Nemrégiben ismét a kezembe vettem, lassan barnuló – Erdély református püspökével folytatott – levelezésemből néhány lapot.
Mert olykor jó a lelki felüdülés az igazi nagyoktól… Kivált, amikor olyan mélyre süllyedt a társadalom egy része és a teljes ellenzéki politika, mint a mai Európában, s annak kiszolgálói által Magyarországon is.
Ma, amikor ismét felbukkan a hazai politikai palettán az országvesztés ártó szelleme, az ostoba cezaromán hazudozó, népet félrevezető, hitetlen pogány képében, aki kereszténynek hazudja magát, s a választásokon való győzelemről áhítozik a benne élő pénzéhes gonosz, szükségét érzem, hogy nagyjaink közül megszólaltassak egyet-egyet.
Ha pártjának „házi papja” a „nemzet lelkészének” titulált prédikátor nem képes keresztyéni utat mutatni az elvakult, szavazóinak ezreit eláruló, a haza védelmét a parlamenti szavazásnál megtagadó pártvezetőnek, akkor tegye meg ezt a 20. század legnagyobb erdélyi református püspöke, Csiha Kálmán, örökérvényű szent tanúságtételével…
***
Mit jelent számomra a magyarság?
A kérdésre két vonatkozásban felelhetek: külső és belsővonatkozásban.
Mit jelent számomra a magyarság?
A határok által szétszabdalt, nemzeti tragédiák sodrásában idegenségbe, tengereken túlra sodródott, menekült népünk?
Testvéreket jelentenek. Lámpákat a világ sötétségében, amelyek hívogatnak, minden ködökben égnek, és csodálatos módon még ki nem aludtak.
Persze, hogy a zöme az Anyaországban él, de nem biztos, hogy ott él a magyarság lelke súlypontja is.
Mindég örömmel láttam a kicsi Magyarország gazdasági majd bizonyos helyzetekben politikai életerejét, amikor mindég talpra állt, akkor is, amikor Trianon után kimondatott rá egy szentencia, hogy kapott sebeibe gazdaságilag is belehal, akkor is, amikor a terror világában 56 csodálatos forradalmával kiállt egy elnyomó gigászi hatalom ellen, s akkor is, amikor a későbbi diktatúra idejében először nyitott, és katalizátor volt a berlini fal leomlásában s az új élet Európában való kibontakozásában.
De fájt, hogy most nem tudott katalizátor lenni a lélek kincseinek felragyogtatásában, s Európa lelki újjászületésében.
Magyarország gazdaságilag, még akkor is ha sok elégtelenség, vita és sok nyomorúság övezi a lehetőségekhez képest talpra állt (legalább is jobban, mint a környező országok többsége) de a lelke nem tudott így talpra állni.
A szétszabdalt, elmenekült magyarság szíve a kisebbségi sorsban élők között dobogott. Ott, ahol nem előny, hanem hátrány volt magyarnak lenni, ahol nemzeti örökségünk minden kincse fényesebben ragyogott, mert el akarták őket venni.
Én életemet kisebbségi sorsban éltem le. Ezért számomra a magyarság ezt a belső kincset jelenti, amit nevezhetünk kulturális örökségnek, összetartó nyelvnek, nemzeti érzésnek egyfajta vérnek és sok minden másnak, de ezek közül egy sem fedi a lényeget.
Mert a lényeg egy nép lelkületével, sorsával Bukásaival és reménységeivel való olyan belső összefonódás, amit megmagyarázni nem lehet, csak megélni.
Olyan, mint a szerelem, ami nem a pornófilmek világa, hanem két ember csak rájuk tartozó örökkévaló összekapcsolódása.
Ezért a magyarság számomra nem magyarkodás, nem kikiabálásaannak, hogy a világ legelső népe vagyunk (mert nem vagyunk azok), nem is másnépek gyűlölése, mert a gyűlöletre épített jövő rövid-éltű, hanem mély, igazegybefonódás, sorsvállalás és elköteleztetés: védeni, szolgálni és felemelniezt a népet, amelynek sorsa annyiban amennyiben reám is bízatott.
És ezzel már a második kérdésnél is vagyunk: hogy éltem meg eddigi életemben a magyarságomat?
Én hiszek a predestinációban.
Az e világra vonatkozó elrendelésben is. Abban, hogy Isten utat, feladatot ad, hogy nem véletlenül születtünk ebben a korban és nem véletlenül születtünk magyarnak.
Ez nem sovinizmust jelent. A francia sem született véletlenül franciának és a német sem németnek.
Ahova születtünk az a nép bízatott reánk.
Nem csak a vezetőkre. Az ifjakra, az anyákra, apákra, a családokra is. Nincs megbízatás nélküli élet, csak olyan, amelyik nem akarja észrevenni, elvállalni a megbízatását.
Hogyan éltem meg ezt az Isten kezéből elvett magyarságomat? Kívülről nézve elnyomatásban. Ezért nagyapám, édesapám, nagybátyám, én is börtönt szenvedtünk a különböző diktatúrák idején. Nem azért, mintha különleges dolgokat műveltünk volna, hanem egyszerűen azért, mert azok voltunk, akik voltunk, és ezt az azonosságot a népünkkel és önmagunkkal vállaltuk minden körülmények között.
Belülről úgy éltem meg, hogy bennem egyre inkább letisztult és elmélyült. Nem lett belőle sohasem gyűlölet mások ellen. Fájt, ha láttam, hogy valaki nagy szólamokkal ebből akar élni, és nem egészségét is felőrlő munkával ezért élni.
Nem a magyarkodás világát szeretem, hanem az építő magyarságot.
Ebben a munkában megkülönböztetett feladatot rótt rám Isten. Először lelkipásztorként szolgáltam
Őt és a reám bízott népemet börtönben és börtönön kívül, azután 1990 óta Erdély református püspökeként. Erdélyben, aki református, az mind magyar.
Egyházamért vívott harcom összefonódik így a népemért vívott harcommal is. Ebben a küzdelemben (államosított egyházi javak visszaadása, felekezeti iskolák működésének biztosítása, ami itt egyet jelent a magyar nyelvű iskolával is), az egyház autonómiájának megőrzése, a kisebbségi jogok megvédése egyek vagyunk és közösen küzdünk a többi magyar nyelvű egyház püspökeivel.
Ez azonban csak a külső front. Reánk ezen túl nagyobb feladatott bízott Isten. Egyházunkon át népünk felemelését, öntudatának, belső lelki, hitbeli, erkölcsi megerősítését.
Egy népet döntő módon nem a külső körülményei tartanak meg, hanem belső habitusa, eltaposhatatlan lelki erői, amelyeket csak Isten közelében lehet elnyerni.
Csak a lelkeken átáramló élő Evangélium tud bennünket megtartani egyszerre magyarnak és embernek.
Különben vagy embertelen soviniszták, vagy megalkuvó érdek-kozmopoliták leszünk.
Az álmom az, hogy népünkből minőségi nép legyen. Becsületesen szembe kell néznünk magunkkal, a hibáinkkal is és vállalnunk kell a mindennapi szürke, áldozatos munkát a szólamok helyett.
Ezt a munkát igyekeztünk szolgálni az egész világra kiterjedően a magyar Református Tanácskozó Zsinat megalakításával is. Az első egyháztársadalmilag, a második egyházszervezetileg igyekszik összefogni, megőrizni és felemelni a 43 országba szétszórt magyar reformátusságot.
Mint ennek az utóbbinak lelkész elnöke kétszeresen érzem annak az örökségnek és feladatnak súlyát amit Isten szívünkre helyezett.
Sokra értékeltem a reformkor hagyatékát és azzal együttvallom:
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!
A magyarságot így kell megélni. Persze én azért változtatnéka versen: A “Köszönjük életi” helyett, azt írnám: Köszönjük Isten. Mert ezt afeladatot én Isten kezéből vettem el…
Dr. Csiha Kálmán püspök
Közreadja: Stoffán György
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
