(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
„Egy kutatót a magyar tudományos élet ugyan elvesztett, de nyertünk egy példaképet.”
Karikó Katalin ment, és elvette az amerikaiak munkáját. Amerikába utazását semmilyen életveszély nem váltotta ki, csak a munkájából bocsátotta el a szegedi kutatóközpont, amerikai szempontból gazdasági bevándorlónak nevezhetjük, tehát egy migráns. Számolhatna be e-képpen az életéről, a saját propagandájukhoz hűen a köztévé hírolvasója. Egy migráns, aki kutatásának hála született meg az első koronavírus elleni védőoltás, és akinek még Magyarországon született lánya két aranyérmet is szerzett új hazájának a londoni és a pekingi olimpián.
Orbán Viktor szerint igazán büszkék lehetünk ezen „asszonyságra”.
És valóban van okunk a büszkeségre? Gyermekként én is abban a természetes nemzettudatban cseperedtem fel, amelynek része volt az, hogy hazánk mennyi tudóst, feltalálót és találmányt adott a világnak. A nemzeti legendáriumok egyszerre büszkélkedtek a rengeteg sok magyar származású Nobel-díjassal, és nevezték a stockholmi bizottságot „bennfentes zsidó vircsaftnak”, ahol „egymásnak osztogatják a díjakat”. A mítoszképzés máris elindult Karikó személyével kapcsolatban is, és pár „adjunk ennek a nőnek Nobelt” tweet úgy járja be a médiát, mintha máris Stockholmból érkeznének a hírek.
Bennem sokkal inkább a professzorasszony Nobel-pletykákra adott reakciója vált ki tiszteletet. A HVG-nek erről így nyilatkozott:
„azóta sem gondolok ilyesmire, számomra az a fontos hogy minél hamarabb minél több ember megkapja a vakcinát, és megvédje őket a vírusfertőzéstől”.
A Kossuth Rádiónak is megismételte azt, hogy nem gondolkodik ilyesmiben, majd hozzátette:
„A legnagyobb öröm az volt a vakcinával kapcsolatban is, hogy az embereknek reményt adott arra, hogy az életük visszatérjen a normális kerékvágásba”.
Az esett neki a legjobban, amikor az oltásra váró orvosok megtapsolták őt, akkor el is sírta magát.
Nem tartom túlzottan sértőnek, legalábbis olyan dolognak, amivel különösebben foglalkozni kellene, azt, hogy Orbán Viktor „asszonyságnak” nevezte Karikó Katalint.
A magyar miniszterelnököt ismerjük. Nem most szembesülünk először stílusával, vagy gondolkodásával a nőkről. Ennyire képes, ha tisztelettel kell beszélnie egy nőtársáról.
A Kossuth Rádiónak adott orbáni interjúból engem jobban megragadt az a kiszólás, hogy Karikó lánya – bár két éves korában vándoroltak ki Amerikába – beszél és ír magyarul, tehát a professzorasszony szíve a helyén van. Egy ember szívének a tisztasága nem azon áll vagy bukik, hogy anyanyelvére sikerül-e megtanítani gyermekeit, sokkal inkább azon, ahogy a Nobel-pletykákra reagál. Attól sem lesz Karikó nagyszerűbb, hogy lánya olimpiai aranyat nyert, mert azért ez elsősorban mégiscsak a lánya, Francia Zsuzsanna (Susan Francia) érdeme, és Karikó akkor is méltán lehetne büszke rá, ha egyetlen érmet sem szerzett volna egy tisztes versenyzés végén.
A büszkeségen túl bennem a fájdalom is erős Karikó vallomásait olvasva.
A G7-nek adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy bár kollégái közül már sokan kutattak külföldön, ő nem akart elmenni. Éppen a születésnapján kapta kézhez mégis az elbocsátását, és emiatt kényszerült elhagyni végül is a hazáját. Fájdalmas az is, amikor a professzor azt ecseteli, hogy azon kollégái, akikkel valaha együtt kutatott, már mind külföldön dolgoznak. Természetes az, hogy egy 10 milliós országban nincs meg minden tudományág számára a legtöbbre ösztönző kutatási közeg. Megesik az is, hogy a tudományos élet olykor rosszan szelektál, és azt a kutatót küldi el, aki később az egész emberiség sorsára gyakorol majd hatást. Mégis talán Karikó Katalin küzdelmes életútját megkoronázó siker egy lehetőség lehet a számunkra, hogy megvizsgáljuk, mit tehetnénk egy marasztalóbb Magyarországért.
Valahogy úgy, ahogy a professzor a Köztévé Év Embere Díjára reagált: „így a többi kutatónak is több figyelem juthat, és a jövőben jobban elismerhetik a munkájukat és a rangjukat a társadalomban, de a fiatalok érdeklődését is felkeltheti a tudományos pálya iránt”. Megérintő ez az alázat, de inspiráló is ez a jövőbe tekintés. Izgalmas, ahogy őszintén nyilatkozott arról, mi lett volna, ha mégis itthon marad: „ha maradunk, akkor valószínűleg panaszkodó, középszerű kutatók lettünk volna. Talán azért alkottunk többet, mert állandó küzdelem volt az életünk, a fennmaradásért az érvényesülésért.”. Igaz, aztán hozzáteszi azt is, hogy bár őt különleges teljesítményre sarkallta az állandó nyomás, mást akár meg is béníthatja. Mindenesetre tény az, hogy Karikó életútja remény azok számára, akik küzdelmekkel néznek szembe, vagy lehetetlen helyzetekben találják magukat.
A mi, akik ma Magyarországon élünk, feladatunk az, hogy megtanuljuk időben elismerni tehetségeinket. Mennyire egészséges és normális, hogy Karikóval kapcsolatban fel sem merül a kérdés, vajon novemberben Bidenre vagy Trumpra szavazott az elnökválasztáson. Huszadrangú kérdés ez akkor, amikor egy embert akarunk megismerni, és huszadrangú kérdés ez akkor, amikor egy ember iránt a tiszteletünket akarjuk kifejezni. Ezt is meg kell tanulnunk, hogy ne számítson többé idehaza sem a pártállás, sem vallás. Mindenekelőtt azonban azt kell megtanulnunk, hogy ne csak akkor ismerjük el tehetségeinket, ha az világot megrengető teljesítményt tesz le az asztalra. Ha nem a Pfizer cég jegyzi be először a vakcinát, hanem egy másik, akkor talán alig értesültünk volna Karikó Katalin életútjáról. Pedig ez az elsőség semmivel nem gazdagítja Karikó teljesítményét, amely ugyanúgy elismerésre lenne méltó, és ugyanúgy fájhatna az a tény, hogy vele elvesztettünk egy kutatót.
Egy kutatót a magyar tudományos élet ugyan elvesztett, de nyertünk egy példaképet.
Dolgozzunk azért, hogy példája itthon is találhasson sikeres követőkre. Ugyanakkor ne feledkezzünk el azon hozzánk költöző bevándorlókról sem, akik talán a rák vagy az AIDS ellenszerét találhatnánk meg nálunk, az új hazájukban.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
