Ha valaki azt mondja, hogy előre látta, hazudik (kivéve Hahn Endrét, billentsük is meg a kalapot előtte), mert nemigen lehetett előre látni.
Még maga egyrészt Török, másrészt Gábor sem tudta, hogy mi lesz az eredmény. Pedig ő aztán óvatosan még meglepetést (is) szimatolt, apró szépséghiba, hogy ellenkező előjellel.
Azt, hogy mi történt, már tudjuk. Azt, hogy miért történt így, éppen az ellenzék sejti a legkevésbé. Közülük Gyurcsány legalább bevallotta, ha deresre húzzák, se érti az egészet, a többiek azonban – kívül is, belül is – egymásra mutogatnak.
Miért lett az impozánsan magas részvétel mellett az állítólag többségi kormányváltó hangulatból kétharmados kormánypárti győzelem? Kormányváltásból ellenzékváltás, ahogyan azt korábban Orbán Viktor mondta.
Például azért, mert az ellenzéki figurák fajsúlytalansága, ebből fakadó politikai tehetségtelenségük elriasztotta a választókat. Külön-külön, de együttesen se voltak egy súlycsoportban a miniszterelnökkel, akit hasztalan diabolizáltak, a saját súlyuk ettől jottányival se növekedett. Nyolc év alatt az ellenzék egyetlen jelentős politikust se tudott magából kiizzadni, Napóleon pedig ezúttal nem pattant hirtelen elő, bár néhányan szívesen annak láttatták volna magukat.
Hasztalan taktikáztak volna hát ügyesebben, totális összefogásuk sem vezetett volna győzelemre, mert hiányoztak belőlük a nemzetközi és a hazai valóságot pontosan érzékelő és érzékeltető gondolatok.
Szembetűnő továbbá, hogy az ellenzék mennyire beleragadt az aszfaltba. Vidéken gyakorlatilag labdába se tudtak rúgni, még a Jobbik sem, amelytől pedig saját vezetői itt várták a legnagyobb áttörést. Már egész Észak-Kelet Magyarországot magukénak vizionálták, ehhez képest tessék megnézni a voksolási eredményeket. Vonának nem tett jót a liberális véleményformálók egy részével váltott látványos csókja, tábora ezt már tényleg nem élvezte. A magyar szegénységnek, ki tudja, miért, valahogy nem a Spinoza ház a klubja, s nem Heller Ágnes a kedvenc filozófusa.
Az MSZP hiába igazolta le a klubváltásra hajlamos Karácsonyt, meg sem közelítette a Jobbikot. Ha nem piszkálják ki Botkát, vele valószínűleg többre mentek volna. Az a csendőr pertu, amit Gyurcsány művelt velük, egyiküknek sem hozott sokat a konyhára. Molnár Gyuláék 20 százalék fölé kalibrálták az MSZP-Párbeszéd kettőst, alig több mint 12 százalék lett belőle. Húsz politikusnak ez biztos megélhetés, gratulálunk nekik, az agónia immár velük folytatódik, az élethez azonban ez kevés.
Gyurcsány – akár a deres előtt, akár utána – elmormolhat egy imát, hogy a részvétel megállt a 70 százaléknál. Még egy-két percent és kipottyan a parlamentből, de így betokosodott rizikó faktorként ott marad a „baloldalon” – a Fidesz életfogytiglan tartó örömére.
Az LMP Schiffer András távozása óta a felét sem éri intellektuálisan, noha sokáig úgy tűnt, ennek a pártnak komoly jövendője van. Ez a széljárás most kissé alábbhagyott, sem a vidék, sem a fiatalok felé nem sikerült nyitniuk, a személyiség-vákuum náluk is nyilvánvaló. A városokban ugyanarra a szociológiai csoportokra hajtanak, mint a Momentum, amely nem jutott be ugyan a parlamentbe, de tartós kihívásnak – nem úgy, mint az Együtt – a porondon maradt.
Valahogy így fest első blikkre az ellenzéki térfél, a megrendítő vereség után. Nem csoda, ha most mindenki a megújulás szükségességéről beszél.
Csakhogy az nem megújulás, ha a fejek kicserélődnek, de maradnak a régi „gondolatok”.
Galló Béla
politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
