Csípős hideg, vastag hótakaró és metsző, kegyetlen szél fogadta azokat, akik január 12-én Füleken összegyűltek, hogy fejet hajtsanak a Don-kanyarban elesett magyar katonák emléke előtt. A fagyos levegő gyorsan áthatolt a kabátokon, a hó ropogott a lábuk alatt, az arcokat csapdosó szél pedig akaratlanul is a nyolcvanhárom évvel ezelőtti télre emlékeztetett. Mintha a résztvevők – legalább egy rövid időre – maguk is ott álltak volna a Don partján, 1943 dermesztő hidegében.
Ebben az időjárásban különösen nehéz volt nem arra gondolni, mit élhettek át azok a katonák, akik sokszor megfelelő ruházat, elegendő élelem és biztos fedezék nélkül próbálták túlélni a front embertelen körülményeit. A füleki megemlékezés így nemcsak lelki tapasztalattá vált: a jelenlévők fizikailag is megérezhettek valamit abból, amit a Donnál harcolók hónapokon át elszenvedtek.
Az eseményt immár ötödik alkalommal Zupko Mária szervezte meg a Femine Fortis – Erős Nők civil szervezet égisze alatt. Mint hangsúlyozta, a rendszeres megemlékezés különösen fontos, mert a felvidéki magyar katonák sorsa hosszú időn keresztül méltatlanul kevés figyelmet kapott. Bár korábban voltak alkalmi megemlékezések, ezek nem váltak hagyománnyá.
Az idei év azonban új irányt is hozott: társszervezőként csatlakozott a Iuvenis Neogradiensis Polgári Társulás, amely elsősorban a füleki fiatalságot szólítja meg. A közös cél az volt, hogy a megemlékezést közelebb vigyék a fiatal generációhoz, és hogy a Don-kanyar ne csupán egy távoli történelmi esemény legyen számukra, hanem emberi sorsokon keresztül váljon érthetővé és átélhetővé.
Zupko Mária szerint nem lehet és nem is szabad elfelejteni, mit szenvedtek el ezek az emberek. A doni katasztrófa nem pusztán hadtörténeti adat vagy évszám, hanem emberek ezreinek fájdalma, családok szétszakadása és életre szóló traumák sora. Éppen ezért fontos, hogy a mai fiatalok is megértsék: a háború valódi arca nem a dicsőség, hanem a szenvedés.
A megemlékezés egyik legmegrázóbb pillanata Csányi Ildikó megszólalása volt, aki családja történetén keresztül idézte fel a Don-kanyar tragédiáját. Elmondta, hogy férje családja anyai ágon kapcsolódik a történtekhez: anyósának testvére, Sós Kálmán, Pinc községből származó katona megjárta a Don-kanyart. A család azonban hosszú időn át nem tudta, hogy Kálmán bácsi naplót vezetett a fronton.
A napló létezésére mindössze másfél éve derült fény. Amikor Csányi Ildikó kezébe vette a megsárgult lapokat, világossá vált számára, hogy nem csupán egy családi ereklyét tart a kezében, hanem egy felbecsülhetetlen történelmi és emberi tanúságtételt. A frontnapló nem hőstetteket sorol, hanem a hideget, az éhséget, a hosszú gyalogmeneteket és a lelki megpróbáltatásokat rögzíti. Oldalról oldalra áthatja az Istenbe vetett hit, amely kapaszkodót jelentett a reménytelenségben.
Kálmán bácsi mélyen vallásos emberként minden egyes megélt napért hálát adott, és a legnagyobb szenvedések közepette is hitt abban, hogy egyszer hazatérhet. Kétszer is megjárta a Don-kanyart, fogságba esett, majd csak hosszú évek múltán térhetett vissza családjához. A napló tanúsága szerint hite segítette át őt a legnehezebb időszakokon.
A családban sokáig hallgattak a múltról. A sebek túl mélyek voltak, a fájdalom túl erős. Kálmán bácsi még a saját lányainak sem beszélt szívesen az átélt borzalmakról. A naplót egy sebesült katonával küldte haza, mintha előre sejtette volna: ha ő nem is, de a története megmarad.
Felvidék.ma
A megemlékezésen egy másik családi történet is elhangzott. Csányi Ildikó felidézte másod-unokatestvére nagyapjának sorsát, aki szintén a Donnál szolgált. Egy kétségbeesett pillanatban azon gondolkodott, hogy eltöri a saját lábát, csak hogy sebesültként hazajuthasson. Ám egy belső hang visszatartotta. Másnap érkezett a parancs a visszavonulásra. Több mint ezer kilométert gyalogolva tért haza a családjához – hozzátartozói szerint az isteni gondviselésnek köszönhetően.
A megemlékezés végén a résztvevők mécseseket gyújtottak az emlékműnél. A lángok a metsző szélben is kitartottak, ahogyan egykor azok az emberek is kitartottak a Donnál – ameddig csak erejük engedte. A füleki megemlékezés üzenete egyértelmű volt: emlékezni kötelesség, továbbadni felelősség – különösen a fiatalabb nemzedékek felé.
Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
