Mik is voltak azok a kérdések, melyek foglalkoztatták az európai értelmiséget a középkorban?
Persze akkoriban az értelmiség kisszámú volt, s ez is 95 %-ban egyházi személyekből állt. Viszont ezek a kérdések másokat is foglalkoztattak.
Rövid összefoglaló. Előre jelzem, leegyszerűsítve.
Íme a következő kérdések:
- mi a hit és a tudás kapcsolata,
- mi az általános és a konkrét viszonya,
- mi az egyed státusza.
A legkönnyebben persze az első érthető meg.
Alapvetően a hit és tudás viszonyáról a következő megállapítások lehetségesek:
- csak az egyik számít,
- mind a kettő számít, s a kettő közt ellentmondás van,
- mind a kettő számít, s a kettő közt nincs ellentmondás.
Az az álláspont, hogy csak az egyik számít szinte nem létezett. Egyrészt nem létezett a modern ateista álláspont, mely szerint a tudás minden, másrészt szinte kihalt az az ókorban még előforduló álláspont is, mely szerint a hit minden. Ez persze meglepetés azoknak, akik a felvilágosodáskori mantrában hisznek a “sötét középkorról”, amikor állítólag a vallás betiltotta a tudományt, s aki nem hitte el, hogy a Föld lapos, azt máglyán égették meg élve.
Az akkori intellektuális csúcs, a teológiai tanári pálya feltétele volt pl. az úgynevezett 7 szabad művészetből a képzés elvégzése, az elképzelés az volt ugyanis, hogy aki nem érti a tudományt, az a teológiához képzetlen. Az áltudományos marhasásokat beszélő pap szóval modern, s nem középkori jelenség.
Az ellentmondást feltételező álláspont viszont népszerű volt, ez egyébként arab hatás volt Nyugat-Európában. Azt állította, hogy bár a hit és a tudás is igazság, a hit van az átlagembereknek, míg a tudás az elitnek. A hit tehát ugyanazt magyarázza, csak közérthetőbben, de mindkettő egyszerre igaz. Azaz az igazság nem egy, hanem kettő, s ezek között lehet ellentmondás, hiszen az egyik egy teljes sokrétű magyarázat, míg a másik egy leegyszerűsített egymondatos állítás.
A római pápa 1277-ban hivatalosan is eretnekségnek nyilvánította ezt az álláspontot.
Onnantól 2 fő verziója lett az ellentmondást tagadó álláspontnak (ezek persze nem ekkor keletkeztek, az ókorban is léteztek már):
- a tudás szerepe, hogy segítse a hitet, az ismert idézet szerint “a filozófia a teológia szolgája”,
- a tudás és a hit módszertana egészen más, nem ugyanazzal foglalkoznak, van ami az egyik felségterülete, s van ami a másiké, így eleve nem is lehetséges a köztük lévő ellentmondás.
A modern kereszténységben jellemzően az utóbbi a domináns, kivételt csak egyes újprotestáns felekezetek jelentenek manapság, melyek közül a hagyományelvűek számára a hit minden, míg a progresszívek számára jellemzően a tudás minden. De a hagyományos kereszténység – katolicizmus, ortodoxia, sőt a történelmi protestantizmus is – jellemzően abszurdnak tekinti ezt a nézetet, annak mindkét alakjában. Miért?
Alapvetően mert ez az eredeti fősodrú keresztény hagyomány. A magyarázat alapja az, hogy az ember egyetlen sajátos vonása az élővilágban az értelem, azaz a bibliai teremtéstörténet értelmezése az, hogy az “Isten hasonlatosságra teremtés” azt jelenti: az értelem ez a hasonlatosság, azaz Isten a tiszta értelem, s ebben részesedik az ember. Ha pedig ez így van, akkor az értelem használata, azaz a tudomány, a tudás nem ellenkezhet a hittel, sőt a kettőnek teljes egysége kell, hogy legyen.
S a második kérdés.
Az általános és a konkrét, pontosabban a kategóriák és a fajok kérdése volt a legnépszerűbb téma. Ez osztotta meg a leginkább a gondolkodókat. Ezt nevezték univerzálé-vitának.
Röviden egy példa: létezik-e kutya mint olyan, vagy csak kuvaszok, németjuhászok, pomeránok, pulik, stb. léteznek, sőt csak Bodri és Rex léteznek-e. Bodrit és Rexet mindenki látta, de úgy általában kutyát senki, mégis mindenki tudja mi az a kutya, s azt is tudja, hogy mind Bodri, mind Rex kutya. Hogyan lehetséges ez?
A két szélső álláspont:
- az általános valóságos létező, a “kutya” tényleges létező,
- csak a konkrét valóságos létező, az általános nem más mint a konkrét dolgok alapján levont következtetés, csak Bodri és Rex van, s kizárólag elmei következtetés a “kutya”, a valóságban nem tudható van-e egyáltalán “kutya”, ez csupán egyfajta közmegállapodás, hogy van.
Hogy legyen kicsit tudományosabb hangzása a cikknek, nevezzük a két fenti álláspontot “universalia ante rem” és “universalia extra rem” alakban. Ugyanis minden eszmetörténeti cikkhez kötelező pár felesleges latin szó.
Azonban mindkét változat ritka volt, hiszen mindkettő ellentmond a józan észnek. Persze mind a kettő kimagyarázható. Csak hát az “ante rem” megalkotója maga Platón volt, aki aztán egyúttal megadta az elmélet cáfolatát is.
Ezért inkább ezek mérsékelt verziója volt jellemző:
- az általános létezik a szellemi térben, de nem az anyagi világban, azaz van “kutyaság”, valóságos jellemzőkkel, ez egy objektív szellemi létező, mely viszont csakis konkrét dolgokon keresztül van jelen az anyagi világban (“universalia in rem”),
- az általános létezik a szellemi térben, de nem az anyagi világban, azaz van “kutyaság”, valóságos jellemzőkkel, de ez nem egy objektív szellemi létező, hanem csak egy objektív eszmei következtetés a konkrét dolgok alapján (“universalia post rem”).
Ez a kérdés abszolút nem tiszta teológia, bár kezdetben nyilván ez volt az egyik fő következtetés. Tulajdonképpen a kérdés máig létezik a filozófiában.
Könnyen felismerhető: az “ante rem” egyfajta örök, statikus világképet eredményez, mely mindig volt és mindig lesz, s soha semmi nem változik benne. Ez eleve ellenkezett a keresztény tanítással, mely szerint a világ nem örök, így ahhoz, hogy egyáltalán összegyeztethető legyen a kereszténységgel, módosítani kellett. A nézet keresztény verziója jellemzően az, hogy az “általános” Isten elméjében létezett a dolgok előtt, azaz ez valamiféle közbülső elem a teremtésben.
Ha viszont nincs semmi “általános”, az meg a teljes parttalansághoz vezet, hiszen ez kihúzza a talajt szinte minden tudományág alól, mivel a tudomány éppenhogy az általánost keresi. Egyébként baromi jól passzol mindez a modern, progresszívista nézetekhez, melyek szerint minden “társadalmi” képződmény, s tulajdonképpen semmi sincs objektív módon, lásd a genderizmust, mely szerint végsősoron nem léteznek emberi nemek, ezek csupán az adott közösség ideiglenes és helyi képzetei.
S az utolsó kérdés. Mely részben összefügg a másodikkal. Miben térnek el az azonos fajú dolgok, mi státuszuk oka?
Azaz – maradva a példánál – ha Bodri és Rex is kutya, akkor miért nem azonosak?
A lehetséges válaszok:
- eleve a kérdés értelmetlen, hiszen nincs objektív módon általános, minden egyedi – ez az extra rem egyenes következménye, persze nevetséges, mindenki “érzi”, ez abszurdum,
- minden más eset abból indul ki, hogy van általános a szó valamilyen értelmében, ebben az esetben a lehetőségek:
- az egyediben az adott általános különböző fokban van meg – ez is abszurdum, mert pl. azt jelentené, hogy Bodri kutyasága erősebb, mint Rexé,
- az egyed az adott általános mint eszme és valami más keveréke, az általános azonos, míg a más eltér:
- ez a más a semleges anyag, az eltérés az anyag miatt van, azaz Bodri és Rex egyformán kutya, egyszerűen csak más az anyaguk, innen az eltérés – a gond ezzel ott van, hogy ezek szerint az anyag nem egységes, ami megint ellentmond a józan észnek (meg mellékesen a modern tudománynak is), szóval a semleges anyag nem semleges, ami önellentmondás,
- a megoldás az lehet, hogy nem az anyagban van az eltérés, hanem magában az álatlánosban, mégpedig úgy, hogy a meghatározó általános mellett vannak járulékos tulajdonságok is, ezek is általánosak, de az adott esetben kiegészítő szerepet játszanak, lásd Rex simaszőrű, Bodri meg gyapjasszőrű, de nyilván nem szőrük adja kutyaságukat,
A modern tudomány egyszerre vallja az egyediséget és annak hiányát. Az elemi részecskék szintjén nem létezik egyediség (lásd, minden elektron azonos, az eltérés csak számbeli), míg minden, az elemi szintnél magasabb szinten igen. Az meg már világnézeti kérdés, ezt ki hogy magyarázza.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
