Gyerekkoromban a nagymamám egy régi, kopott fényképezőgépet őrzött a vitrinben. Néha elővette, megsimogatta, és hálásan csak ennyit mondott: „Ezzel akartam látni a világot.”
Gyermekként nem értettem, miért nem tette meg. Csak később tudtam meg, hogy fiatalkorában fotós szeretett volna lenni, de az élet közbeszólt. Nagymamám a Gyergyói-medencében, egy aprócska faluban született. Gyerekkora tele volt nehézségekkel; négy testvér között oszlott meg minden falat kenyér és minden lehetőség, miközben a családban egyedül az édesapja dolgozott, hogy fenntartsa őket.
A szűkös megélhetés gyakran elnyomta a gyermekkori vágyakat, és bár nagymamám szíve mélyén arról álmodott, hogy egyszer fotós lesz, a körülmények és a mindennapi küzdelem nem engedték, hogy valóra váltsa ezt az álmot.
Mégis ezek a nehéz évek tették kitartóvá és bölccsé.
Mindig is csodálattal tekintettem rá.
Amikor kicsi voltam, és az ölében ültem, elővette a régi, kopott fényképezőgépet, és mesélni kezdett. „Tudod, drágám – mondta ilyenkor mosolyogva –, én valaha fotós akartam lenni. De akkoriban… más idők voltak.”
Mindig megcsillant a szeme, amikor erről beszélt, ugyanakkor volt benne valami halk, szelíd szomorúság is. A fényképezőgép ott maradt a polcon, a vágy pedig a szívében. Minden pillanatban ott volt benne a szépség iránti szeretet – ahogy a virágait rendezte, ahogy a naplementét nézte, ahogy egy-egy mosolyt elkapott a családban.
Évek teltek el, én pedig egyszer azon kaptam magam, hogy egyre többször nyúlok a mobilomhoz vagy a fényképezőgéphez. Nem tudatosan kezdődött. Csak meg akartam örökíteni a világ apró csodáit. Amikor egyszer megmutattam neki egy általam készített képet, nagy csend lett. A nagymamám hosszan nézte a fényképet, majd rám mosolygott:
„Te látod a világ apró csodáit. Látod úgy, ahogy én szerettem volna. És tudod, mit? Benned folytatódik az álmom.”
A szívem egyszerre lett könnyű és nehéz. Rájöttem, hogy nem csupán egy fotót készítettem: egy olyan ajtót nyitottam ki, amely nagymamám előtt egy életre zárva maradt. Ő volt az, aki megtanított fotósszemmel látni, nem csak nézni. Megtanított arra, hogy a világ apró csodáit akkor is észre kell venni, ha mások elrohannak mellettük. Amikor felnéztem, sokszor hallottam a hangját a fejemben: „Ne add fel az álmaidat, kincsem, mert az álom is munka – csak szívből kell csinálni.”
A döntés szinte magától született meg bennem. Így kezdtem el én is fényképezni. Éreztem, hogy az ő álma bennem él tovább. Először csak hobbiból fényképeztem, aztán egyre komolyabban vettem. Voltak nehéz időszakok, amikor a bizonytalanság, a kétely és a fáradtság majdnem legyőzött, de mindig eszembe jutottak a nagymamám szavai: „Ne add fel, mert az álom csak akkor él, ha dolgozol érte.”
Kitartottam. Tanultam, dolgoztam, próbálkoztam, és ma már hivatásom a fotózás. Minden képben ott van az ő szeretete, türelme és hite. A nagymamám minden alkalommal ott ült mellettem, amikor a gyakorlásból képeket válogattam.
Olyan örömmel beszélt a képeimről, mintha a sajátjai lennének – talán valahol azok is voltak.
Aztán eljött a nap, amikor a nagymamám egészsége megrendült. Az utolsó hetek egyikén leültem mellé, és egy fényképet adtam a kezébe. „Ez gyönyörű… – suttogta. – Ez most már a mi közös álmunk.”
Nem sokkal később elment. De a fény, amit látni tanított, örökre bennem maradt.
A nagymamám már nem láthatja, de tudom, hogy büszke lenne rám. Mert végül valóra váltottam, amit ő nem tudott: a fényképezőgépen keresztül látom a világot, ahogy ő mindig is szerette volna.
Ma, amikor előveszem a fényképezőgépet, még mindig a hangja cseng a fülemben:
„A fény nem tűnik el. Csak továbbadjuk.” És amikor majd a gyermekem megkérdezi, miért mosolygok fotózás közben, azt mondom: mert ez nem csak egy kép.
Ez az örökség. És szeretetből készült. Ahogy a nagymama csinálta.
Ma is érzem kezének melegét minden egyes elkattintott kép mögött, és hallom a hangját, amikor fotózni kezdek. Ezzel a történettel neki mondok köszönetet – és mindazoknak, akik csendben őrzik tovább az otthon fényét és a családi fényképek történetét.
Köszönöm, nagymama, hogy megtanítottál szeretettel fotózni, és még inkább azt, hogyan tegyem bele a szívemet minden képbe.
Szerző: Șuteu Izabella Julianna
The post „Ne add fel az álmaidat, kincsem, mert az álom is munka – csak szívből kell csinálni” appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
