Czirfusz Attilát (1959) tavaly novemberben nevezte ki egyetemi professzorrá Zuzana Čaputová államfő. Az ógyallai származású orvos, farmakológus jelenleg a pozsonyi Szent Erzsébet Főiskolán és a komáromi Selye János Egyetemen tanít, valamint a Semmelweis Ignác Egészségközpont igazgatója. A lassan négy évtizedes pedagógiai és tudományos munkája során arra is lehetősége nyílt, hogy külföldön maradjon, ám ő inkább a szülőföldjét választotta.
Mennyire volt tudatos döntés az, hogy az orvosi pályát választja?
Eléggé tudatos volt. Gyermekkoromban az állatorvosi pálya vonzott, sok állatokról szóló könyvet olvastam. Aztán 10-11 éves koromban már csak az orvosi pálya jött számításba, egyszerűen elkápráztatott az ember anatómiája, később pedig minden, ami az ember biológiájával összefüggött, például a genetika. Nézetem szerint a középiskola 2-3. évfolyamában ki kell választani a megfelelő szakmai irányultságot, ki kell tűzni a célt, amit aztán tudatosan követni kell. Az érettséginél ezen gondolkozni már késő.
A magyarországi továbbtanulás fel sem merült Önnél?
A mi időnkben ez nem volt opció, csak cseh vagy szlovák egyetemet lehetett választani. Így ez a kérdés nem is merült fel. Csak kivételes esetekben volt erre lehetőség. Ami egem illet, Csehszlovákiában a 70-es évek végén csak egy helyre lehetett beadni a jelentkezést.
Eleve Pozsonyba szeretett volna kerülni?
Egyértelműen, másban nem is gondolkodtam.
Hogy állt a szlovák nyelvvel, amikor elkezdte az egyetemet?
Gyerekkoromban csak három tévéállomás volt: csehszlovák, magyar és osztrák. A meséket főleg szlovákul vagy csehül néztem, itt volt a legnagyobb kinálat. A szlovák nyelvvel a környezetemben is találkoztam, sok barátom volt szlovák anyanyelvű. Óvodásként és iskolásként észre sem vettem, hogy esetleg nem értem a szlovák nyelvet. Ugyanakkor magyar iskolákba jártam, hála kitűnő pedagógusaimnak, Ógyallán az alapiskolában jól megtanították velünk a nyelvtant, Komáromban, a gimnáziumban pedig a szlovák irodalmat is. Azt hiszem, viszonylag jól beszélhettem szlovákul, mire Pozsonyba kerültem, ebbe természetesen besegített az is, hogy a felvételi tantárgyakra szlovák könyvekből készültem.
Hogyan jelent meg a tanulmányai során a többnyelvűség?
Mivel teljesen magyar környezetben nőttem fel, körülbelül fél év kellett ahhoz, hogy a nyelvem „ne törjön ki“, hogy folyamatosan beszéljek, s ne kelljen azon gondolkodnom, hogy a mondat végén hím- vagy nőnemet kell-e használnom. Gyakran olyan probléma is felmerült, hogy sok tankönyv, például az anatómia, cseh nyelvű volt, így meg kellett tanulni a cseh terminológiát, viszont a gyakorlatok és vizsgák már szlovákul zajlottak, míg az orvosi szaknyelv alapja természetesen a latin. Ez a „többnyelvűség“ bizony a szlovák kollégáimnak is problémát okozott. S mivel jobban akartam érteni, nekem magyarul is meg kellett tanulnom. A magyar szaknyelvet egyébként értem, de nem használom gyakran. Magyarul is csak az utóbbi időben kezdtem el előadni a Selye János Egyetemen. Fura, de pályám során jóval többször adtam elő angolul vagy németül…
Nemcsak a szlovákiai, hanem a nemzetközi szakmában is letette a névjegyét, nagyon sok publikációja van főleg angol, de német nyelven is. Mennyire volt szándékolt ez az út, s egyáltalán miért jó a tudásszerzés?
Az orvosi szakmában, ha valaki a tudományos irányt műveli, ez magától értetődő dolog. Az új, az ismeretlen kutatása és természetesen a motiváció kérdése is fontos. Számomra az alap az egyetemi tudományos diákköri munkával indult, amikor harmadévesen elkezdtem foglalkozni a farmakológiával. Csehszlovák viszonylatban nagyon szép eredményeket értünk el. Az egyetem befejezése után majdhogynem magától értetődött az, hogy a tanszéken maradok oktatni, ahol aránylag rövid idő alatt befejezhettem a kandidátusi munkámat. A 80-as évek végén megpályáztam egy ösztöndijat a nyugat-németországi Freiburg egyetemére, ott folytathattam megkezdett kutatásaimat egy olyan felszereltségű munkahelyen, amelyhez foghatót itthon nem találtam volna. Egy év után már vendég-docensi státuszban működtem. Nagyon sokat adott nekem a freiburgi egyetem, több mint három év után hazatérve azonnal elkezdhettem volna a habilitációmat, azaz a docensi cím megszerzését.
Ilyenkor adja magát a kérdés: nem akart esetleg Németországban maradni?
Freibrurgban, ebben az ősi egyetemi városban a Nobel-díjra is többször javasolt Albrecht Fleckenstein csoportjában dolgoztam. Ő a kalcium antagonista gyógyszercsoport felfedezője. Ez egy alapvető gyógyszercsoport, a mai napig széles körben használatos különböző szív és érrendszeri megbetegedéseknél, például vérnyomáscsökkentőként. Fleckenstein professzor vezetésével a kalcium antagonisták hatásmechanizmusának kutatásán kivül az érelmeszedésre gyakorolt hatásait is vizsgáltuk. Az erről szóló tudományos cikkeinket mind a mai napig idézik. Azon kivül, hogy a Freiburgi Egyetem Elettani Tanszékén gyakorlatokat vezettem és előadtam, a végén laborvezető is voltam. A speciális körülményeinket jellemzi, hogy egy hét alatt több pénzt költöttünk el, mint a pozsonyi Comenius Egyetem Orvosi Karának Farmakológiai Tanszékén egy év során. A mi intézményeinktől ugyanazt a teljesítményt várni, mint amit a nyugatiak nyújtanak a mai napig abszurdum. Freiburgban volt, hogy a csehszlovákiai fizetésem 20-szorosát is megkerestem. Viszont akkor miért nem akartam maradni? Talán egyfajta létbizonytalanság volt az oka. Ott akkor az egyetemeken ritkán adtak hosszabb távra állandó munkát, projektalapon lehetett állást kapni aránylag rövid időre. Másrészt úgy láttam, hogy én itt talán kielégítem a tudományos ambícióimat, de az is felmerült bennem, hogy van „otthon“ is, ahol éppen az a kihívás, hogy mit lehet az ottani szerencsétlen helyzetben csinálni. A mai napig az a meggyőződésem, hogy ha valaki dolgozni akar, akkor itthon is megtalálhatja azt a rést, lehetőségeket, amik kielégítik a kíváncsiságát, esetleg ambícióit.
Gyakorlatilag eljutott a szlovákiai szakma csúcsára, azonban volt-e valaha olyan élménye, hogy a magyar nemzetisége nehezítette az előrehaladását?
Nekem személy szerint ilyen problémáim sosem voltak. Szerintem ez egy másodlagos, művileg kreált probléma. Azok éltetik, akik az elnemzetietlenedést szorgalmazzák. Nem kell ahhoz tökéletes szlovák nyelvi tudás, hogy valaki nálunk jó szakember, akár kitűnő munkás legyen. Erdekes, de tapasztalataim alapján ez nyugaton nem kérdés. Ott csak a teljesítmény számít. Viszont a nyelvi adottságaimnak köszönhetően, néha bizonyos célzattal, gyakran kijavítom a szlovák anyanyelvi beszélőket is, akik ezt általában el is fogadják. A beszédem alapján az idegenek nem szokták észre venni, hogy én magyar vagyok, a nevem szokott gyanús lenni. Ha kellett, nem kérkedve, de mindenütt hangsúlyoztam is, hogy „magyar gyerek“ vagyok. Mindig az volt az érzésem, hogy a tisztességes szlovákok becsülik, ha valaki megvallja a nemzetiségét. Azoknak, akik azt mondják, hogy egy magyarnak többet kell bizonyítania, mint egy született szlováknak, csak részben van igazuk, mert a bizonyítási vágy nem elsősorban a nemzetiségi lét általi „hátrányos“ helyzetből fakad, hanem a szakmai érdeklődés motiválja. Akiben van elég érdeklődés, akarat és ambíció, bizonyára több eredményt képes elérni és ezáltal kivívja a hozzá járó megbecsülést is.
Vagyis rendszeres munkával előnnyé lehet kovácsolni azt a kiinduló helyzetet, ha valaki szlovákiai magyar?
Egyértelműen, mégpedig nagy előnnyé. Másfelől külföldön a tudományos világban, hogy milyen nyelven beszél valaki, teljesen lényegtelen. Az viszont biztos, hogy sokkal többet lehet elérni, ha nemcsak anyanyelven beszél az ember. A nyelv komunikációs eszköz. Én például kimondottan élvezem, hogy a magyaron kívül a szlovák, cseh, német és részben az angol kultúra részese lehetek azáltal, hogy beszélem ezeket a nyelveket.
Az egyetemi oktatói posztjából fakadóan milyen rálátása van a szlovákiai magyar diákokra? Hogy áll az orvosok és más egészségügyi szakágazatok utánpótlása?
Az én időmben viszonylag kevés magyar ovostanhallgató volt. Óriási volt a túljelentkezés is. Azóta sokat javult a helyzet, nőtt a magyar diákok száma, többségük nagyon jól felkészült. Felfogták, hogy tanulni kell, s általában nem is hagyják ott az egyetemet. Akinek célja van, annál egy nehéz tantárgy vagy vizsga nem lehet akadály. Másrészt nemcsak az orvosi szakma, hanem minden más egyetemi szak kapcsán azt tudom ajánlani, hogy inkább Szlovákiában maradjanak tanulni a fiatalok. Így sokkal nagyobb annak az esélye, hogy itt is fognak majd élni. Különben jól képzett magyar értelmiség, orvosok és egészségügyi dolgozók nélkül nem lesz az itteni magyarságnak jövője.
A pár hónappal ezelőtti professzori kinevezése egy szakmai csúcspont, de ami a jövőt illeti, mit szeretne még elérni az egészségügy terén?
A tudományos célok elérését egyáltalán nem gyorsítottam, hanem természetes folyamatként fogtam fel. Emellett sok mindennel foglalkoztam, például gyógyszerklinikai vizsgálatokkal, egészségügy-szervezéssel. Csak tudományos és pedagógiai munkából nagyon nehéz Szlovákiában fenntartani az egzisztenciát, s ez nyugaton is hasonlóan van. Például a nagy gyógyszercégek vezetőségének 90 %-a professzor, akik a gyakorlatban kamatoztatják a tudásukat az egyetemi karrier mellett. De hogy mit szeretnék még csinálni? Folytatni a munkát. Sok, főként német és angol doktoranduszom van, akik továbbhaladhatnak abban az irányban, amit kijelölök nekik. Ez a tudományos iskola. Egy professzor akkor jó, ha minél több fiatal kollégája van, akik majd tovább tudják vinni, fejleszteni a szakmát. A Szent Erzsébet Főiskola nagy előnye, hogy néhány szakon megvan a nemzetközi akkreditációnk, ezért például angolul vagy németül is végezhetik nálunk a doktori tanulmányaikat a hallgatók, habilitálhatnak vagy inaugurálhatnak, azaz docensi vagy professzori fokozatokat érhetnek el ezeken a nyelveken. Benne vagyunk a nemzetközi tudományos vérkeringésben. Olyan posztgraduális hallgatókat nem veszük fel, akik nem érik el az általunk meghatározott szintet, még akkor sem, ha egy csomó pénzt fizetnének is a képzésért.
Arra hogy került sor, hogy az utóbbi években a Selye János Egyetemen is tanít?
Pár éve az egyetem vezetősége felkért, hogy segítsem elképzeléseiket – a diplomás nővérképzés elindítását. Megegyeztunk, hogy ennek legmegfelelőbb helye a Református Teológiai Kar, ahol szociális és egészségügyi tematikájú képzés is folyik. Meggyőződésem, hogy ez egy szép és jó projekt, ami a szlovákiai magyarság javát szolgálja. Aki Magyarországon végzi el ezt vagy a hasonló szakokat, azok nagyon kis hányada jön csak vissza. Ilyen szempontból ők nekünk nem segítenek. Az a cél, hogy itt végezzenek, majd itt éljenek, itt legyenek a későbbiekben hasznosak számunkra. Diplomás nővérekből nálunk egyre nagyobb a hiány. Így a jövőben évekre biztositott lesz a megélhetésük, amit talán semmilyen más szakmáról nem lehet elmondani. Azonban, ha a saját közegemben szeretnék élni és segíteni a magyarságnak, akkor itt kell tanulni, s ebben nyújt majd lehetőséget a magyarul és szlovákul is folyó nővérképzés. Nagyon szorítok, hogy az egyetem és a kar vezetőségének sikerüljön ez a projekt. Ugyan a személyi feltétlek adottak, de rengeteg technikai akadályt kell még leküzdeni…
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
