Nagy Hajnal Csilla: A kártyák Lakatos Krisztina2025. 12. 01., h – 00:51
Tárca a Szalonban.
„a csöndedből, a hiányodból faragtam egy szobrot”
Nem biztos, hogy nosztalgiának nevezném. És a biztonság fogalmát is téves lenne ilyenkor játékba hozni. De talán mégis önzetlen és kedves pillanatok ezek, amikor úgy érzem, mintha egy autóban ülnék, és hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy a volán mögött vagy eggyel arrébb. Nincs visszavágy, csak annak a lassú bólintással nyugtázása, hogy jelentenek nekem valamit ezek az autók, ilyen-olyan útitársak, hogy valamiért ennek a kitettségnek más íze van, nem a veszély dominál. Volt egy idő, pár évvel ezelőtt, amikor néhány hónapra úgy döntöttem, rettegek a repüléstől – természetesen ezt a fóbiát is viszonylag rosszul időzítettem, így volt alkalmam (vagyis nem volt alkalmam nem) szembenézni ezzel a félelemmel, egyébként többféleképpen oldottam fel, például úgy is, hogy beszállásnál próbáltam az utastársaimról megállapítani, vajon így néz-e ki egy ember, aki pár órán belül meg fog halni, de ami ennél azonnalibb segítség volt a repülés közbeni félelmemben, az az, ha turbulensebb pillanatokban lehunytam a szemem, lehajtottam a fejem, és azt képzeltem, hátul ülök a kocsiban, apám vezet, és ezeket a rázkódásokat az autópálya okozza.
Azt akarom ezzel mondani, hogy néha semmit nem jelent a biztonság, de olyankor is kezdenem kell vele valamit. És itt jönnek képbe a kártyák – a semmit (ld. mindent) jelentő lapok, amik pont kellemesen derengik be a nappaliba a valamit-kezdés illúzióját, amikor tétek és súlyok nélkül húzol lapot huszonegyre, és a bolond az, aztán harmincháromra is, és a varázsló. Tizenhat évvel ezelőtt negyvennégyre nem sikerült lapot húzni, ezúttal a közelében sem jársz. Lapot kérsz, de rájössz, hogy ebben a kaszinóban nincs díler, és közepesen zavaró jelenség egyébként az is, amire szintén nemrég jöttél rá úgy igazán, hogy a kutyák nem tudnak beszélni. Jó, osszuk újra, keverjük vissza az összeset, a pakli adott, ez nem csalás. Három hónap van hátra, ránézel az órákra, az egyik nem jár, a másik visszafelé. Vannak erre egyéb megfejtések is persze, de most ezt épp alvás
helyett csinálod (ezt amúgy arra mondod, amire csak akarod), ami már eleve… nem, ezt csak a zárójel miatt írtad ide. Vállald fel. Tessék.
Most egy időre elfelejtetted, mennyire fontos is neked tulajdonképpen ez a tél. Hogy ennek a télnek a végére érsz a toronyba, ezt adják ki a számok, kétszer tizenhat év és tizenegy hónap, harminchárom év és tíz hónap, hányszor fogod még újra számolni? Nem annyira bonyolult. Nem szól ez sem semmi másról, csak a téridőről, és talán arról, hogy mit csinálsz benne és mit csinálsz kívüle. Minden halmazt ez a két szempont ad ki talán. De ez a legrosszabb esetben is csak egy kellemesebb félreértés, vagy legfeljebb egy eszköztelen téveszme. Hisz a kártyák is ugyanolyan bizonyossággal magyarázkodnak neked a múltról, mint a jelenről és a jövőről, és önmagában ez sem áll távol tőled, mint a kilátás a szakadék szélén. Lehet, hogy mégis Holden Caulfildnek volt igaza, akkor is, ha nem pontosan emlékszel, miről beszélt (semmiről, ugyebár), és ebben is igaza lehetett, hogy teljesen mindegy, tíz, tizenöt, húsz évvel később pontos-e azt a kérdést feltenni, hogy azok, akiket sikerült elkapnia a rozstábla szélén, végül ugyanoda kerülnek-e, mint azok, akiket nem sikerült. Hogy amikor kiszaladsz a téridőből, és ott elkap valaki, ott melyikőtökben kell a hálának először megjelennie?
Egyikőtökben sem. Elnagyolt papírmasé-figura a hála, amelyet ismeretlen országok fesztiváljain, a legfőbb katarzis utáni órákban kell, hogy felgyújtson valaki, és még csak nem is szándékosan. Egy lángoló papírmasé-figurának a te szándéktalanságod fog a legkisebb jelentőséggel bírni, és neki is igaza lesz. Talán mégsem baj, vagy épp ellenkezőleg, hogy a kutyák nem tudnak beszélni, néha azt érzem, nagyobb baj az, hogy én tudok. Nem jobban vagy kevésbé tudok én, a kutyák vagy a kártyalapok elmondani bármit is arról például, ami tizenhat évvel ezelőtt történt, de mégis én vagyok az, aki nem tud elhallgatni, aki körbebeszéli ezt a tátongó űrt, mint valami rituális tánc, hogy talán azt keresem a téridőn kívül, aki benne már nem létezik, és ezek az agyonszámolt dátumok sem számolnak be semmi többről, mint a mi átfedésünkről, hogy valójában ezzel sem teszek semmi mást, csak belehelyezem a tátongó űrbe önmagamat, de ez a tátongó űr már eleve nem jelöli a téridőt, hiába csinálok tetszőleges kedd éjszakákon presztízskérdést a haldoklásból. Semmi mást nem kell eldöntenem egyébként, csak azt, hogy élni akarok, és ez az akarás lesz maga az élet.
A hetedik névmás lesz az, akiről már nem lehet az életet feltételes módban állítani. Amikor leállunk a megkérdőjelezhetetlen megkérdőjelezésével, és nem akarjuk jóvátenni azt, amit nem kell – vagy azért, mert jó, vagy azért, mert nem hozzánk tartozik, vagy azért, mert úgyis lehetetlen. Nem lesz más dolgod három hónap múlva, mint kiereszteni a bennrekedt lélegzetet. Helyette is.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
