át sem látják, vagy – ami még tragikusabb – elképesztően bárgyú és primitív összeesküvés-elméletek (chemtrail, oltásellenesség, homeopátia, stb.) hatásai alatt állnak – köszönhetően a józan világlátás és a közoktatás vereségének a néphülyítés eszközeivel szemben.
Nem kell a harmadik világig menni, hogy az ember elképesztő környezetszennyezést lásson, tapasztaljon, bőrén érezze. Bőven elég akár a Tisza árteréig. Komolyan elhiszi bárki ép ésszel, hogy ennek nem lesz nagyon-nagyon rossz vége?
Bár bőséges tárházából válogathatunk a kellemetlen és ártalmas környezetkárosítóknak, itt és most az ösztrogénhatású vegyületekkel kívánok foglalkozni. Ugyanis ivóvizünket, természetes vizeinket nemcsak analitikai módszerekkel, hanem sajnos, hatásaiban is kimutatható mennyiségben szennyezik a női nemi hormonok, és azok a vegyületek, melyek hatásaikban többé-kevésbé a női nemi hormonokat utánozni képesek, és ezek kiszűrése vagy semlegesítése a legtöbb esetben nincs vagy elégtelen. Ennek következménye a természetes élővilág károsodása, szaporodásának gátlása, súlyos aránytalanságok keletkezése, egyes fajok kihalása, és az emberek, mindenek előtt a férfiak, ezen belül jelenleg még nagyobb mértékben az európai férfiak súlyos egészségkárosodása, megtermékenyítő képességének csökkenése, fizikai és lelkialkatbeli átalakulása, amely a bélyegét az össztársadalmi morálra és viselkedésre, a gondolkodásmódra és ez által a történelemre is rányomja. Ma már a férfimeddőség problémája tömegjelenség, amely jelentőségéhez képest mérhetetlenül kevés sajtónyilvánosságot kap. A probléma azonban nem merül ki a puszta megtermékenyítőképesség-csökkenésben, mert bár ez jelentősen rányomja a bélyegét a népszaporulatra, nem kevéssé jelentősek az egyéb testi és pszichés következmények is. Tévedés azt hinni, hogy ezen ártalmak a nőket nem érintik, hiszen a kívülről bevitt környezeti ösztrogén számos női egészségügyi problémát okoz, tételesen felelős egy igen jelentős részéért az általában csak „pajzsmirigy-alulműködés”-ként (félre)diagnosztizált elhízás+következményeiért is. (Ezekről részletesen később.)
Míg a múltban – így például a Kr.e. XV. századi nagy indoeurópai népvándorlás, a bronzkort lezáró gyökeres társadalmi átalakulást, a Kr.u. III. századtól kezdődő népvándorlási kor, a reneszánsz, a reformáció és a vallásháborúk, a Nagy Francia Forradalom (helyesebben: az istentelen és emberiség-ellenes „progresszív” őrjöngés első felvonása) stb. – indikációjában fő szerepe az éghajlat változásnak volt, ma az éghajlatváltozás és a környezetszennyezés EGYÜTT fejti ki hatásait. K. Lorenz annak idején rövid, de kiváló könyvet írt a „civilizált emberiség nyolc halálos bűne” címmel. Ebben pedzegeti, de így még nem írja le a legfontosabbat: a bolygó átformálását, azt, hogy ma már nem a földtörténeti holocén, azaz a jelenkor, hanem a XX. század második fele óta az antropocén korában élünk: ma a földtörténet jellemzője, hogy az ember maga alakítja a környezetét. Tudatosan? Hát, maradjunk annyiban: nagyon is tudja, mit csinál, de nem érdekli! Amelyet a büntetőjog nyelvén gondatlanságnak hívnak. A gondatlanság az, amelyben a kapzsiság nem önmagában áll, hanem kezet fog a felelőtlenséggel is. Darvas Béla úgy becsüli (2017) hogy a rosszindulatú daganatos betegségek 70-90%-a környezeti tényezőkkel van összefüggésben.
Beszéljünk tehát ebben a cikksorozatban az elnőiesítés akaratlan, gondatlan és elképesztően veszélyes programjáról.
Hamarosan folytatjuk…
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
