Vissza nem térő lehetőség, lényegében példa nélküli alkalom volt, amikor februárban egy százéves, még mindig aktív komponistát ünnepelhetett a világ Budapesten. Kurtág és párhuzamosan Johann Sebastian Bach életművébe ad betekintést az augusztus 21. és 23. közötti pannonhalmi Arcus Temporum fesztiválon Fazekas Gergely zenetörténész, a Kurtág 100 fesztivál egyik szervezője is.
A Kurtág 100 fesztivál egyik szervezőjével, értő és választékos stílusú moderátorával, a Kurtág György életművét a lehető legközelebbi „tanúként” ismerő Fazekas Gergely zenetörténésszel beszélgettünk a művészi igazságkeresésről.
– Már pusztán Kurtág György életkorából fakadóan is különleges alkalmat kínált a fesztivál. Ritkán fordul elő, hogy egy centenáriumot a szerző jelenlétében tarthatunk meg. Ráadásul Kurtág esetében egy világszerte elismert, ma is alkotó komponistát ünnepelhettünk Budapesten. A klasszikus zenei élet legnagyobb sztárjai jöttek ide, hogy részt vegyenek a Kurtág 100 fesztiválon. Óriási élmény volt Gőz Lászlóval és a BMC csapatával összeállítani a műsort. A kéthetes fesztivál szívét február 18–20. között az a három nap jelentette a Müpában, amikor filmbemutatóval, nagyzenekari koncertekkel, illetve az új opera, a Die Stechardin premierjével tehettük teljessé a kerek születésnapot. A szervezés közben azon gondolkodtunk: vajon hány olyan kortárs zeneszerző létezik, akinek a műveiből úgy lehet összeállítani egy kéthetes fesztivált, hogy az egy pillanatra sem válik unalmassá? Bár Kurtág életműve rendkívül egységes, mégis páratlanul színes a műfajokat, a vokális művek szövegeit, a különböző apparátusokat tekintve, az óriás zenekartól a szólóhangszeren, az énekhangon át a legkülönbözőbb, olykor egészen extrém kamaraformációkig. Szerintem ilyen mennyiségű Kurtág-zene soha sehol nem hangzott még el élőben egységnyi idő alatt, és talán nem is fog. A Die Stechardin bemutatója természetesen kiemelt esemény volt, de a két hét alatt a fesztivál műsorán szerepeltek olyan elvétve hallható, nehezen előadható, nagy igényű és „nem praktikus” Kurtág-darabok is, mint a Négy dal Pilinszky János verseire vagy a nagy orosz kórusciklus, A csüggedés és keserűség dalai, amiről Kurtág azt mondta, hogy „ez az én Missa solemnisem”. A kortárs zene esetében rendkívül fontos az élő előadás. Ezt a zenét, és különösen Kurtágét, nem lehet csak úgy hallgatni otthon. Ezek a zenék az adott pillanatban, az élő előadásban tudnak megszületni; szükség van hozzájuk a zenészek intenzív jelenlétére.
– Érdeklődési körét tekintve Johann Sebastian Bach életműve kiemelt helyet foglal el zenetörténészi működésében. Rendszeresen foglalkozik vele, számos írásában, előadás-sorozatában elemzi. Másik fontos szerzője, Kurtág ismeretében mondhatjuk, hogy a zene „végpontjai” érdeklik?
– A zenének szerencsére sok végpontja van, de valóban tekinthetünk úgy Bachra, mint a nagy klasszikus zenei hagyomány valamiféle kezdőpontjára, Kurtágra pedig mint végpontra. Számomra mindkét zeneszerzőben az emberi dimenzió érdekes igazán. Bármennyire is különleges matematikai konstrukciókat hozott létre Bach, végső soron számára is ugyanaz a fontos, mint Kurtág számára. A zene egyikük esetében sem csak zene, valami kellemes vagy akár izgalmas hallgatnivaló, hanem mindketten eszközként használják arra, hogy elmondjanak valamit a világról. Természetesen a zeneszerzők nagy része így van ezzel, csak a legtöbb esetben a zene „zenesége” felülírja ezt a fajta kifejezési vágyat. Bach és Kurtág zenéjének kifejezési módja hihetetlenül erős. Nem véletlen, hogy annyira jól érzik magukat egymás társaságában. Feleségével, Mártával közös koncertjein Kurtág a saját művein kívül mindig csak Bachtól játszott, más szerzőtől soha. Felmerülhet a kérdés, hogy mi köze lehet egy erdélyi magyar–zsidó családban született 20–21. századi zeneszerzőnek egy, a 17–18. században Türingiában élt német evangélikus egyházzenészhez. De valójában Bach is a kortársunk. Meglehet, a hangjegyeket háromszáz évvel ezelőtt jegyezte le, ám amikor valaki ma előadja a Goldberg-variációkat, akkor ezekből a hangjegyekből valami új születik, valami mai. És folyamatosan körülvesz bennünket Bach zenéje, ő a legnépszerűbb klasszikus szerző, közel hétmillió hallgatóval a Spotify-on, ami még a popzenében sem rossz szám. Ez alapján simán kaphatna nagyszínpados fellépést a Szigeten.
– Erre még visszatérnék, de most nézzünk egy másik szempontot. Tanulmányaiból, előadásaiból és a Négynegyed címmel megjelent írásgyűjteményéből is kiderül, hogy mindenevő a zene tekintetében. Mitől tart jónak egy zenét; és milyen „műfajok” állnak a legközelebb Önhöz?
– Valóban, mindenevő vagyok, ami részben talán a kíváncsiságomból fakad. Minden érdekel, ami valamiféle „szervezett hangzás”. Nem mondom, hogy minden zene megszólít, azt meg pláne nem, hogy minden zene tetszik, de szeretném megérteni, hogy egy adott zene miként működik, hogyan képes megszólítani hallgatókat, és ha az ember érdeklődéssel fordul valamihez, ami idegen, akkor az idegenség többnyire el is múlik. Öt évvel ezelőtt indult egy nyilvános előadás-sorozatom a popzenéről Dalszerelőműhely címmel a budapesti ISON-ban. Szakmailag izgalmas kihívás megpróbálni közel kerülni a mai mainstream popzenéhez, ami egyfajta tükörként szolgálva sok mindent tanít nekem a klasszikus zenéről is. A klasszikus zene sok szempontból múltbeli hagyomány. A menüett műfaja ma már „fosszília”, ha valaki menüettet komponál, akkor archaizál. Feltehetünk parókát, húzhatunk selyemharisnyát, felvehetünk csipkezsabót, egyszóval öltözhetünk barokk ruhákba, de ez álarcosbál marad. Tornacipőben és pólóban is életre lehet kelteni egy Bach-menüettet, sőt szerintem nem is lehet másként azok számára, akik tornacipőben és pólóban érzik jól magukat. De a menüett eredeti közege már nincs velünk. A popzene ezzel szemben minden elemében élő hagyomány, műfajok születnek és eltűnnek, keverednek egymással, a zenei eszközök a technológiának megfelelően változnak, ahogy ez a 18. század elején is történt, vagyis bizonyos zenetörténeti jelenségek kiválóan érzékeltethetők a popzene révén. Az, hogy sokféle zenével foglalkozom, nem jelenti, hogy minden zenét jónak tartok. Az pedig, hogy mitől jó egy zene, amúgy sem dönthető el objektíven. Ha nagyon tágra nyitom a kaput, akár azt is mondhatom, hogy minden zene jó, ami valakinek ad valamit. Esztétikai szempontból értéktelennek tekinthető zenék is lehetnek jók, mert mondjuk egy közösségnek identitást biztosítanak. Számomra a jó zene az, ami mögött őszinteséget érzek, és amiben érződik az alkotó, illetve az előadó részéről valamiféle gondosság. Ez a gondosság persze sokféle lehet. Épp most készülök egy őszi dalszerelő-előadásra (retró évadot tartunk), nagy kedvencemtől, a Guns N’ Rosestól fogom elemezni a Sweet Child O’ Mine című számot. Ebben az esetben a gondosság nyilván egészen más jellegű, mint Bachnál vagy Kurtágnál, mégis hihetetlen izgalmas látni, hogy milyen tökéletesen van összerakva ez a szám. A tökéletességet itt persze a rockzene keretei között kell érteni. Nagyon érdekes egyébként, ha már az előbb a 18. századi Bach és 20. századi Kurtág kapcsolódásairól beszéltünk, miként lehetséges, hogy egy magamfajta kelet-európai értelmiségi, akinek történetesen az a hivatása, hogy klasszikus zenét tanít és arról ír, ilyen mértékig rezonáljon ezeknek a nyolcvanas évek végi, drogfüggő, botrányos életmódot folytató rockzenészeknek a dalaira.
– Az idei pannonhalmi Arcus Temporum fesztivál – ahol augusztus 22-én tart előadást – Bachról és Kurtágról szól. Mi mindenre szeretné felhívni a hallgatók, ismerkedők figyelmét velük kapcsolatban?
– Biztosan szó lesz majd kettejük szellemi-zenei rokonságáról: a kifejezés fontosságáról, arról, hogy mennyire sűrű zenei szöveteket hoz létre mindkét szerző. Beszélni fogok Kurtág egészen különleges Bach-átiratairól, illetve részletesen elemzem az Hommage à J. S. B. című darabot, amely úgy tökéletes Bach-hommage, hogy stílusában száz százalékig Kurtág. És van még egy téma, amire kitérek majd, a hit. Varga Bálint András interjúkötetében Kurtág a következőket mondja: „Tudatosan abszolút ateista vagyok, de nem mondom ki, mert ha Bachot nézem, nem lehetek ateista. Akkor el kell fogadjam azt, ahogyan ő hitt.” Úgy látom, hogy paradox módon, Kurtág tudatos ateizmusa ellenére, a hit összekötő kapocs kettejük között. Kurtág esetében ez nem valamiféle intézményesült valláshoz kapcsolható hit, hanem hit a zenében, a munkában. Nem véletlen, hogy így, munkával élte meg a századik születésnapját. Mindennap úgy kel fel, hogy azt érzi, érdemes dolgozni azért, hogy megtalálja az igazságot. Nem tudja megmondani, mi ez az igazság, mert nem verbalizálható. Amikor napokig egy néhány ütemből álló kis zongoradarabon dolgozik, akkor keres valamit. Elmélyülése, aprólékossága azt mutatja, hogy mélyen hisz abban, amit csinál. Ez a fajta erős hit minden művében jelen van. Történeti szempontból is érdekes egyébként, hogy Kurtág vallásos, zsinagógába járó zsidó családban született Lugoson, 1940-ben – valószínűleg politikai okokból – áttértek a református hitre. Kurtágot kezdetben nagyon érdekelte a református vallás, aztán átjött Budapestre, túlélte a háborús borzalmakat, kommunista lett, amihez ugyancsak erős hit kellett, végül csalódott benne. 1956 után, a forradalmat követő nagy alkotói válság után kezdte felépíteni a valódi életművét. Jelzésértékű ugyanakkor, hogy első fő műve az evangélikus prédikátor, Bornemisza Péter szövegeire épült, amiben szintén központi szerepet játszik a hit.
– Kurtág legutóbbi műve, második operája, a Die Stechardin is ilyen, ami egy remélt újbóli találkozásról szól.
– A darab alaphelyzete, hogy létezik túlvilág, hiszen a főszereplő, a fiatalon meghalt Stechardin ott várja szerelmét, a tudós-professzor Lichtenberget. Néhány nappal ezelőtt jártam Kurtágnál, épp a Die Stechardinról kérdeztem, és felvetettem, hogy változott-e a véleménye a túlvilágot illetően, mire azt válaszolta: „Nem hiszek a túlvilágban, de amíg az operát komponáltam, hittem benne.” Az opera egyértelműen Mártáról szól, annak a hetvenkét évnek a lenyomata, amit együtt töltöttek, és azt hiszem, egy ilyen hosszú házassághoz is, amely nyilvánvalóan tele volt nehézségekkel, nélkülözhetetlen a hit. A Bornemisza Péter mondásaiban van egy csodálatos sor: „Az hit nem álom, hanem eleven állat.” Azt hiszem, ez ragadja meg a legplasztikusabban, hogy mit jelent a hit Kurtág számára.
– A klasszikus zene „anyagtalansága” eleve magában hordozza a spiritualitást, a transzcendenciát. Jóformán minden zeneszerző élt ezzel a „lehetőséggel”. Mit gondol erről?
– Izgalmas, messzire vezető kérdés. Valóban, a zene az egyetlen művészeti ág, ami anyagtalan. Vannak megfogható tárgyak, amelyek segítenek abban, hogy a zene létrejöjjön; de a kotta, a hegedű vagy a hangszál nem maga a zene. A zene, ami a tárgyak révén létrejön, megfoghatatlan. És mégis, ez az a művészeti ág, ami a legelementárisabb hatást teszi ránk. Ha egy zene átütő, jóformán nem is lehet küzdeni a hatása ellen, valamiféle transzcendens élményt kelt. Ez műfajfüggetlen dolog, hiszen spirituális élményt jelenthet valakinek egy elektronikus tánczenei szám monoton ismétlődő lüktetése, másnak pedig Bach h-moll miséje. Az a sejtésem, hogy ez nem kétféle spiritualitás, függetlenül a zenék jelentős különbségeitől. A zene természetében rejlik a spiritualitás, ami evidens a vallásos szerzőknél, amilyen Bach vagy Messiaen, de még olyan alkotók esetében sem hántható le róla, akik nem vallásosak, mint Bartók vagy Kurtág. Bartók már nagyon betegen írta utolsó művét, a feleségének dedikált 3. zongoraversenyt. A középső, lassú tétel tempójelzése: Adagio religioso, vagyis „vallásos adagio”, ami elég különös gesztus egy magát ateistának tartó zeneszerzőtől.
– Beszéltünk ismeretterjesztésről, előadás-sorozatokról, művészetfilozófiáról, Bach és Kurtág életművéről. A jövő szintén róluk szól? Mik a soron következő tervei, nagyobb projektjei?
– Stílszerűen szólva: ember tervez, Isten végez. Az életemet számos véletlen és váratlan mozzanat alakítja. Így alakult az is, hogy Kurtággal zenetörténészként kezdtem foglalkozni. Mindig nagyon szerettem a zenéjét, és a nagyszüleim személyesen is ismerték Kurtágékat, a kilencvenes évek elején, tinédzserként jártam a mesterkurzusaira, látogattam a szombathelyi Bartók-szeminárium alkalmait. Ennek ellenére korábban nem merült fel bennem, hogy Kurtágról írjak, beszéljek vagy tanítsak. Amikor a Beckett-darab alapján komponált operáját, a Fin de partie-t Milánóban bemutatták, Gőz László vont be, hogy készítsünk interjúkat az alkotókkal. Ez a váratlan felkérés terelt a „kurtági útra”. Azóta sokat foglalkoztam vele, aminek nagyon örülök és hálás vagyok érte. Rengeteget tanulok Kurtágtól közvetlenül is, meg közvetve, a zenéjén keresztül is. Hogy mi lesz a következő szakmai állomás, azt nem tudom. A Bach és Kurtág zenéjéről szóló, itt-ott publikált tanulmányaimból már összeállt egy kötetre való; vagyis motoszkál bennem egy könyv terve, ami a Négynegyedhez képest inkább szakmai jellegű lenne. De az elmúlt öt év dalszerelőműhelyes tapasztalatait is nagyon szeretném valahogy megörökíteni írásban. Időközben a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek művészeti vezetője lettem, ami nagyon megtisztelő felkérés és izgalmas „praktikus” munka. Az évad felépítése során átültethetem a gyakorlatba azt az elméleti tudást, amelyre zenetörténészként tettem szert. Az mindenesetre biztos, hogy Bach és Kurtág igazodási pont marad számomra, és ha a hátralévő néhány évtizedben csak az ő zenéjükkel foglalkoznék, már az is bőven kitöltené az életemet.
Fotó: Labancz Viktória
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az interjú az Új Ember 2026. augusztus 30-i számának Mértékadó kulturális mellékletében jelenik meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
