Mindannyian Allah nevében gyilkolnak. Igenis van iszlámprobléma, és az emberiségnek ki kell állnia ez ellen a veszély ellen. A politikai korrektség csak oda vezet, hogy homokba dugjuk a fejünket, de az igazság az, hogy valójában félünk és nem akarjuk provokálni őket, nehogy vallási háborút robbantsunk ki. Azonban már rég vallási háború van, akár tetszik, akár nem. E fenyegetéssel szemben pedig bátran kell kiállni.
Mit szólna hozzá a kedves olvasó, ha azt állítanánk, hogy a fenti sorokat a Hamasz halálszekta egyik alapítójának fia, palesztin terrorszervezetek felső köreibe bejáratos bennfentes mondta egy izraeli lap által szervezett rangos rendezvényen? Ez a helyzet. Hasszán Juszef sejk – a Hamasz társalapítója – fiának egyébként hibátlan gondolatmenete 2016-ban hangzott el a Jerusalem Post c. izraeli lap éves konferenciáján.
A fiú, akire talán hosszúnak mondható nem, de a mártírok koronájával ékesített karrier mindenképpen várt volna a halálszektában, ha apja nyomdokaiba lép, illetve marad. Nem ezt tette. Nemcsak lerántotta a leplet a velejéig rothadt és korrupt „ellenállási mozgalom”, benne az Arafat-féle PFSZ, valamint a Hamasz mocskosságairól, de életveszélyes munkájával életeket mentett. Zsidó életeket. 2016-ban azon a bizonyos rendezvényen azt találta mondani, hogy
És végül: elfogadta Jézust megváltójának.
Az ő története ismert lehet azok számára, akik olvasták a önéletírását, mely „A Hamasz fia” címmel jelent meg 2010-ben (magyarul az Immanuel Alapítvány jóvoltából olvasható, 2011-ben jelent meg). Önmagában is elképesztő s egyben hátborzongató történet – de különösen a 2023. október 7-i és az azóta eltelt napok eseményeinek tükrében.
Az alábbiakban ebből a könyvből villantunk fel néhány részt, valamennyi (az alcímeket kivéve) a Hamasz fiának, Moszab Hasszán Juszefnek a vallomása…
Én annak a régiónak és annak a konfliktusnak a fia vagyok. Az iszlám gyermeke és egy terrorizmussal vádolt apa fia vagyok. Egyúttal Jézus egyik követője is. (…) Mire 21 éves lettem, olyan dolgokat láttam, amelyeket bárcsak soha senkinek ne kellene látnia: a legsötétebb nyomort, a hatalommal való visszaélést, kínzást és halált. Tanúja voltam olyan közel-keleti csúcsvezetők színfalak mögötti ügyleteinek, akikkel tele vannak az újságok főcímei szerte a világon. A Hamasz legmagasabb szintjein is bizalommal voltak irántam, és részt vettem az úgynevezett intifádában. Izrael legrettegettebb börtönlétesítményének legmélyén tartottak fogva. És olyan döntéseket hoztam, amelyek árulóvá tettek azok szemében, akiket szeretek…
A PFSZ-t már kisfiúként is egy korrupt, öncélú szerveződésnek tartottam. Vezetői évente egy-két alkalommal embereket küldtek ki – köztük sok tizenévest – hogy nagy feltűnést keltő terrortámadásokat hajtsanak végre annak érdekében, hogy indokolttá tegyék az adománygyűjtést az Izrael elleni hadviselésre. Ezek a fiatal fedajinok csupán olajnak kellettek a düh és a gyűlölködés tüzének felszítására, meg hogy fenntartsák a támogatások áramlását a PFSZ-vezetők saját bankszámláira.
Gáza volt a világ egyik legsűrűbben lakott területe – igazából nem sokkal volt több, mint egy 360 négyzetkilométernyi kiterjedésű menekülttábor, ahol több mint 1 millió embert zsúfoltak össze. Ideális környezet volt ez a toborzáshoz. A menekülteknek volt motivációjuk és kéznél is voltak.
Tulajdonképpen őket magukat is betolakodóknak tartották, mert táboraik a szomszédságukban épültek fel.
Száműzetésük ideje alatt apám és más palesztin vezetők is állandóan a hírekben szerepeltek, így elnyerték a világ együttérzését, hiszen büntetésüket mindenki túlzottnak és emberi jogaik megsértésének tartotta. Az egész arab világ a Szent ügy hőseinek tekintette őket, és ezáltal sokkal fontosabbak és befolyásosabbak lettek. A deportálás egy másik nem várt és végzetes következménnyel járt Izraelre nézve. A foglyok a száműzetésben töltött idejüket arra használták, hogy kiépítsék az addig nem létező kapcsolatot a Hamasz és Hezbollah között, ami a legfőbb iszlám politikai és félkatonai szervezet Libanonban.
Apám ellenezte a Nyilatkozatot (t.i. az 1993-as oszlói egyezményt). Nem bízott Izraelben, sem a PFSZ-ben, ezért nem volt bizodalma a békefolyamat iránt sem. Más Hamasz-vezetőknek – magyarázta – megvoltak az érveik, amiért ellenezték, beleértve azt is, hogy egy békemegállapodás akár még vissza is üthet!
Az apámhoz hasonló mérsékelt politikai vezetők nem mondták a militánsoknak, hogy rossz úton járnak. Nem tehették: milyen alapon jelentették volna ki, hogy rossz, amit tesznek?! A militánsok mögött ott állt az egész Korán tekintélye.
Így hát, annak ellenére, hogy személyesen soha senkit nem ölt meg, apám mégiscsak egyetértett a támadásokkal.
A Hamasz iszlamizálta a palesztin problémát és vallási ügyet kreált belőle. Ezt a problémát pedig csakis vallásos módon lehetne rendezni, ami azt jelentette, hogy
Apám soha nem tanított gyűlölni, de nem tudtam, hogy lehetne nem így érezni! Habár szenvedélyesen küzdött a megszállás ellen, és bár nem hiszem, hogy habozott volna kiadni a parancsot, hogy nukleáris csapást mérjenek az izraeli nemzetre, ha lett volna bombája, ő sosem beszélt a zsidók ellen, mint ahogy más, rasszista Hamasz vezetők tették. Őt sokkal inkább a Korán istene, mint a politika érdekelte. Allah ránk bízta a zsidók kiirtásának felelősségét, és apám ezt nem kérdőjelezte meg, bár személy szerint semmi kifogása nem volt ellenük..
A bebörtönzésemet követő 10 éves időszakban megfigyeltem, hogy egy irracionális belső konfliktussal küzd. Egyfelől
Másfelől, ő soha nem lett volna képes ugyanezt megtenni. A lelkében valami tiltakozott ez ellen. Amit saját maga számára nem tudott igazolni, azt mások esetében jogosnak tudta elfogadni.
Akárhányszor találkoztunk, mindig tanultam valami újat az életről, az igazságszolgáltatásról és a biztonságról. A Sin Bét nem próbált megtörni, hogy aljasságokra vegyen rá. Igazából inkább úgy tűnt, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy felépítsék a személyiségemet, erősebbé és bölcsebbé tegyenek. Ahogy az idő múlt, kezdem megkérdőjelezni azt a szándékomat, hogy ölni fogom az izraelieket.
Lenéztem az ölemben heverő Újszövetségre. (…) Aztán ezt olvastam: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenséged. Én pedig ezt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai” (Máté 5:43-45).
Ez az! Villámcsapásként értek ezek a szavak. Soha azelőtt nem hallottam még csak hasonlót sem, mégis tudtam, hogy egész életemben ezt az üzenetet kerestem-kutattam.
De most hirtelen rájöttem, hogy nem az izraeliek az ellenségeim. És nem is a Hamasz, sem Ibrahim nagybátyám, sem az a srác, aki az M16-osával ütlegelt, de még a gorillaszerű őr sem az a kihallgatási központból. Megláttam, hogy nem a nemzetiség, vallás vagy bőrszín tesz minket ellenségekké. (…) Az egyetlen valóságos ellenség a bennem lakozó ellenség – a „bellenség”.
Tökéletesen átéreztem mindent, amit Jézus ennek a könyvnek a lapjain mondott.
Elemi erővel tört rám a sírás.
Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mihez kezdenének a palesztinok, ha Izrael egyszer csak eltűnne – ha nemcsak minden visszarendeződne az 1948 előtti állapotba, de minden zsidó ember elhagyná a Szentföldet és újra szétszóródnának. És most életemben először tudtam a választ erre a kérdésre.
Egy lány miatt, akin nincs fejkendő. Azon, hogy ki a legkeményebb és a legbefolyásosabb. Azon, hogy ki írja a szabályokat és ki kapja a legjobb ülőhelyet.
A Jasszer Arafat, Bill Clinton és Ehud Barak részvételével megtartott Camp David-i csúcstalálkozó 2000. július 25-én ért véget. Barak felajánlotta Arafatnak Ciszjordánia kb. 90%-át, az egész Gázai övezetet, valamint Kelet-Jeruzsálemet egy új palesztin állam fővárosaként. Ráadásul még egy új nemzetközi alap létrehozásáról is szó volt, a palesztinoknak a tőlük elvett javak kárpótlására. Ez a „földet a békéért” ajánlat olyan történelmi jelentőségű lehetőséget biztosított a régóta szenvedő palesztin nép számára, amit csak kevesen merészeltek volna lehetségesnek álmodni. De Arafatnak ez sem volt elég.
Most, hogy elkísértem apámat útjaira és részt vettem Arafattal való találkozásokon, kezdtem magam is felismerni, hogy mennyire szeret ez az ember a média figyelmének középpontjában lenni. (…) Miközben figyeltem őt, sokszor azt gondoltam: igen, emlékezzünk csak meg róla a történelemkönyveinkben, de nem mint hősről, hanem mint árulóról, aki pénzzé tette saját népét, miközben azok a vállukra emelték.
A Saron látogatását megelőző hetekben a Muszlim Wakf – a területet felügyelő iszlám hatóság – teljes egészében elzárta a Templom-hegyet az Izraeli Régészeti Hatóság elől. Ezután az új, föld alatti mecsetek építési munkálatainak kivitelezéséhez nagy és nehéz földmunkagépeket hoztak a térségbe. Az izraeli esti híradóban a területen dolgozó buldózerekről, markológépekről és dömperekről készült felvételeket mutattak. A teherautók néhány hét leforgása alatt mintegy 13 000 tonna törmeléket szállítottak a Templom-hegyi létesítményből a város szeméttelepeire.
Rengeteg izraeli teljesen világosan látta azt a szándékot, hogy az egész 14 hektáros részt kizárólagosan muszlin területté változtassák azáltal, hogy eltörlik a zsidó múlt minden nyomát, maradványát és emlékét. Ebbe beletartozott minden régészeti lelet elpusztítása, amely ennek a történelemnek a bizonyítékául szolgált.
– Miért kell nektek gyerekeket a halálba küldeni? – kérdeztem apámtól egy különösen borzalmas nap végén.
– Nem mi küldjük a gyerekeket – felelte. – Ők akarnak menni. Nézd csak meg az öcsédet!
– De hisz te vagy a vezetője!
– Nem, nem én vagyok az.
– Apám, te alapítottad a Hamaszt. Ha nem te vagy a vezető, akkor kicsoda?
– Nincs olyan, hogy vezető!
Megdöbbentem. A Sin Bét a beszélgetés minden szavát rögzítette, és őket is földhöz vágta a hír.
Mindaddig, amíg továbbra is saját magunkon kívül keressük az ellenséget, a Közel-Kelet-probléma létezni fog. A vallás nem megoldás. A vallás Jézus nélkül pusztán álszent képmutatás.
szd/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »