Milyen jövő vár az emberiségre? Fenntartható-e a jóléti társadalom Európa közepén? Meddig lesznek elérhetők a civilizáció vívmányai a széles néprétegek számára? Mire tanít bennünket a történelem, hány évig élhetünk békében? S mi a teendő egy váratlan katasztrófa – például egy globális áramszünet – esetén?
Erről írt könyvet Juraj Mesík, a globális kockázatok elemzője, aki a 2000-es években a Világbank szakértőjeként dolgozott Washingtonban. Szerinte az emberi faj egyik legnagyobb hiányossága – amint az a koronavírus-járvány kapcsán is kiderült –, hogy a többség nem tudja értelmezni az exponenciális növekedés fogalmát.
1945 óta a fejlett világ egyetlen államában sem volt éhínség. Számunkra természetes, hogy van mit ennünk, nem halunk éhen. De vannak helyek, ahol ez korántsem egyértelmű. A trópusi és szubtrópusi égöv egyes országaiban, ahol populációs robbanás volt, időzített bomba ketyeg. A lakosság száma ugyanis megsokszorozódott, termőföldből viszont nem lett több. Ivóvízből sem. Nigériának például 1965-ben 50 millió lakosa volt. Ma 205 millió.
Az emberiség előbb-utóbb szembesül azzal, hogy a természeti források limitáltak – mint ahogy ezt az ökoszisztémában is látjuk minden olyan esetben, amikor valamelyik faj túlnépesedik. Jó példa erre a Szent Máté-sziget szarvasainak története.
Az amerikai parti őrség 1944-ben 29 rénszarvast telepített a Szent Máté-szigetre, hogy a katonáknak legyen mit enniük. A háború után, amikor mindenki elhagyta a szigetet, a rénszarvas-populáció növekedésnek indult. Természetes ellenség nem volt, élelem viszont volt bőven. Úgy tűnt, a sziget maga a rénszarvas-paradicsom. Párosodtak, ettek, párosodtak, ettek. Az állomány az évek során több ezresre nőtt. Aztán egyszer csak – amikor a növénytakarót szinte teljesen lelegelték – megállt a gyarapodás, s a Szent Máté-szigeten néhány éven belül elpusztultak a rénszarvasok. Nem néhány, hanem mindegyik.
Az, hogy évtizedek óta békében élünk, ne tévesszen meg senkit: a történelem arra tanít bennünket, hogy a békeidőszak nem tart örökké. A szerző szerint a „haladás” is csak mítosz, s a civilizációs fejlődés bármikor megfordulhat, egyik napról a másikra visszatérhetnek olyan reflexek, amelyekről azt hittük, az emberiség már meghaladta őket. A rabszolgatartás, például. Vagy az emberi jogok megvonása bizonyos kisebbségektől.
A női választójog ma természetesnek tűnik, pedig csak a 20. században lett nemzetközi norma (Svájcban csak 1971-ben). Az alapvető emberi jogok kiharcolása évszázadokba telt. Elveszíteni és lerombolni mindezt sokkal gyorsabb folyamat.
Aki felhívja a figyelmet a globális kockázatokra, azt általában kinevetik, írja a szerző. Ha az 1920-as években azt mondta volna valaki, hogy sürgősen húzzuk be a vészféket, mert rossz irányba halad a világ, vajon hányan hittek volna neki? Nem sokan. Vészmadárnak nevezték volna, aki mindent túl sötéten lát.
Aztán mi történt? Jött a gazdasági világválság (amely emberek millióit döntötte nyomorba), Amerikában ehhez még hatalmas károkat okozó porviharok is társultak, Németországban uralomra jutott Hitler, jött Sztálin parancsára a holodomor (a több millió áldozatot követelő ukrajnai éhínség), majd a szovjet terror a gulággal, kitört a japán–kínai háború (amelyben több mint 20 millió, többségében civil kínai halt meg), 1939-ben pedig kitört a második világháború.
A jövőt általában úgy képzeljük el, mint a jelen zökkenőmentes, gördülékeny folytatását: az idő szépen csordogál, mi pedig vele öregszünk, új nemzedékek jönnek, amelyek hasonló kulisszák között, egy tervszerűen fejlődő világban folytatják azt, amit emberi civilizációnak nevezünk.
Ennél nagyobbat, írja Mesík, nem is tévedhetnénk.
A világ ugyanis nem így működik. A technológiai fejlődés jóval gyorsabb, mint az emberi faj biológiai evolúciója. A mesterséges intelligencia maholnap lehagy bennünket. Fölénk nő. Kikerül az emberi kontroll alól, átveszi az irányítást. Mi lesz akkor? Nem tudjuk. A homo sapiens végét is jelentheti ez: íme, a poszt-humán jövő.
Az emberiség mindenesetre vékony mezsgyén egyensúlyoz a mesterséges intelligencia nélkül is. Ha nem tudjuk megállítani vagy legalább lassítani azokat a folyamatokat, amelyek a Föld energiatartalékainak a feléléséhez vezetnek, a klímakatasztrófa elkerülhetetlen lesz. Nem biztos, hogy ez bennünket érinteni fog – de a gyermekeinket és az unokáinkat nagy valószínűséggel igen.
Elképzelhetők olyan forgatókönyvek is, hogy egy váratlan, nagy horderejű, pusztító esemény – egy globális kataklizma – következtében a technológiai civilizáció összeomlana. Mi történne akkor? Az emberiség maradéka (ha lennének túlélők) alighanem visszakerülne egy, a mainál kezdetlegesebb civilizációs szintre, és jó eséllyel elveszítené az eddig felhalmozott tudás egy részét.
Globális jellegű destabilizációt okozna egy kisebb volumenű atomháború is (mondjuk India és Pakisztán között), aminek egy fokkal nagyobb a valószínűsége, mint egy nagy vulkánkitörésnek vagy egy olyan intenzitású napviharnak, mint amilyen az ún. Carrington-esemény volt 1859-ben; statisztikai alapon pedig a legkevésbé egy aszteroida becsapódásától kell tartani.
A lehetséges veszélyek között persze van olyan is, amely az emberi civilizáció terméke: száz évvel ezelőtt ismeretlen volt a kibertámadás, és atomháború sem fenyegetett, az pedig még az 1990-es években sem okozott volna túl nagy fennakadást, ha megszűnt volna az internetkapcsolat.
Mesík felvázolja, hogy mi történne ma egy globális áramszünet („blackout”) esetén, amikor se internet, se mobilhálózat, se üzemanyag. Gyakorlati tanácsokat is ad, hogy mit igyunk, mivel főzzünk és hogyan öblítsük le a vécét, ha a vízcsapból nem folyik a víz.
Svédországban néhány éve a kormány „túlélési kisokost” juttatott el minden háztartásnak, amelyben leírták, mi a teendő háborúban vagy válsághelyzetben, milyen használati tárgyakra és milyen típusú tartós élelmiszerre van szükség, és arra kérték a lakosságot, hogy készítsenek maguknak tartalékokat.
Mindez valamikor – szüleink, nagyszüleink életében – még errefelé is természetes volt. Bespájzolni „rosszabb időkre”. Nekik, akik ismerték a háború borzalmait és a nélkülözést, a „rosszabb idők” reális lehetőség volt.
A szerző az emberiség és a bolygónk helyzetének bemutatására a Titanic-metaforát használja. Egy hajó, amelyről mindenki úgy hitte, nem süllyedhet el. Hiszen hatalmas, impozáns, könnyedén dacol az elemekkel. Mi pedig az utasai vagyunk.
Mit teszünk, ha azt az információt kapjuk, hogy a hajó, ha így halad tovább, elkerülhetetlenül jéghegynek ütközik? Az attól is függ, hogy mi a pozíciónk.
Ha ismerjük a kapitányt, szólunk neki a veszélyről, ő ugyanis képes elérni, hogy a hajó megváltoztassa az útvonalát, vagy legalább lassítson. Ha nem ismerjük a kapitányt, de ismerjük a matrózokat, akkor nekik szólunk, hogy készítsék elő a mentőcsónakokat.
De mi van akkor, ha se a kapitányt, se a matrózokat nem ismerjük? Ha csupán harmadik kategóriás utasok vagyunk, és a kapcsolati hálónk nem ér el azokig, akik döntéshelyzetben vannak? Választhatjuk azt, hogy nem tudatosítjuk a veszélyt, és élvezzük tovább a pillanatot (a fedélzet fényárban ragyog, a bárzongorista játszik, a pincérek vacsorát tálalnak föl).
Felelősségteljesen azonban akkor járunk el, ha családunkkal együtt megpróbálunk a hajónak arra a részére jutni, ahol majd vízre bocsájtják a mentőcsónakokat – hogy ha nekünk nem is jut hely, legalább a gyermekeink biztonságba kerüljenek.
A szerző publicista, a Pátria rádió műsorvezetője
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
