A Covid–19 mindent visz. Úgy értem, a médiában és azon a térfélen, ahol a híreket és az információkat összeállítják. Hogy az olvasói oldalon hogy állunk éppen ez ügyben, azt nem tudhatom. Mindenesetre a világ járványhelyzete és a járvány világhelyzete megelőzi a rangsorban még azt is, hogy most akkor a különös tekintetű észak-koreai rakétafetisisztának a saját fejét nézegetjük, vagy ez már egy álfej, és a valóságban már a kedves húg tartja a napi kapcsolatot hazája atomtudósaival, de néha ő is eltűnik, holott kétségkívül kevésbé ijesztő látvány, mint a bátyja. Ugyanakkor a Covid „népszerűségének” egyik titka most már bizonyosan az, hogy végképp érthetetlen, mi a bánat történik valójában. A magam részéről szinte visszasírom azokat a baljóslatú időket, amikor a tiszti főorvos asszony reggelente tagoltan elmagyarázta, hogy merre hány óra, oszt’ utána nem mentünk sehova. Most meg úgy van, hogy az egyik labdarúgó-mérkőzésen egymást csókolgatják a drukkerek, a másikra a madár sem juthat be, az egyik fesztivál elmarad, a másikon egymás hegyén-hátán üldögélnek az emberek, a fél ország a Balaton környéki falvakban szórakozik a helyi lakosság idegeivel, a másik fele meg egyáltalán nem szórakozik, van, aki elhúz az Adriára, ahonnan aggasztó hírek érkeznek, de közben mégsem, van, aki viszont nem megy oda, viszont azon van kiakadva, hogy a másik miért ment oda.Mindeközben, miután úgy tűnt, hogy Amerika elesik a dögvész és egy újabb polgárháború kísértetének szorításában, a Nike-rajongók visszavonulót fújtak, és New Yorkban hamarosan újra nyitnak a múzeumok. Szóval kicsit olyan ez, mintha senki nem tudná, hogy jön vagy megy, nem csoda, hogy lazulni látszik az egyébként vész esetén többnyire példás és csodálni való magyar állampolgári fegyelem, és nem csupán azért, mert momentán nem vagyunk annyira besza…va. Egyébként ez sem teljesen igaz, árnyaljuk is gyorsan, bár azzal csak növekszik a zűrzavar. Csak Tapolcából tudok kiindulni, mert az az egyetlen olyan hely, ahová rendszeresen járok és ötszáz főnél többen lakják. Ott viszont azt látom, hogy az emberek túlnyomó többsége komolyan veszi magát és másokat, olyan zárt helyeken is viselik például a maszkot, ahol egy ideje már nem kötelező, simán megérdemelnének egy kollektív Pro Urbe díjat. Persze ehhez a maszkdologhoz is van majdnem mindenkinek egy-két „hozzáértő” szava, de a legjobb, amit a témakörben a Facebook feldobott, nagyjából így hangzik: azt a nemzetet, amelynek tagjai járvány idején hónapokig viselnek egy egyszer használatos maszkot, lehetetlen elpusztítani.Na de az van, hogy a Covid–19 háttérbe szorított egy olyan hírt is, ami egy átlagos uborkaszezonban vezető helyre kívánkozott volna. Az egyik, hogy jégvihar tarolta le Veronát, Meranót és több tengerparti települést. Pár hete meg intenzív havazás rémisztgetett Észak-Olaszországban. Van ez így néha, mondhatják a maradék klímaszkeptikusok, bár most már tényleg a bocsánatkérés ideje jött el. Mindazoktól, akik évek óta mantrázzák, hogy nagy a baj, sokasodnak a jelek, és mindazoktól, akiket ezért megaláztak, minden fórumon nevetségessé tettek, gyakran a „tudomány” nevében. A bocsánatkérést persze nem lehet kötelezővé tenni, és különben is csak akkor ér valamit, ha őszinte, akkor viszont katartikus élményt okoz. Talán érdemes lenne kipróbálni. Jonathan Safran Foer amerikai író Globális öngyilkosság című könyvében erre a következtetésre jut: „Rajtunk kívül senki nem fogja elpusztítani a Földet, és rajtunk kívül senki nem fogja megmenteni. A legreménytelenebb helyzetek sarkallhatnak a legreménytelibb cselekedetekre. Módokat találtunk az élet helyreállítására a Földön egy totális katasztrófa esetére, merthogy módokat találtunk az élet totális katasztrófájának az okozására a Földön. Mi vagyunk a vízözön, és mi vagyunk a bárka.”Van egy másik történet is, egy világhírű fotográfiáról, A kék üveggolyó a címe. Ez volt az első fotó, amelyik a teljesen megvilágított Földet ábrázolta. Jól meg is hatódott mindenki, aki látta, sokan ennek tulajdonítják a környezetvédő mozgalmak beindulását. Merthogy olyan magányosnak, törékenynek és elesettnek látszott szegényke. Ahhoz, hogy elkészüljön, harmincezer kilométernyire kellett eltávolodni a mű tárgyától. Kevés fényképésznek adatik meg. Van egy kevésbé híres kép is, a címe Földfelkelte, ez időben valamivel megelőzte az üveggolyót. William Anders, az Apollo–8 űrhajósa készítette. Ezt fűzte hozzá : „Megtettük ezt a hosszú utat, hogy kikutassuk a Holdat, és a legfontosabb dolog, amit felfedeztünk, a Föld volt.”Egyébként jó kis hely ez, (…)Tovább a cikkhez
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
