Minden gyerek kincs – írja profiljára az egyik jó barátom. S a kincset védeni, szeretni, félteni, áldani és ápolni kell. Most szándékosan nem írok nevelést. Ez a szó biztos a szocializmusból maradt ránk, mert érett fejjel rájöttem: a gyereket nem nevelni, hanem nagyon szeretni kell. Nem majomszeretettel! Mert a XXI. században (vagy még előbb) a szeretet jelképe tárgyi eszköz lett. Csillogó, villogó, csörgő, zenélő, gombnyomásra mozgó kütyük és repülők, meg furcsa színkavalkádban bőgő, síró, beszélő babák, megannyi herkentyű, ami elkápráztatja a csemeténket, unokánkat, de csak addig, míg nem jön a következő „szeretetcsomag”. S nem is tudatosítjuk, hogy mindezek egy-egy iparág drágán eladott, ócska és legtöbbször egészségre káros termékei.
Jutott eszembe: ezek az ajándékozók lelkiismeretének megnyugtatására szolgáló tárgyak ideig-óráig ugyan örömmámorba, és csendességre „kényszerítik” a gyereket (csakúgy mint a csecsemő kocsija, ágya fölé akasztott plüss és műanyag „csodák”, melyek csilingelnek), de tapasztaljuk, hogy mindössze rövid ideig tart a gyerek öröme, játéka az újabb és újabb ajándékoktól.
Jutott eszembe: valamikor, kint a sárban, porban ugrándozással, testmozgással, jégen csúszkálással teltek az apróságok napjai udvaron, réten, mezőn, majd nagyobbaknál már a szülőknek segítő munkában.
Lehet többen a nagyobb gyerekek közül még ma is kikövetelik a meséket, s ha a népmesék legszebbikét választjuk, akkor még az álmuk is szép lesz.
Jut eszembe még az is, hogy valamikor a nagymamák gondja volt, hogy már 4-5 éves kortól az esti imával ajkukon szenderüljenek el kicsik, de még a nagyobbak is.
Mert gyakran látunk ilyet.
Mindez jut eszembe az idei gyermeknap idején. Második éve, hogy még az önfeledt gyermeknapi játékokat, programokat is elvették gyermekeinktől, félelmet keltve bennünk, hogy megkapják a vírust. Másfél éve a kisgyerekeket is maszkba kényszerítve távolították el a barátaiktól, ovis és osztálytársaiktól, a családi összejövetelektől, nagyszülőktől. S az iskolások belekényszerültek egy nyolcórás ülést igénylő otthoni tanulásba, mely mind a gyermeket, mind a szülőt megviselte, elsősorban lelkileg, de fizikailag is, a kevés mozgás miatt. Ennek eredményeiről a szülők, tanítók tudnak számot adni.
Ha a gyerek kincs a szülőnek és a társadalomnak, bizonyára lehetett volna emberközelibb megoldásokat találni, hogy legalább ne okozzanak egy életre szóló traumát azoknak, akik ezt megszenvedték. Nem szólva a kamasz korosztályról, akiknek a a közösség, a barát, barátnő érzelmi és lelki szükséglet. Na meg a buli, a koncert az az élmény, amely kissé lecsendesíti a kamasz belső érzelmi világát.
A rádióban hallottam ez idén sorra kerülő programok sorozatát, de azt már semmiképen nem tudom feldolgozni, hogy ha a programok megengedettek, miért szabnak korlátokat a részvétel lehetőségével kapcsolatban egyes szülőknek és gyermekeknek.
Szeretni kell őket, igazi nevelő hatású szeretettel, amikor a gyerek érzi, hogy érte, és az ő érdekében születik minden, de főleg jó példával, őszinteséggel, és önállóságának kibontakoztatását segítve a szülők részéről.
Amit nem tudunk megmagyarázni, mert mi sem értjük, az a gyerekben örök nyomot és kérdőjelet hagy. Ha a miértekre nem kapunk választ, egy olyan nemzedék nő fel a kezünk között, hogy beteg társadalom jelenti majd a jövőt, melynek jeleit már most megéljük.
Versek, dalok, imák sóhaja szól olykor gyermekeinkért, mert az életünk értelmét, valódi kincsét ők jelentik.
– szól a Kormorán együttes dalszövege, amely mindig és újra érvényes!
(DE/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »