Munkácsy Mihály (1844–1900), a világhírű festő 1891-ben elvállalta, hogy az épülőben levő országház számára egy monumentális képet fest a honfoglalásról. A kép születéséről, a vele kapcsolatos különböző véleményekről már a művész életében számtalan írás született.
Köztudott, hogy Munkácsy életének nagyobb részében Párizsban és Franciaországban élt és dolgozott, de komolyan vette a megbízást, ezért több alkalommal is Magyarországra utazott, hogy „anyagot” gyűjtsön a készülő munkához.
Ez az anyaggyűjtés igen sokrétű volt, kezdve a múzeumokban tárolt korabeli használati tárgyak és eszközök szemrevételétől, a honfoglaló magyarok viseletének tanulmányozásán át, egészen a jellegzetes paraszti arcok alapos helyszíni megfigyeléséig.
Ifjú korát Arad és Szeged környékén töltötte, ezért legszívesebben ide tért vissza, vázlatokat készített, de számos fotográfiát is összegyűjtött. 1891 áprilisában Szegeden járva a helyi sajtó fontosnak tartotta közölni, hogy „a világhírű festőművész, hazánk fia, a vármegyeháza udvarán pénteken és szombaton számos, leginkább a munkásosztályhoz tartozó egyénről vett egyes, kisebb és nagyobb csoportú felvételeket. Itt többek között modellül szolgált a nagy művésznek egy 87 éves öregember is, aki ősi szokás szerint még ma is befonva viseli hosszúra növesztett haját.”
Feljegyezték, hogy egy ízben, amikor vonaton utazott, a szolnoki vasútállomáson megpillantott egy báránybőr-süveges parasztembert és a fejfedő annyira megtetszett neki, hogy jó pénzért megvette tőle. Az elkészült festményen ezt a süveget is megörökítette. A kép festéséhez Neuillyben egy külön műtermet is berendezett. Itt kereste fel őt a Vasárnapi Ujság tudósítója, aki egyebek között azt is elmeséli, hogyan tévesztette össze a mestert egy figurával: „Amint belépek, látok a festmény előtt egy hajló alakot, úgy tetszett, hogy ez a mester, amint képén dolgozik. Egyenesen feléje tartok és hangos szóval üdvözlöm. Csend. Az alak meg sem mozdul. Újra köszöntöm. Semmi válasz. Már egészen közelében vagyok, mikor észreveszem, hogy az alak – a kép egyik figurája. Zavartan nézek körül és a baloldalon egy támlásszékben ott ül a mester és mosolyog. Bemutatkozom. Munkácsy felkacag: – Ez jó! A hódoló tótot festőnek nézte? Tulajdonképpen én lefőztem Appelest (Nagy Sándor makedón hadvezér udvari festője volt – a szerk. megj.). Az csak a madarakat csalta meg, de én egy újságírót.”
Ugyancsak a tudósító számol be róla, hogy Munkácsy rengeteg levelet kap, de ezek hatalmas kötegben felbontatlanul várnak arra, hogy valamikor elolvassák őket. A mester engedélyezte, hogy a pesti lap munkatársa felbontsa és elolvassa ezeket. A levelek többségének feladója valamifajta támogatást kért a művésztől. Az egyik azonban – tudván a Honfoglalás megfestésére vonatkozó felkérésről – felhívta Munkácsy figyelmét a régi magyar krónikás énekre Pannonia meghódításáról, és azt el is küldte.
Milyen kár – jegyezte meg a művész –, hogy ezt előbb nem ismertem. Hasznát vehettem volna. Nagyon jó hangulatkeltő. De most már tegyük félre, mert csak zavarna. Már nem változtatok a kompozíción. Belefáradtam.”
Persze tudni kell, hogy Munkácsy számos vázlatot, szén- és színrajzot készített. Ezek jól szemléltetik, hogy munka közben milyen változtatásokon töprengett. Sokan úgy vélik, hogy a végső változaton a kívánatosnál több alakot festett meg, és például a Szegedre került vázlat művészi szempontból sikeresebbnek tűnik.
A Honfoglalás Munkácsy utolsó remekműve. Már betegeskedett, amikor dolgozott rajta, és talán sikerült volna a bíráló megjegyzések alapján még korrigálni is a végső változatot, de teljesen elhatalmasodott rajta az elmebaj és 56 évesen örökre búcsút intett a földi létnek.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/24. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
