Hogyan lehet három lépésben eljutni a vállalható szegénységből a dermesztő nyomorig, miközben két hivatal is tüsténkedik a fejünk felett?
Talán a síkosító is kevés lenne ide, gondoljuk csalódottan, amikor a harcias polgármester, Dudás Árpád első nekifutásra kihajít minket a titkárságáról. Nyilván nem ok nélkül jegyezte meg egy rezignált zsadányi, hogy itt csupán egy dolgot kell észben tartani: a Dudás – hatalom. A zömök, jókötésű, ruganyos járású vezető valószínűleg súlycsoportja, a 70-75 kilogramm felett is megállná a helyét, már ha öklözne vagy birkózna. De mint kiderül, Dudás Árpád hobbitörténész, akinek meggyőződése, hogy Attila sírját is itt kell keresni valahol. Hogy a nemzeti értéket megvédje, jó pár területet felvásárolt a környéken, ahol valamilyen földhányás található. Egy 2003-ban írt dolgozata szerint ezeket a földpiramisokat kellene feltárni, hogy megtaláljuk a legendás hun király sírját. Ígérete szerint haladéktalanul neki is fog látni ennek a munkának, amint végre lesz hat hónapja, hogy be tudja fejezni kétszázötven oldalas szakmunkája hivatkozásainak visszamenőleges kijegyzetelését.
A Békés megyei települést huszonkét esztendeje vezető polgármester eléggé szőrszálhasogató alak. Most azon akadt fenn, hogy a szerző nevét egy másik lap írása alatt találta meg. Vagyis hazudtunk, mondja ellentmondást nem tűrően, úgyhogy lehet is fordulni visszafelé. Továbbá le akartuk járatni a Magyar Nemzet renoméját. Aki oknyomoz, magyarázta pár nappal korábban Dudás Árpád a telefonba, jól készüljön fel a jogszabályokból, máskülönben kénytelen lesz feljelenteni, párban az ombudsmannal, aki – mint mondta – kapitális hülyeségeket irkál, és még a jó hírét is megsértette.
De mert a vezető ismét a hivatali helyiségébe zárkózott, és egy alaposabban végrehajtott lekáderezés után kiderül, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal, szerencsére kapunk még egy esélyt.
Talán ez a purparlé is mutatja, hogy az egész zsadányi eset valahogy többszörösen is elcseszett ügy. Van benne minden: kiszolgáltatottság, nyomor, állampolgári lomposság és paragrafusokkal alaposan körbebástyázott pszeudovalóság.
Kezdődött azzal, hogy egy fiatalembernek – a robbantós Tominak, azaz Mikula Tamásnak – az anyja halála után már nem járt szociális alapon tűzifa. A kérelem beadásának határideje nagyjából egybeesett az asszony halálával. Fontos megemlíteni, hogy hónapok óta huzakodott az önkormányzat a családdal, hogy tartsanak rendet a kertjükben, ugyanis a tűzifához jutásnak ez az egyik feltétele. Folytatódott azzal, hogy a gyerek nem tudta eltemettetni az anyját. A 22 800 forintos jövedelempótló támogatásból képtelen lett volna kifizetni a temetés 96 ezer forintos árát. Két lehetőség állt előtte: vagy kamatmentes kölcsönt igényel, vagy az önkormányzat közköltségen temetteti el az elhunytat. Mikula Tamás, vélhetően szövegértési problémák miatt, az utóbbit választotta. Azt is aláírta, hogy a köztemetés költségét az önkormányzat a hagyatéki eljárás során hitelezői igényként fogja előterjeszteni. A 96 ezer forint fedezete – hagyatéki teher címén – a megörökölt ingatlan lett. A kamatmentes kölcsön törlesztéséről, esetleg behajtásáról másféle jogi formula rendelkezik, és talán ezen a ponton kell idézni az ombudsmani hivatal vizsgálatának fő megállapítását, mely szerint „a kérelmet tartalma szerint kell elbírálni akkor is, ha az nem egyezik az ügyfél által használt elnevezéssel”. Erről az egyszerű igényről a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL törvény 37. paragrafusának első bekezdése rendelkezik.
Ezek az események 2015 januárjában-februárjában játszódtak le. Mikula Tamás ezek után az állampolgári jogok biztosához fordult, és bepanaszolta az önkormányzatot. Elsősorban azért, mert kizárták a szociális alapú tűzifa-támogatásból. Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala jelentésében megállapította, hogy az állam egyik alapfeladata „a szélsőségesen rászoruló polgárairól való gondoskodás, a segítő mechanizmusok kialakítása”, valamint hogy „az állam ezekben a végső helyzetekben annak a kötelezettségének tesz eleget, hogy a minimumot biztosítsa azon személyek számára, akik az emberi lét alapfeltételeit önerejükből nem tudják megteremteni. E kötelezettség teljesítése során, különösen a kihűléses halál megelőzése érdekében alkalmazott egyik eszköz a szociális tűzifa biztosítása a rászoruló emberek, családok számára.” A panaszt hónapokig tartó levélváltás követte. Az ombudsmani hivatal a tisztességes feladat-végrehajtás igényével, az önkormányzat a szociális feladatokkal a frontvonalban küzdők magabiztosságával vágott bele az ügy tisztázásába.
A panaszos – Mikula Tamás – eközben csalás miatt egy évre börtönbe került, és 2016 őszén tért haza Zsadányba. Az ombudsmani hivatal vizsgálata a távollétében zajlott és zárult le. 2016 nyarán.
**************
Robbantós Tomi, ahogy a faluban ismerik, kinézetre is fura szerzet. Leginkább olyan játékra emlékeztet, amelyiknek elromlott a rugója. A bábu csak összecsuklani tud, visszaépülni nem. De a szeme megragadja és nem is engedi szabadon a tekintetet. Olyan esendően barna fényű a pillantása, akár valami legendásan hűséges ebecskének. Ehhez jár a törékeny, már-már betegesen vékony alkat és a lepusztultság olyan elegye, amilyet még városban is nehéz összepakolni. Ahhoz sem kellene különösebb pszichológiai előképzettség, hogy más is lássa, ami nyilvánvaló: ha valami küldő erő nem lendít rajta, ez a túlkoros, alig harmincéves gyerek magától soha nem fog talpra állni. Pedig valószínűleg olyan, mint egy jó munkakutya: ha rábízzák, fogja, ha kell, elengedi. Minden más esetben széthullik, mint a lapra szerelt zsúrasztal.
Mikuláék 2000-ben költöztek ide Gyálról. Apja elhagyta őket, anyjának olyan kevés pénze volt, hogy csak itt, a román határ mellett tudott venni kettejüknek egy vályogházat. Az általánost itt járta ki, és Gyulán, az Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Tíz éve.
Amikor kiszabadult Nagyfáról, és hazatért, a polgármester nyomban intézkedett, hogy vegyék fel a közmunkaprogramba, mert különben éhen hal. Dudás Árpád a református lelkészt kérte meg, hogy találjon Mikulának valami hasznos munkát. Ez a feladat a közösségi ház kazánjának etetése lett.
Mikula tulajdonképpen a tanító úrnak fűt, de ez a technológia szempontjából úgyszólván mellékes. A munkaterület nagyjából nyolc-tíz négyzetméteres, amelyet Mikula Tamás egy kölyökkutyával, Bikficcel oszt meg. A kazánház mellett pajta, ott sorakoznak az elégetendő szalmabálák halmai. Nagyjából óránként behoz egyet a fűtő, majd elhelyezi a tűztérben. A fennmaradó időben vagy a kutyával játszik, vagy csak ül, és bámul a semmibe. Egy rozoga széken elemes rádió szól. Változatosságot az hoz a rendszerbe, hogy néha egy hosszú, lapátszerű készség segítségével bele-bele kell kotorni a parázsba. Válaszait hallgatva olyan hiperrezignált jehovistának tűnik, aki nemhogy tudja, de nem is reméli, hogy bárki szóba elegyedik vele valaha is. Azt panaszolja, idén sem kapott tüzelőt, és ha nem hoz neki valamelyik jóakarója egy kocsirakományra való értéktelen cserjét, talán meg is fagyott volna.
– Ilyen vékony kis ágacskák csak – mutatja Mikula Tamás hurkapálcához hasonlatos ujján, milyennek képzeljük a vadszilvabokor hajtásait.
– Ezek szerint megint nem találták rendben a portáját? Miért nem csinálja meg, ha egyszer ez a feltétel?
Úgy néz, olyan üres a tekintete, mint aki már régóta odaát van. Vagy csak nincs, amibe kapaszkodhatna ideát.
– Tudom, hogy hajléktalan leszek. Ezzel nem lehet mit csinálni.
**************
A polgármester szerint ez a közösség senkinek sem engedi el a kezét. A helyi rendelet értelmében annak jár tűzifa, aki jogosult lakhatási támogatásra. Annak pedig egy feltétele van csupán: a lakókörnyezet rendben tartása.
– A végén már ott tartottunk – magyarázza Dudás Árpád –, hogy az alpolgármester vezetésével többször is felvonult Tomi háza előtt a közmunkásbrigád, hogy segítsen neki rendbe tenni a kertet. Hogy meglegyen ez a feltétel. De sem egyszer, sem kétszer, sem háromszor nem volt otthon. Megüzente, hogy ő most nem ott lakik! Hát akkor, kérdem én, mi a búbánatot csináljunk még? Magánlaksértést csak nem követhetünk el, még a végén azért is följelent. Közben persze lecsúszott a kérvény beadásának határnapjáról.
Két néma asszony társaságában ülünk a tárgyalóban, egy képtelenül hosszú asztal mellett. A polgármester mellett az új jegyző, az alig tíz napja munkába állt Nikoletta, aztán Kerekiné Nórika, a szociális előadó, aki másképp, de ugyanúgy, kizökkenthetetlen magabiztossággal hallgat.
– Mondok én magának valamit. Az alapjövedelmet is marhaságnak tartom, ezt tessék szíves leírni. Az alaptörvényben benne van az öngondoskodás kötelezettsége. Látja? „Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni.” Van itt egy legény a faluban, Tomi osztálytársa volt. Örökölt négyszázezer forintot. Ugyanúgy, ahogy a három másik testvére. A múltkor panaszkodik nekem az anyja, hogy a gyerek egy hónap alatt elverte a pénzt. Később megsúgta nekem a testvére, hogy anyuka igyekezett tompítani a dolgot, ugyanis két hét alatt költötte el. Akkor kérdem még egyszer: mennyi szociális segélyt kellene adni az embereknek? Meg mennyi alapjövedelmet? És akinek van keze, lába, ép az esze, annak mégis arra kellene törekednie, hogy amíg lehet, tartsa el magát, nem?
– Akkor most ezt hallgassa meg! Közfoglalkoztatásban dolgozik nálunk 265 munkanélküli. Megkeresett minket a Henkel, hogy a körösladányi gyárába keres embert. Na én minden más település polgármesterét megelőztem, mondtam nekik, ide jöjjenek először, mert mi kiállítjuk a szükséges nyolcvan főt. Elhívtam mind a kétszázhatvanöt közfoglalkoztatottat. Eljött 145, ezek meg is hallgatták a tájékoztatót. A Henkel már akkor, tavaly októberben vállalta, hogy tartani fogja a várható minibálbér-emelést. Ígért kafetériát, ez a köztisztviselőkét is meghaladja, és termékcsomagot is a dolgozóknak, évente ötvenezer forint értékben. A tesztet kitölteni már csak negyvenöten maradtak itt. És mit gondol, hány lett alkalmas? Húsz. Pedig egyszerű betanított munkáról van szó. Nekem nagy csalódás volt, hogy a szomszédos településekről kellett összeszedniük a hiányzókat. Én azt látom, hogy a marsallbotot mindenki ott hordja a tarisznyájában, de ha erre ennyien nem voltak alkalmasak, akkor itt az emberekkel is baj van, nem csak a rendszerrel.
– De ezért csalódás számomra az újságírói szakma is, mert míg a politikusok próbálják a helyes útra terelni az embereket, addig maguk a helyes utat meg se akarják mutatni nekik. Majd az olvasó eldönti, mondják maguk. Na mármost az szerintem nem helyes út, hogy amíg Zsadányban, ebben az alig 1700 lakosú községben a boltokban is lehetett dohányt kapni, addig az emberek összesen háromszázmilliót szórtak el dohányra és italra. Ezt a boltosok mondták nekem. És ugyanakkor akiknél kikötik a vizet vagy a villanyt, azok naponta elszívnak egy dobozzal, és ha három felnőtt van a családban, akkor az naponta három doboz, ami már háromezer forint is lehet. Miért nem írja le az újságíró, hogy ezek életvezetési problémák?! Ezeket az embereket az újságírók csak a lehetőségekről meg a jogaikról tájékoztatják, a kötelességeikről meg nem. Ez nem dolga a sajtónak? Akkor kinek? De ha mindig csak azt írom le, hogy nektek csak jogaitok vannak, de kötelességetek nincs, akkor ezzel nem használunk a polgártársainknak, csak ártunk. Ebből van is elég konfliktusom a közmunkásokkal.
– Az egyik spórolós, a másik nem. De ez a Mikula Tomi mégiscsak egy szánandó lélek – vetem közbe.
– Nézze… Én megmondom őszintén, az az ingatlan nincs is megterhelve. A közjegyző bejegyezte ugyan az igényt a hagyatékátadó végzésbe, de mi ezt nem érvényesítettük. És nem csak a mi terhünket jegyezték be. Tizennégyszer nagyobb a banki hitel a házon. Ha elárverezik, akkor ez az egyetlen biztosíték, hogy nekünk is kifizessék azt a 96 ezer forintot. Mi ugyanis az állampolgárok adójából temetünk. De azt is meg kell jegyezni, hogy Tomi, habár öt hónapja dolgozik, még nem jelentkezett a hivatalban, hogy tudom is én havi ötezer forintjával törleszteni szeretné az adósságát. Meg azt se hallgassuk el, hogy szerintem azért felfoghatatlan, hogy egy érettségizett embernek szövegértési problémái legyenek…
– Említette, hogy az ombudsman kapitális hülyeségeket irkál.
– Persze, hiszen a jelentésben foglaltakkal ellentétben hagyatéki eljárásban nem lehet behajtani. Ez súlyos tárgyi és jogi tévedés, amit a jelentést készítő hölgy el is ismert nekem a telefonba. De ez meg a másik! Hogy maguk legalább vették a fáradságot, hogy lejöjjenek. Bezzeg az ombudsmani hivataltól…
*************
Hétfő van, de lehetne akár csütörtök is, Mikula Tomi szabadnapja. Vagy mondjuk szombat. A különbség nyilván ott van, csak minekünk nincs szemünk rá. Szomorú, hogy a faluriportok hagyományos információs bázisába, a kocsmába már el sem érdemes menni, hiszen italra alig-alig marad pénzük az embereknek. Ma már Mikula Tamás sem iszik. Élete a ház, a nemzeti dohánybolt és a munkahelynek épp kijelölt közterület hármasságában zajlik. Epitheton ornansa, a robbantós név abból az időből származik, amikor még az alkohol rabja volt. Egyszer annyira beszívott, mondja, hogy azzal fenyegetőzött, felrobbantja magát az anyukájával együtt. Ennek a szituációnak egy célzott rendőrségi akció vetett véget.
Mikula Tamás háza Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
A ház, ahol Mikula Tamás most már egyedül él, az utcáról nézve akár takarosnak is lenne mondható. Elég azonban befordulni a kapun az udvarra, hogy nyilvánvalóvá váljon: a lakóhely és ez az épület egymásnak nem igazán megfeleltethető fogalmak. Az előkert nagy részét elborítja az idehordott bokrok, suhángok tömege. A kézzel tört vesszőkkel teli műanyag ládák a tornácon sorakoznak. Máshol ez a fa talán még gyújtósnak sem kéne. A hátsó kertben a pajta nyeregteteje teljesen megrogyott. Van itt még rossz tévé, ócska bútor és persze lyukas vödör is.
Tamás azt magyarázza, zárni kell a házat, mert volt, hogy eltűnt ez-az. De amint belépünk, ez teljességgel valószerűtlennek tűnik. Mintha rögtön négy körrel beljebb kerültünk volna a pokolban. Az előtérből balra nyílik a szoba, jobbra a konyha és a fürdőszoba. A gázt már rég lekapcsolták, de a feltöltős villanyóra még működik. Szobánként egy-egy negyvenes izzó küszködik a rárakódott korom- és porréteggel. A sarkok, a falak, a plafonról himbálódzó pókhálószálak, a bútorok, de még a minden házi könyvtárban kötelezően megtalálható Karel Schulz-kötet, a Kőbe zárt fájdalom is fekete tőle. Az előtérben felállított hengeres vaskályha begyújtása után nem sokkal ki kell menekülni a házból, mert a füst mindent elborít. Ehhez persze kell a házigazda speciális tüzeléstechnikája is. A vékony botocskák alá rongy és a tepsiből újságpapírral kitunkolt égett zsír vagy olaj kerül. Ez a rissz-rossz kályha ezen a télen csekélyke meleget adhatott rendes fa nélkül, főképp úgy, hogy a hálóként használt nappaliba innen meleg biztosan nem jutott át. Kérdezzük, hogy megnézhetjük-e a fürdőszobát. Persze, készségeskedik Mikula Tamás, csak előtte lehajtaná a vécédeszkát.
Amikor rövid időre egyedül maradunk, átcikázik rajtunk a gondolat, nem kéne-e mégis megnézni, mit titkolt előlünk, de hamar lebírjuk a tétova vágyat.
Azt mondja, egyszer volt eddig igazán boldog az életében: amikor barátnője lett. Anikó, aki egy ideig itt húzta meg magát a három gyerekével az anyaotthonban, akkoriban néha át-átjött hozzá. A kegyelmi állapot négy hónapig tartott, mert az asszony összeállt egy csökmői emberrel. Azóta jó érzést legfeljebb a dohányzásban és a cukros üdítők fogyasztásában talál. Az orvos szerint a fogait mind ki kéne szórni. Egytől egyig valamennyit. Az állandó gyulladástól nemcsak nehezen eszik, de a haja is hullani kezdett. Talán jobb is, hogy a sapka sosem kerül le a fejéről. Teljesen váratlanul bukkan fel monológjában egy titokzatos hitelező, bizonyos M. Herold, aki állítólag tíz éve egymillió forintot kölcsönzött a mamának, de azóta sem jelentkezett. Mikula Tamás még csak nem is látta. A Balatonon tizenkét éves korában volt utoljára. Siófokra jártak üdülni a szüleivel. Ha mostanában nagy ritkán útra kel, maximum Békéscsabáig jut, de oda is csak hivatalos ügyben. Ez rendszerint a közszolgáltatókkal szemben fennálló tartozások rendezésével kapcsolatos eseményt takar.
Egyedül a nyár villanyozza fel valamelyest. Valósággal élet költözik az erőtlen fiúba.
– A nyár a legjobb. Itt mindenki nagyon várja.
– Naná, nem kell fűteni.
– Micsoda?! Fenéket! Avval jön az idénymunka.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 03. 11.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
