Kasler Edéről már írtam. Mert jó ember volt, megérdemli, hogy ifjúságával is törődjek, és elhomályosuló múltjából előkeressem azt, amit a feledés még nem takart el. Jégcsúcs-emlékezet. Ha megolvad, feldereng ez a történet…
Kasler Edéről már írtam. Mert jó ember volt, megérdemli, hogy ifjúságával is törődjek, és elhomályosuló múltjából előkeressem azt, amit a feledés még nem takart el. Jégcsúcs-emlékezet. Ha megolvad, feldereng ez a történet…
Kasler Ede, engedtessék meg, nem volt szép ember. A kegyetlen természet igazságtalan tévedéséből púposnak született. Ámbár ezt a testi fogyatkozását már gyermekként pótolták lelkének szépségei. Csúnyaságát méltósággal viselte. Rájött arra, hogy élni így is lehet, kezdetben ugyan nehéz, de megszokják az emberek, és akkor már minden olyan, mintha a helyén lenne… Így békét kötött magával, belenőtt a púpjába, mindenhova magával vitte, és mivel a hátára soha nem feküdt le, volt olyan is, hogy elfeledte.
A baj más irányból találta meg. Szerelmes lett Balogh Mariba. Aki visszaszerette. Kéz a kézben, száj a szájon, ígéret a szíven, érintetlenül is megégve… Méltánytalan, de Edét sem a szerelem, sem a testi gyötrelem nem védte meg. A sorozás alkalmasnak találta. Bezupált három évre. Hiába számolta a napokat, vágta a centit, hosszú volt a bakaidő… Nem csak neki, főképpen a Balogh Marinak. Érthető ez. A lány várta már, hogy leszakítsák, ’azt úgy szagolják… A kisvárosban Méri Öcsi volt a legnagyobb legény, megtette. Mari meg Edét elfeledte. Híre is lett ennek…
Indult haza a katonavonat. Edének hajnalban át kellett szállnia, és az éjszaka a kisállomás elhagyott várótermében egyedül érte. Bealudt mélyen… Hogy meddig, azt ne kérdezzék. Talán órát vagy kettőt, de nincs is jelentősége. Keze hirtelen motozni kezdett, pisztolyát kereste, majd szívébe lőtt és a váróterem padjáról az asztal alá esett…
Az égbolt a Nagy Medve, mondhatjuk úgy is, a Nagy Göncölszekér környékén üres és néma volt. Azon a tájon, ahol az Ursa Major és az Ursa Minor fényezernyi évek óta egymással néz farkasszemet, a csillagok között lengő piros zászlóval és szirénabúgással egy mentőautó tört magának utat. A tejút töltésén robogott, majd a Föld felé vette az irányt, kerekei elérték az országutat s a kocsi megállott egy állomás épülete előtt. Két angyalarcú szanitéc ugrott ki belőle. Bementek a váróterembe, felkapták az élettelen Kaslert és a hordággyal együtt betaszították a kocsiba. A gép mozgásba lendült és éles szirénhang hasított végig az alvó égbolt csendjén. Végzetes dolog történt, sietni kellett… Majd fenn a magasban, ahol az emberi gondolat a mennyet eléri, megállott és egy nagyszakállú portás lépett elébük.
A kórterem már faltól falig volt tele az önkezűekkel. A pesti cseléd lúgkövet talált, a kártyaspílernek nem festett a lap, ezért a hídról vízbe vetette magát, egy ferdeszemű japán harakirit vett bánatán, és így tovább…, ki-ki a saját kórrajza és mentsége szerint a várólistán sorban állt… Végre Kasler Ede következett…
Az égi asztalnál két próféta jegyzőkönyvet vezetett, Mihály, Gábriel és Rafael arkangyali vigyázban szalutált, amikor egy fehér ruhás Ember-Isten felállt, szemtől szembe felnézett és kérdezett.
A Mester intett egy angyalnak: – Menj és keressed elő Balogh Mária törzslapját! A szerelmi bánat halottjai, ha érzésük tiszta és igaz volt, kegyelemben részesülnek… A törzslap megállapítja, Balogh Mária ideálja magas, bronzarcú férfi, aki erős mint egy birkózó, tiszta lelkű hős, mint egy Szent György-lovag. A Mester elgondolkozott, majd meghozta döntését: Korábbi elrendelésemet megváltoztatom!
A kisváros csendjét trombitaszó verte fel, huszárok érkeztek hadgyakorlatra. Vezetőjük Felsőbüki Nagy István a Baloghék házában lett elszállásolva. Amikor Máriát bemutatták Istvánnak, valaki megrázta Kasler Ede vállát:
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
