Csak néhány szempont.
1. Szintemérhetetlenül nagy – leginkább saját – anyagi ráfordítással a középkori MagyarKirályság területéből amekkora részt csak lehetséges volt, megóvtak a törökhódítóktól, megszállástól. Finanszírozták a török elleni védekezés, a végvárivonal kiépítésének, majd a török kiűzésének a költségeit. Az osztrák,cseh-morva, és birodalmi adófizetőket és rendeket rávették a Magyar Királyságfolyamatos támogatására, ez minden érdekelt fél részéről komoly rugalmasságotés kompromisszumkészséget igényelt. 1591–1606 között például összesen legalábbhetven millió aranyforintot fordítottak a Habsburg államok bevételeiből,hitelekből, birodalmi és egyéb európai segélyből Magyarországon a török elleniháború céljaira. A korszakban és utólag is irreális elvárás tehát, hogy amagyar rendek érdekei szerint kormányozzák az összetett monarchia egészét,miközben a török időkben jórészt Lajtán-túli adópénzekből tartották fenn aMagyar Királyságot.
2. A középkor és akora újkor magyarországi építészeti és tárgyi hagyatékának részbenimegmaradását. Nem ők rendelték a magyarországi várak lerombolását, mint„bosszúprogramot”. Ma már tudjuk, hogy ez egy komplex folyamat volt, amelybenaz építőanyaghiány, a helyi birtok-, jövedelemviszonyok sokkal nagyobb szerepetjátszottak, mint egy sejtett központi politikai direktíva.
3. Megőrizték aközépkori magyar állam jogfolytonosságát és nemzetközi jelenlétét.
4. Megőrizték, apápával megerősítették a mindenkori magyar király számára az apostoli királyicímet (az „apostoli” jelző csak kivételesen fordul elő a magyar királyok címeiközött Mária Terézia előtt, aki ezt elérte).
5. Megőrizték aközépkori magyar állam történetének forrásait, enélkül szinte semmit nemtudnánk a magyar középkorról. Egy Habsburg szolgálatban álló hadmérnöknekköszönhető a leghosszabb és legjelentősebb korai magyar rovásírásos emlékfennmaradása is.
6. Megőrizték ésfolyamatosan használták a magyar jelképeket, többek között az országcímert.
7. A 16. századmásodik felétől először használták tudatosan és folytatólagosan a reprezentatívtérben a piros fehér zöld színeket, mint a magyarságra utaló jelképet.
8. Megőrizték a SzentKoronát, a koronázási ékszereket, támogatták a korona kultuszát és közjogiszerepét.
9. A dinasztiánakköszönhetően maradt meg magyar nyelvterületen a katolikus egyház és azegyházszervezet folytonossága a reformáció után. Nem pusztán hitéleti, hanem amagyar művelődés szempontjából is óriási jelentőségű a magyar állam katolikusjellegének fenntartása. Például nagyszombati egyetemalapítás, zarándokhelyek,stb.
10. A magyar szentekkultuszának fenntartását, a Szentjobb megóvását és visszajuttatását azországba. Az erdélyi katolicizmus, és a magyar identitás fennmaradásánakrészeként a csíksomlyói zarándoklat és passió hagyományát.
11. Erdély belsőönállóságát. A szívós Habsburg ellenállás nélkül rövid időn belül vilajet lettvolna Erdélyből is, így viszont az oszmánoknak kvázi független Erdélyre, mintpufferállamra szüksége volt. A fejedelmi címet elismerték, sőt fenntartottákegészen a XX. századig, mint az apostoli magyar király egyik címét.
12. Hosszú ésrendkívüli költségeket felemésztő háborúk során végül véglegesen kiűzték azoszmán birodalmat az ország területéről, a török megszállás megszűnt hazánkban.
13. Az országújjáépítését a pusztító török háborúk és Rákóczi Ferenc függetlenségi háborújátkövetően. Templomok, iskolák, középületek építését, infrastruktúra kiépítését,általános és az élet minden területére kiterjedő modernizációt. A közoktatás ésközegészségügy állami rendszerként való megalapozását és későbbi fejlesztését,katonai visszaéléseket kiküszöbölő civil biztosi hálózat létrejöttét, a kínzáseltörlését, boszorkányperek tiltását stb.
14. A magyartengerpartot. Fiume előtte sosem tartozott sem a Magyar Királysághoz, semHorvátországhoz, sem Dalmáciához, Fiume korábban az osztrák tengerpart részevolt.
15. A dinasztiauralkodói többnyire önzetlenül, kötelességtudóan tették a dolgukat, azuralkodást szolgálatnak tekintve, népeik javára figyelve. A magyar törvényeket,bármilyen meglepő, de a legmesszebb menőkig tiszteletbe tarották. Az országrendjeivel kormányoztak együtt. Nem voltak sem zsarnokok, sem kényurak, de mégabszolutista egyeduralkodók sem, bár ez utóbbira esetenként – inkább kevesebb,mint több sikerrel – törekedtek. Az általuk kormányzott országok és tartományoksokszínűsége, heterogenitása, a teljesen eltérő társadalmi, gazdaságiviszonyaik, az infrastrukturális körülmények nem tették lehetővé a klasszikusabszolút monarchia kiépülését, ehelyett állandó kompromisszumkényszer volt azosztrák, cseh és magyar rendekkel. A dinasztia adta a Habsburg Monarchiaösszefogó keretét, de hogy az egyes országokban, tartományokban, mi és hogyantörtént, az többnyire az ott élőkkel együttműködve dőlt el. Lásd magyar nemesiadómentesség vagy a jobbágyfelszabadítás kérdése, amely Bécsben már a 18.század elejétől napirenden volt, de a magyar rendek ellenállása miatt egészen1848-ig elhúzódott a rendezése.
Gondoljunk csak bele.
Az 1526-tól 1920-igeltelt 394 évben – nagyon erős felfelé kerekítéssel – összesen, ha harmincévnyiidőszak volt, amikor a dinasztia és a magyarországi rendi elitek között aviszony kardrántásig mérgesedett. Miért erre az alig hét százaléknyiidőintervallumra emlékezünk csak, a maradék kilencvenvalahány százalék miértnem számít? Lényegesen hosszabb volt a békés, a kölcsönös előnyökre épülőegyüttműködés időszaka, amikor a dinasztia társadalmi elfogadottsága jelentős,kortárs megítélése pozitív volt. A mohácsi csata előtt tudna-e bárki olyanjelentősebb magyar királyt említeni Szent Istvántól kezdve egészen Mátyáskirályig, akinek ne lett volna saját Rákóczija, aki ellen ne lázadtak volna fela magyar nemesség kisebb-nagyobb csoportjai? Nem, mert nincs ilyen uralkodó.Eszerint ők is mind zsarnokok, elnyomók, karvalyok voltak?
Természetesen aHabsburgok sem voltak tökéletesek, számos rossz döntést hoztak, az emberigyarlóságok éppúgy jellemzőek voltak rájuk is, mint bármely más korabeliuralkodóra vagy akár napjaink politikai vezetőire. Viszont nem voltak sem„idegenek”, sem „elnyomók”, pláne nem „gyarmati kizsákmányolók”, nem voltaksemmiféle olyan titkos vagy nyílt összeesküvés részesei, amely a magyar nemzetmegsemmisítését célozta volna. Törvényes (alkotmányosan), a magyar országgyűlésáltal elfogadott, meghívott, a törvényekre felesküdött, felkent, megkoronázotturalkodóink voltak. Az sem igaz, hogy a dinasztia tagjai általánosítvagyűlölték vagy megvetették volna a magyarokat. Mindezen elgondolások pusztánrosszindulatú bűnbakkeresésből, téves spekulációkból, pletykákból, politikailagmotivált történeti legendákból, félreértésekből, vágy-, vagy politikai kurzusvezérelt narratívákból építkező tévképzetek sajátos lecsapódásai.
Az összes Habsburguralkodónk környezetében mindig is voltak magyar udvari emberek, köztükkifejezetten befolyásosak is, akiknek a szavára figyeltek. Az kétségtelenviszont, hogy a nem magyarországi udvari előkelők között számosan voltak, akikterhesnek érezték a magyarokkal való vesződést és jócskán voltak ellenérzéseik,mint ahogy a magyar rendekből is gyakran hiányzott a kellő rugalmasság ésdiplomáciai érzék. De pont itt mutatható ki a Habsburg, illetveHabsburg-Lotaringiai uralkodóink talán legnagyobb érdeme, hogy a rengetegszéttartó tendencia és belső érdekellentét, valamint a külső támadások ellenéremégiscsak egyben tudták tartani az összetett monarchiát, mégpedig úgy, hogytöbbé-kevésbé, de mindegyik ország, tartomány profitált belőle.
A HabsburgMonarchiával való közös múlt gyűlöletével, elidegenítésével végső soron tehát amagyar történelmet szegényítjük le örökös szabadságharcok meddő sorozatává,miközben több évszázadnyi közös sikertől és pozitív történettől fosztjuk meg anemzeti emlékezet egészét. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy az így felfogottmagyar történelem pont annyira csonka és torz, mint például a szlovákokezeréves magyar elnyomásra épülő mítosza.
Írta: Guitman Barnabás
Forrás:monarchista.blogspot.com
Tovább a cikkre »
