Mindent örömmel – Interjú Tóth Orsi színésznővel Kulcsár Gábor2024. 04. 26., p – 19:04
Valósággal berobbant a magyar filmbe. Mundruczó Kornél Szép napok című alkotásának női főszereplőjeként 2002-ben hívta fel magára a figyelmet. Forgattak is még együtt fél tucat filmet, de közben dolgozott Koltai Lajossal és Szász Jánossal is. A Sorstalanság és A nagy füzet között pedig iráni, román és osztrák produkciókban. Tóth Orsi most Hajdu Szabolcs két új filmjében tér vissza a mozivászonra.
Tíz éven át Mundruczó Kornél színésznőjeként tartotta számon a filmes szakma. A Deltával, amelyben a világot járt bátyjába szerelmes lányt játszotta, Cannes-ba is eljutott. A Mundruczó Kornél vezette Proton Színház tagjaként színpadon is komoly feladatokat kapott. Megkínzott, meggyötört, megalázott nőalakokból jutott neki a legtöbb.
Hajdu Szabolcshoz két produkció köti: a Kálmán-nap és az Egy százalék indián. Előbbinél egy negyvenes házaspár morális problémáinak szemtanúi vagyunk, utóbbi a modern kori nemi szerepek kérdéseire fókuszál. Mindkét film előzménye színpadon született meg, a moziváltozatok pedig szlovák támogatással készültek el.
Monori Lilit egy film és két színpadi produkció köti Tóth Orsihoz. Mind a négy alkotás Mundruczó Kornél rendezése. A Delta forgatásán találkoztak először. „Én abban mellékszerepet játszottam, Orsi volt a női főszereplő. Csodáltam őt a filmben. Vége volt a vetítésnek, és mondtam is neki, hogy tiéd a film, Orsikám! Ezt így szoktuk mondani régen, ha valaki jó volt a főszerepben. Olyan valóságos volt a vásznon, amilyet ritkán lát az ember. Ezt a fajta létezést kamera előtt kevesen tudják. Emlékeim szerint Isabelle Huppert volt ilyen hajdanán, még a pályája legelején. Hollywoodban sincsenek ilyen színészek. A Proton Színház két előadásában dolgoztunk. A Demenciában és a Szégyenben. Orsika nekem mindig szimpatikus volt. Nagyon szeretem. Őszinte, kedves lány. Nagyon rendes kolléga, és mondom, borzasztó jó színésznő.”
Többéves kihagyás után a Kálmán-nap a filmes pályára való nagy visszatérését jelenti?
Nem, nem! Ez a nagy elköszönés! Első gyermekünk, Anna féléves volt, amikor Szabolcs hívott, hogy ugorjak be az Ernelláék Farkaséknál című színpadi produkcióba. Beugrottam, és ott ragadtam. Nem is nagyon akartam ennél többet, de ők kezdtek felpörögni akkor. Sokat utaztunk az előadással. Utána jött a Kálmán-nap színpadi változata, amelyben eredetileg nem voltam benne, de az Egy százalék indiánban már igen. Nem sokkal a Covid-lezárás előtt hagytam abba, mert a második babámat vártam, és már nem tudtam takargatni, hogy várandós vagyok. Anton fiunk már egyéves volt, amikor beugrottam a Kálmán-napba, de csak piciket játszottam. Aztán leforgattuk a két filmet. Anna már iskolás, Anton most kezdte el az óvodát, nyáron lesz négyéves, Adél pedig karácsony előtt volt egyesztendős. Három gyerek mellett óriási logisztika, hogy mit vállalok el. Nagyon szeretek velük lenni. Nyilván van egy pont, amikor jólesik egy kicsit kiszakadni a körből, de akkor is azt mondom: így jó, ahogy van.
Kornél után Szabolcs egészen más világ, más rendezői stílus. Erős a különbség kettőjük között?
A történeteik is mások. Kornél rendezéseivel ráadásul rengeteget utaztunk Európában. Három gyerek mellett ezt már nem tehetném meg. Ezért örülök, hogy beállt az életembe ez a változás. Harminc után már el tudja dönteni az ember, hogy mit akar. Hoztunk egy döntést a férjemmel, hogy gyerekeket akarunk. Ennek pedig ára van. Bizonyos dolgokról le kell mondani. De jó, hogy aztán hívott Szabolcs, mert nem maradtam ott a semmiben. Akik nála játszanak, mind családosok. Nem a szokásos próbarend alapján dolgozunk, hanem egyeztetünk, kinek mikor jó. Pici a csapat, mindent meg tudunk beszélni, tudunk egymáshoz alkalmazkodni. Este kilencig véget is érnek az előadások. Ez is fontos szempont volt. A másik: Szabolcs munkái, az általa írt történetek másként terhelnek lelkileg, mint a Kornél által választott darabok. Szabolcsnál nem az van, hogy rám szakad a világ terhe.
Szorokin vagy Coetzee művei a nézők lelkét is kiforgatták Kornél által. Hogyan tudta ezeket a kegyetlen történeteket lerázni magáról, és nem hazavinni?
Miután bejáratódik az előadás, bizonyos fokig már rutinszerűen megy, nem terhel meg annyira lelkileg. Ezt is megtanulja az ember. Szabolcsnál nem nyomorított meg a próbafolyamat. Nem cipeltem magamban a darabot. Nem az járt állandóan a fejemben. Szabolcs családi problémákat boncol. Kézzelfoghatóbb, elviselhetőbb, hétköznapi problémákat, amelyeket könnyebben fel tud dolgozni az ember, hiszen ő maga is megéli ezeket. Vagy ha nem, akkor lát valami hasonlót a környezetében, vagy hall ilyesmiről. Esetleg tudja, hogy egyszer őt is érinteni fogja a dolog. A lelke mélyén készül rá. A Kornél által rendezett darabok zsigerileg érintettek. Lélekben gyötrelmes úton kellett végigmenni, amíg összeraktam és felszívtam magamba a szerepet, az előadást, annak ritmusát. Utána viszont úgy mentem haza, mint akit agyonvertek.
És ez így ment évekig?
A vége felé, amikor már nem is tudom, mióta játszottuk a darabot, olyan volt, mintha moziba mennék. Megnézem az egészet, aztán kész, vége. Nyilván egy idő után megtanultam ritmizálni a dolgokat, és így már maguktól működtek, de az elején nagyon oda kellett tenni magam, ami legbelül tényleg megviselt. De egy idő után már tudtam, honnan veszem elő. Három gyerek mellett ilyen történetekkel már nem szeretnék hazasétálni.
Bizonyos szakmai dolgokat, gondolom, mégiscsak Kornéltól tanulhatott meg. Színészileg mi az, amit egyedül neki köszönhet, az ő iskolájának?
A szerephez való hozzáállást mindenképpen. Azt, ahogy magamra öltöm a figurát. Hogy mi az, amiért érdemes csinálni. Mik azok a finomságok, amelyek ha nem is látszanak, benne vannak a szerepben? Ezt mind tudni kell, hiszen a maga öröméért csinálja az ember. És ezt én Kornélnál tanultam meg. A munkamorált is. Olyan emberekkel találkoztam nála, akikkel nagyon jó volt együtt dolgozni.
Kire gondol? Monori Lilire vagy Láng Annamáriára, aki ma már a bécsi Burgtheater tagja?
Igen, rájuk nagyon figyeltem. Vannak dolgok, amelyek nem tanulhatók, de például az, ahogy Lili hozzááll a munkához, ahogy kutat-keresgél magában, az figyelemre méltó. Mindenkinek megvan a maga módszere, de egy ponton az ember felismeri, hogy mi az, ami minőségi, vagy ami csak úgy tűnik, mintha munka lenne. Láng Annamarit is nagyra tartom. Megérdemli azt a pozíciót, amit most a Burgtheater társulatában tölt be.
Visszatérve a két Hajdu Szabolcs-filmre: a színpadon és a filmben ábrázolt figurák fedik egymást?
Teljes mértékben. A Kálmán-napban is, akárcsak az Egy százalék indiánban a feleség vagyok, de két különböző nőalak. Az előbbi viszonylag jó módban élő, háromgyerekes anya, az utóbbi gyermektelen, nem túl boldog, nem igazán a helyén lévő színésznő.
A Kálmán-napban Szabolcs alakítja a férjét. Vagyis a rendezője. El tudta különíteni a kettőt?
Ez nagyon vicces volt. Koltai Róbertnél is megéltem már ezt a helyzetet a Világszám című filmjében. Hol a kamera előtt, hol a kamera mögött állt. Beállítja magát a rendező! Persze lehet ez jó is. Ott a monitor, bárki visszanézheti magát. De sem Robitól, sem Szabolcstól nem irigyeltem ezt a fajta kettős szerepet, megosztottságot, hogy kétfelé kell figyelnie az embernek.
Ha most hívnák egy újabb filmbe, menne?
Meg tudnánk oldani. Előbb persze összeülne a családi kupaktanács. Az újabb színházi lehetőséget még korainak tartom. A kicsi még sokat kér belőlem. Reggeltől estig nonstop mozgásban vagyok. Minden percem telített. Aztán jön az éjszakai műszak. Annával könnyű. Ő már el tudja foglalni magát. Anton minden éjjel bebújik közénk. Adélról pedig egyelőre le sem vehetem a szememet. Nem is foglalkozom azzal, hogy mi jön, mi nem. Különben is… áldatlan helyzetben a magyar film. Már az inkubátorosok sem kapnak anyagi támogatást.
A színpad utáni vágy sem sürgeti?
Egyáltalán. Szeretnék végre egy kicsit unatkozni, de az is messze van még. A három gyerek melletti főszerep teljesen kitölti az életemet. Minden energiát kivesznek belőlem. Ha olyan ajánlat jönne, amit igazán fontosnak tartanék, tényleg meg tudnám oldani. De nem fenyeget ez a veszély. Én meg nem vagyok az a típus, aki hajszolja a lehetőségeket. Nem hiszem, hogy most bármiről is lecsúsznék.
És ha külföldről jönne egy újabb ajánlat? Hiszen évekkel ezelőtt még iráni filmrendezőnővel is dolgozott.
Rugalmasak vagyunk. Anna lányommal már az online oktatást is bevállalnánk. Már ez sem okozna gondot.
Akkor minden úgy alakult, ahogy alakulnia kellett?
Nagyon jól elvagyok, igen. Nincs bennem semmiféle hiányérzet. Szakmai téren elégedett vagyok azzal, ami volt. Most a család áll az első helyen. Úgy érzem, jól összefonódott a kettő. Nincs olyan jó helyzetben a szakma, hogy ugráljak, én is itt vagyok! Mindenáron nem is kellene a színészet. Nem vagyok tervező típus. A sors rendezte így a dolgokat. Ha ennyi volt, akkor sem keserednék el. Jó volt, köszönöm. Ha meg nem, és lesz folytatás, akkor csinálom tovább. Valahogy egyre inkább úgy érzem, hogy a filmezés hobbiszinten marad meg az életemben. Fontosabb számomra, hogy a családban minden rendben legyen. Nem akarom hazavinni azt az ideget, amit most a kollégáimon látok. Hogy mennyire rossz, milyen megalázó a jelenlegi helyzet. Nem kérek ebből a nyomorból. Annyi mást lehet még örömmel csinálni az életben!
A mosok, főzök, takarítok, gyerekekkel vagyok mellett marad egy kis ideje önmagára?
Énidő? Olyan nincs! Még ebéd után sem, amikor alszanak a gyerekek. Most már pisilni is ketten megyünk. Jó esetben csak ketten.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
