Emlékszem, mikor először találkoztunk személyesen. Én 22, te 54 voltál. Én egyetemre jártam, te pedig már legendás újságíróként dolgoztál itthon. Olvastalak, ittam szavaidat. Hallgattalak téged, mikor csak tehettem, mert ugye voltak nehéz idők a mi politikai közösségünkre nézve… Pironkodva megvallom, kicsit próbáltalak utánozni is, mikor először írogattam, de talán ez így volt természetes. Példakép voltál egy egész nemzeti érzelmű generáció szemében. És ami igazán meglepett akkor, hogy először te kérdeztél. A kérdésed pedig az volt, hogy milyenek a húszévesek, mi van az egyetemeken. Mert aggódó és persze kíváncsi voltál, mert érdekelt az utánad jövő generáció gondolkodása.
Pista, ugye hallasz most minket valahol a végtelenben, valahol az angyalok közt, Isten mellett, kezedben ceruzával és klaviatúrával?
Aztán emlékszem, mikor néhány hónap múlva a súlyzóidat mutattad meg. Nehéz volt… mint a szakma és a küldetés, amit választottál. Engem a könyveid ugyan jobban érdekeltek, de láttam, hogy te mindig és mindenben erős akartál lenni – testileg és lelkileg egyaránt.
Harcban edződtél és harcban éltél – a szavak és gondolatok fegyverével, a hazádért, a magyarságért. Ugye, emlékszel még rá, hogy mit mondtál a testi és a lelki erőről a húszéveseknek? Én igen, és adom is tovább.
Később többször voltunk együtt fórumon, előadáson, könyvbemutatón. Én szerényen mögötted a színpadon. Kérdeztelek Németországról, Amerikáról és a számomra akkor még igencsak titokzatos nemzetközi sajtó természetéről. És nem volt sosem olyan, hogy ne segítettél volna megérteni egy-egy fura folyamatot.
Mint egy iránytű nyelve a homályos üveg alatt – mutattad a helyes irányt nekünk!
Köszönöm, köszönjük, hogy velünk voltál! Hallod, ugye? Próbálom egyre csak hangosabban mondani… Nehéz. Most nagyon nehéz.
Mikor később találkoztunk, te mindig és minduntalan feltetted a kérdést, hogy milyenek a fiatalok, mit gondolnak a világról, mennyire restek vagy éppen mennyire érzékenyek a nemzeti értékekre… Mert érdekelt, mert aggódtál a jövő miatt. És mert szeretted volna, hogy az utánad jövő generáció is éljen, haljon Magyarországért és a magyarságért.
Most itt állunk… Nélküled. Az utánad jövő generáció iránytű nélkül maradt. De mondom, és hiszem, hogy hallod Pista azt, hogy jönnek a nemzetben gondolkodó, hazaszerető fiatalok. Nem kell már aggódnod… Hallod, ugye? Sokan vagyunk.
Mikor utoljára beszéltünk – nem oly régen – egy kávé és egy-egy krémes mellett, kérdezted, hogy tanítok-e még, vagy milyen más kapcsolatom van a fiatalabbakkal. Mondtam, hogy a PolgárPortál oldalán egyre több nemzeti érzelmű fiatal bontogatja szárnyait, lehetőséget adok nekik publikálni, segítem őket és kicsit hasonlóan érzem magam, mint te, mikor először találkoztunk. Persze hol voltam én attól a teljesítménytől!
De te, ismét (mint mindig, még akkor is, mikor egy percre futottunk csak össze az EchoTv folyosóján), arra voltál kíváncsi, hogy mit tudok a fiatalok nemzeti irányultságáról. Milyen lesz a jövő?
Jelzem Pista, hogy én egyre bizakodóbb vagyok! Hallasz, ugye?
Most még nehéz nekünk nélküled, de hiszem, hogy valamikor a megrendülés után, méltón tudunk majd rád gondolni, emlékedet ápolni.
Most azzal kezdeném ezt (több nem jön még elő a szomorúság érzetén túl), hogy büszke vagyok rá, hogy ismertelek, hogy tanulhattam tőled, és hogy évekig voltunk egy-egy újság ugyanazon oldalán. Felült a te, alul az én írásom.
Hallasz ugye? A szomorúságon túl dereng már a köszönet és a büszkeség érzete…
The post Nagy Ervin: Ami Lovas Istvánról eszembe jutott appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
