Mondta II. József, akit a magyar történelem csak kalapos királyként ismer. Függetlenül a személyétől, hiszen az igazság szempontjából nem az számít, hogy ki mondta, hanem hogy mivel támasztja alá; tehát csak önmagában a mondatot vizsgálva, bármelyikünk mondhatta volna, és bármelyikünk meg is tudná állapítani a jelen szabta körülmények között. A jelen ugyanis folyamat bizonyítja számunkra, hogy a demokrácia az örök értékek képviselete szempontjából mindig csak felszíni megoldást tud adni a problémákra. Csak a tüneteket kezeli, de a betegséget nem, és ezzel pedig jobban elmélyítve azt, mivel az átlagember számára megadja a probléma kezelésének látszatát, és amíg nem omlik össze a ház, nem is fogja észlelni, hogy baj van.
Nem mondok újat azzal, hogy a mostani választás alkalmával sem élt szerkesztőségünk a demokratikus jogaival. Bizonyos helyeken azonban hangot adtak véleményüknek körünk azon képviselői, akik szerint a legkisebb rossz elve alapján szükségszerű a részvétel az országgyűlési választásokon, ezzel elősegítve a nemzet számára legkisebb rossz hatalomra kerülését; avagy minél erősebb parlamenti pozíció szerzését, értelemszerűen.
Tehát a kérdés számunkra az, hogy a Fidesz, vagy a Mi hazánk bent létével érvényesül-e a legkisebb rossz elve. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy miért ezt a két formációt választottam. A legkisebb rossz elve elő kell feltételezze, hogy ezen formáció hatalomra jutása esetén, illetve parlamentbe való bekerülése esetén előidézhető minőségbeli változás, ami az emberek mindennapi, a többség által nem látott cselekvési mintáit illeti, az embert arra sarkalja, hogy a kívánt változást előidézze magában; de azt is jelentenie kell, hogy a kulturális erőtérben ennek az uralomnak vannak értékelhető megnyilvánulásai. A demokrácia szabta keretek, a hatalom struktúrája, a négyévenkénti választások pedig pontosan nem ilyen hatást eredményeznek. Ezzel korábbi cikkünkben bővebben foglalkozunk. A rendszer kínálta lehetőség a változásra pontosan azt mondja, hogy az elérni kívánt politikai változáshoz pártot kell alapítani, parlamentbe kell jutni, választást kell nyerni. A választás megnyeréséhez pedig a tömegek megnyerése szükséges, amely pedig nem a világnézeti kérdések mélyreható elemzése útján érhető el, hanem az átmeneti hangulatok megnyerésének útján. Példának okáért láthatjuk, hogy a Fidesz nem meri meglépni az abortusz betiltását. Novák Katalin is úgy nyilatkozott egyszer, hogy Magyarország kormánya számára minden MEGSZÜLETETT gyerek számít. Nem kell messzire mennünk, hogy ezt jobban megtudjuk vizsgálni. Elég a közelmúltban Lengyelországban lezajlott eseményekre gondolni az abortusz alkotmányos betiltása kapcsán. Azok között, akik a templomokat védték voltak olyanok, akik nem értettek egyet a módosítással, csak szembehelyezkedtek a rombolni akaró csőcselékkel. Ebből látható, hogy a lengyel kormány egy feltételezett társadalmi támogatottságra épített, aminek az alapja még az úgymond saját táborukban sem volt meg. Ha Fidesz ilyet, vagy ehhez hasonlót akarna lépni, rengeteg szavazatot bukna, ezért nem tud és nem is fog sosem elvek alapján cselekedni.
Ezen gondolatot folytatva tovább mehetünk a Pride-felvonulás mentén. Hoztak ugyan egy gyermekvédelmi törvényt, de mégis lement a Pécsi Pride, olyan biztosítás mellett, hogy kisebb túlzással a Szentatya látogatása nem volt annyira biztosítva; tudom, mert ott voltam a másik oldalon. Ezért nem szavaztam a népszavazáson például, mivel a Fidesz kommunikációja nem volt azonos a gyakorlatban tett lépéseivel.
És igazából itt fogható meg ennek a lényegi része. Az adott egyén megszavazza az általa az érdekinek (és/vagy értékeinek) képviseletében tetszelgő pártot és ezzel megtette, amit a haza megkövetelt. Ugyan elképzelhető, hogy a magánéltében ő valóban egy következetes, teszem azt keresztény, aki ezek mentén cselekszik, ugyanakkor cselekvése nem terjed túl a szavazáson és a magánéleten. Ezt pedig tökéletesen példázza a Pride zavartalan lefolyása. Nem lenne Pride, ha a 3 millió Fidesz szavazónak a 10%-a, de legyen csak 5% (ez 150 ezer ember) jelenne meg ellentüntetőként. De ez nem történik meg, mivel a demokrácia egyszerűen nem erre kódolja az embert. A hatalom pedig az ilyen látszat cselekedettekkel elhinti a jól választás illúzióját, az egyén kap egy visszacsatolást, ami a saját keretrendszerében igazolja a döntése helyességét. Hozhatnék még példákat, az oktatási törvényt, amit ténylegesen megváltoztattak, de nem a törvény oktatja a diákokat, hanem a tanárok, és ez a demokrata lelkeknek lehet csúnyán hangzik, de a változás az érvényre juttatni kívánt eszme ellenségeinek eltávolításával kezdődik. De ugye ezt nem teheti meg már csak azért sem, mert a tanárhiány kérdését nem tudja megoldani immár 12 éve, meg hát ugye demokraták. Pedig ez a 0. lépés, ezért is késett a Fidesz pontosan 10 évet az SZFE-t illetően is.
Természetesen lehet itt jönni Szálasival meg Hitlerrel, hogy ők is pártot alapítottak, de akik ilyen állításokat tesznek, azok vagy egy hamis romantika ködében élnek, vagy egyszerűen nem akarnak tudomást venni arról, hogy azok az idők elmúltak. Minden folyamat felgyorsult, úgy gondolom nem mondok hülyeséget azzal, hogy a hatalom megszerzésének demokratikus útja számunkra a II. világégés elvesztésével lezárult. És nem, nem biztatok államcsínyre, mert úgy tartom, hogy az a rendszer csak erőszakosan tartható fenn, a hatalomnak csak politikai értelemben lennénk a birtokosai, de a társadalom ellenünk lenne. Valamint Szent Tamásnak is meggyőző érvei vannak a hatalom megszerzésének helyes útjáról, amely többek között arról szól, hogy a fegyveres út esetén megfelelő társadalmi támogatottság szükséges, a sikerrel nagyobb rosszat kell megelőznünk, mintha hagynánk a regnáló hatalmat működni, és bizton remélhető, hogy sikerrel is járunk. Nos, ezek közül jelenleg egyiket se birtokoljuk. Vagyis a számunkra járható út a metapolitika útja, kívül helyezkedve a rendszeren, de mégis aktív résztvevőkként az egyéni példamutatás és a lehetőségek engedte teljes erőnkből való cselekvés. A többit pedig Istenre bízhatjuk, ha hisszük, hogy az igaz, a szép és a jó harcol velünk örök szövetségben.
Visszakanyarodva a 30-as évekhez, úgy érzem szükséges egy kicsit komolyabb magyarázat is. Európában a modern demokrácia még éppen hogy csak megszilárdulóban volt. A propaganda eszközei újságokra, plakátokra, szórólapokra korlátozódtak. Még létezett a parasztság, mint társadalmi osztály, amely őrizte apáik tradícióit. A Hitler által képviselt gondolatnak megvoltak a világnézeti alapjai az emberek mindennapi rutinjaiban. Nem mondott ő semmi olyat, ami az emberben egzisztenciális változást követelt volna meg, hisz maga is azon elvek szerint élt. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Hitler egy háborút vesztett országban egy gazdasági világválság után jutott hatalomra, tehát szükség volt olyan külső környezetre már akkor is, ami eredményezett egy társadalmi elégedettlenséget a fennálló hatalommal szemben. Ennek eredménye a spanyol polgárháború is, amit látnunk kell, hogy ma szinte elképzelhetetlen lenne. Külön érdekesség, hogy Franco rendszere is elbukott, és a spanyolok a mai Európa egyik legbaloldalibb társadalma, pedig egy katolikus országról beszélünk. Ha ilyen körülmények között is idejutott egy szebb napokat is megélt ország, ha ilyen példákat ad számunkra a történelem, akkor miért kellene azt gondolnunk, hogy bármilyen változás elérhető egy demokráciában, demokratikus úton?
Tehát nem csak példákon keresztül megközelítve a kérdést, de azokra építve kijelenthetjük, hogy a demokratikus rendszer nem csak egy állam hatalmi struktúrája, ahol a demokrácia csak, mint a hatalom mechanizmusát írja le, hanem egy embertípust jelent. A legfőbb érv tehát nem a rendszer illegitimitása, amely azt mondatja velünk, hogy távol kell maradnunk a szavazástól, hanem a rendszer kínálta és általa előidézett egzisztenciális szisztéma, ami az ember bensőjét érintő változást jelent. Azaz szembehelyezkedésünk eredője egzisztenciális, nem pedig legitimációs kérdés, elsősorban.
Összegezve, a példákból és az eszmefuttatás alapján nem tekinthető bizonyítottnak, hogy a legkisebb rossz elve érvényesül a jelenkori demokratikus rendszerek szabta keretek közt. A ’30-as években még éppen érvényesülhetett, de akkor is csak azért, mert a társadalomban még nem ment végbe az ember bensejét és cselekedeteit meghatározó változás. Ekképp semmi nem indokolja, hogy a választásokon részt vegyünk. A mi utunk nem ez, nem a zsákokat kell pakolgatni a gátra, ami már több helyen átszakadt, és látható, hogy a teljes összeomlása már nem akadályozható meg. Bárkát kell építenünk, amely egyfajta menedékként szolgál az dekadenciába és erkölcstelenségbe süllyedt társadalomban, ahova felvesszük azokat, akik ráébredtek arra, amire mi is.
Persze értem, hogy a Fidesz kormányzása jelent egyfajta látszólagos biztonságot a Nyugaton már teret nyert ideológiákkal szemben, viszont a már említett felszíni kezelés csak késlelteti a detonációt, meg nem akadályozza. Amíg pedig „language and gender”-t tanítanak az egyetemeken, addig ne is várjuk mást. A Mi hazánkról nem szóltam még, mert én szintén értem, hogy ígéretesnek tűnik, de a már felsorolt problémák fennállnak, a Mi Hazánk pedig ilyen keretek között játszik. Továbbá láttuk Toroczkait együtt vonulni az ellenzékkel még a Jobbik színeiben, ahogy hallottuk Dúró Dórát, miként a melegek szavazatira is számít szintén még a Jobbik színeiben, mielőtt mesekönyvet darált (mert égetni nem merték). Szívesen megnéztem volna, mit tesznek, ha nem szerez a Fidesz negyedszerre is kétharmadot, de ennek fényében minden olyan kijelentés, hogy kemény ellenzéke lesznek a kormánynak, csak hangzatos puffogtatás.
Pontosan ezért, amit mi képviselünk egy gyökereiben más embertípust kíván. Mi a történelem teljesen más oldalan állunk, ugyanis mi vagyunk, akik inkább veszítenek Arisztotelésszel, mint nyernek Leninnel, akik inkább folytatják az értelmetlen harcot es buknak el, minthogy kompromisszumot kötve élvezzék a hamis, felületes, de az ember bensőjét nem érintő győzelmet. Mi vagyunk, akik az utolsó töltényig védjük Budapestet, és ha az ellátmányt feléltük, akkor az éj beálltával kitörünk. Mi vagyunk, akik az utolsó emberig védjük Berlint, es felírjuk a falakra, hogy “Kapitulieren? Nie!”. Félnek tőlünk, és ezért fognak feltehetőleg idő előtt elpusztítani. Ne legyenek illúzióink, ha a Fidesz levágott náci fejeket akar mutogatni, akkor a miénket fogja. De mi nem aggódunk, mert pontosan tudjuk mi vár ránk, es mindezek tudatában éljük az életünket, vállalunk gyereket, építünk vállalkozást. Mit vehetnek el tőlünk? Valamit, ami a földi élethez van láncolva? Ugyan. Sose volt igazán a miénk, ezért hát nem tartunk elveszítésétől sem. Egy kicsit sem kételkedem, hogy az Úr mindig gondoskodni fog az igazság képviseletének megmaradásáról. Ha elesnénk a harcban, majd jönnek mások, mert ami valóban igaz, azt földi hatalom sosem törölheti el végérvényesen.
Nos, hogy mindezek fényében látok-e esélyt a győzelemre? Nem. De egy korábbi cikkemben már kifejtettem, hogy ugyan a cél a győzelem, de nem az a feladat. Ha Isten segedelmével megmaradok a helyes úton, és Pállal együtt elmondhatom majd, hogy:
„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.”
2Tim 4:7
akkor boldogan halok meg ágyban párnák között, vagy ha Isten akarata másképp kívánja, abban az esetben oly módon, miképp azt Ő kívánja. Ugyanis mi „a tekintélyuralmi rendszerért harcolunk, a hierarchiáért, olyan fegyelemért, amelyben a tömegek teljes mértékben alávetik magukat a felsőségnek és felkészültek arra, hogy rendelkezzenek velük.” A legfőbb tekintély pedig az Isten. És ha úgy alakul, a béke mártírjának szavait fogom mondani:
„Egy napon az örökkévaló ítélőszéke előtt fogok állni. Neki fogok számot adni tetteimről és tudom, hogy Ő felment engem.”
Zöldinges.net – Bognár Albert
A „Mindent a népért, de semmit a néppel” bejegyzés először Zöldinges.net-én jelent meg.
Forrás:zoldinges.net
Tovább a cikkre »
