Köztudott, hogy Magyarországon 1831-1832-ben végzett nagyobb mérvű pusztítást a kolera. Szklabonyán ekkor ötvennyolcan estek áldozatául, zömmel a középkorosztályhoz tartozók és idősebb emberek. Az anyakönyvekben augusztus 17-ei az első keltezett bejegyzés, s szeptember 12-én anyakönyvezték az utolsó halottat. Naponta általában több lakost is elragadott a kór: augusztus 27-én például nyolcan, szeptember 7-én heten haltak meg. Az elhunytak száma a szomszédos Ebecken ugyanekkor csak 14, Kisújfaluban pedig 17 volt.
Mikszáth Kálmán írásaiban gyakran olvashatunk az 1873-as kolerajárványról, annak szörnyűségeiről és tragikus következményeiről.
Heteken, hónapokon át aratott a halál errefelé, szerencsétlen falvak lakóit tizedelve okozott megannyi tragédiát. Természetesen a szülőfalut, Szklabonyát sem kerülte el. S még több volt az áldozat, mint négy évtizede. Elvitte az író édesanyját, de áldozataivá váltak a legközelebbi ismerősök, köztük a család kocsisa, Suska Mihály is.
Az anya szerelme című „beszélyké”-ben a tragikus betegséget, a döbbenetes erejű kórt jeleníti meg imígyen: „Imádkozzatok! Nagy veszedelem fenyeget. A legrettenetesebb ellenség — a kolera. A halál fekete álarcban. Ne fussatok! Maradjatok veszteg; itt nincs menekülés. A halál ez egyszer felülmúlta önmagát leleményességben, midőn fegyvert választott. Egy fegyver, amely önmagától hatol be a testbe, mely elől ki nem térhetsz, melyet felkeresel, melyre minden szempillanatban vágyol, melyért magad nyúlsz esengve, pedig tudod, hogy megölőd; egy fegyver, melyet csókolsz és miközben csókolád, meghalsz a csókjától. A halál fegyvere most a — levegő.”
A pusztulás következményének szörnyű képeit így láttatja velünk az író: „A lélekharang egyre szól a kis falu tornyában. Hogy még van, aki húzza! Aki hallgassa, már olyan alig van. Koporsó koporsót követ, de nincs halotti kíséret. Nem maradt már senki kíséretnek. Pap sincs már, aki temessen: maholnap meghal az utolsó ember is, és adja isten, hogy az a sírásó legyen; legalább nem marad temetetlen a többi. Ő most a legszükségesebb tisztviselő.”
S vajon milyen is lehetett az Ipoly menti táj akkor? Képzeletben ez is elénk tárul Mikszáthot olvasva: „Aratók dala nem hangzik, a megért kalászokat csodálkozva lóbázza a lomhán mozduló szellő, még sose volt neki ilyen megengedve, pergeti is belőlük játszi dévajsággal az izmos búzaszemeket. Ő örökli a mezők gyümölcsét a haldokló emberektől, s mutatja, hogy beválik tékozló örökösnek.”
Mikszáth házasságának első heteiben, Pesten értesült a szomorú hírről: édesanyja is a kolera áldozata lett:
— olvassuk az egyik, témánkat érintő írásban.
A fekete asszony című elbeszélésben pedig ezt írja: „Természetesen rögtön siettem haza összetört szívvel, kétségbeesve. Kezdtem már nem félni a kolerától. Mit árthat ezentúl…”
A hazafelé tartó írót Balassagyarmaton az alábbi kép fogadta: „Bent a székvárosban csöndesek az utcák. A kocsik kerekei kísértetiesen kopognak a köveken. A viceispán lakása előtt kordon van vonva, kardos huszárok, vasvillás emberek őrködnek, hogy be ne menjen valaki. A vármegye legnagyobb ura is bezárkózott ijedten. Hát még annak is te parancsolsz, hatalmas fekete asszony!’
Mikszáth még a szomorú eseményekről tudósító munkáiban is megőrizte humorát. Hogy így oldja legalább a keserűséget, feledtesse a kilátástalannak tűnő sorsot. Az alispán-kisasszonyok című elbeszélésében a viceispán a megye falvait járva érkezik meg Nemesvarbók határába, ahol az alábbiakra kerül sor: „Hirtelen leeresztették vasvilláikat, amint a kocsiban megismertek bennünket, vagyis hogy csak az urambátyámat, az alispánt.
Hogy állunk, Barkas Mihály? — kérdé az alispán az egyik vasvillás embertől, ki a megfordított pipaszárat rágta kegyetlenül.
Hát csak állunk még, ahogy állunk.
Haltok-e nagyon?
Hát halunk, amennyire lehet. Ma is kilencet temettek. Ámbátor…
No, mit akarsz mondani?
Hogy hát mi lutheránusok még megvolnánk eddig, egy halt meg közülünk, az is csak tévedésből.
Miféle badarságot fecsegsz itt össze-vissza?
Már pedig úgy van, tekintetes uram, hogy itt minálunk a katolikus részt kezdte meg a kolera. Ebben az egyben szerencsések vagyunk, hála istennek.”
Az országút két „szögletén” tehát Nemesvarbókon is ott álltak a vasvillás őrök, a vesztegzár fenntartói, akik agyon is szúrhatták azokat, akik a tilalomnak ellenszegültek. A kolera elleni védekezés módjai közül valóban ismert volt a kordon és a línea, a veszteglőházak és a falvak előtti strázsálás is. További preventív (megelőző) módszer volt a falu körülárkolása, illetve körülsáncolása.
Az Ipoly menti óvintézkedésekről a szomszédos Hont megye krónikása, Gyürky Antal is tudósít egy helyütt: „A kolera alatt a forgalom és a közlekedés egy időre végképp megszűnt. Minden faluban a főbb közlekedési utakon vasvillás őrök álltak. Ezeknek ugyan ki volt adva az utasítás, hogy szabadon bocsássák, aki útlevéllel el van látva, mindamellett sok kellemetlenségnek volt kitéve, aki olyan falun akart keresztülmenni, hol nem ismerték, (…) és sokszor, ha volt is valakinek útlevele, azt is az őr vasfogóval vette el, azután megfüstölte s úgy adta által a jegyzőnek vagy a cordon biztosnak. (…) Leveleket, éspedig a hivatalos leveleket is, akár postán, akár magány személy által szállíttattak, mindig hegyes vasszegekkel át szeszurkálták és megfüstölték, ez által vélték a ragály tovább terjedését megakadályozni.”
Eme kis kitérő után kövessük Mikszáth útját Szklabonya felé, nézzük, mit tapasztalt szomorú vándorlása során: „Meg sem álltam; tovább siettem a mi falunk felé, ahol nagy volt a panasz néhány hét előtt, hogy így, hogy úgy, rossz esztendő lesz, a búza is vékony, krumpli, kukorica, káposzta nem lesz, miből élünk meg a télen… Hogy megfordult ez a panasz azóta! Ki eszi meg ezt a keveset is, a mi termett?
Minél tovább mentem, mindig rémletesebb lett az édes ismerős tájék. Sokat tett hozzá a képzelődés is. (…) Izgatottan vettem ki minduntalan a kolerás üveget. A kis Szele községben, mely útközben esik szülőfalum felé, kátrányos tüzek égtek kísértetiesen.” Ezekkel a tüzekkel is a kolerát vélték távoltartani, akárcsak a karácsonyi fokhagymával vagy más eszközökkel.
Egy emberre s egy gyógymódra hívnám fel még a figyelmet. Suska Mihályról, a cselédről van szó, akiről ezt írja egyebek közt Mikszáth: „Mikor hazaérkeztem Budapestről, egy szalmakazal tövében éppen az utolsó cselédünk haldoklott, a híres Suska Mihály, akiről annyit írtam imitt-amott, hogy egy generális megelégedhetne vele. Pedig Suska Mihály csupán közember volt Guyon Rikhárd alatt. Anyám holttestét ő vitte le a kriptába, az ő kezei (áldja meg a isten, ott ahol porladnak…) csúsztatták le a koporsóját s ekkor kapta meg a kolerát.” ‘:
Nos, ez a Miska cseléd a védekezés sajátos praktikáit alkalmazva, megmenekedett egy ideig a kolerától. Miből álltak ezek a gyógymódok? „A szilvóriumot nagy kortyokban nyelte le Suska Mihály. még a nyelvével is csettintett utána. Arca lassankint vissza kezdte nyerni élénk piros színét” – olvassuk a többször idézett elbeszélésben. Majd néhány sorral odébb egy másfajta kúráról olvashatunk: „Miska lehajolt, maga alá szedte majdnem térdig dagadt lábát, melyek hidegek, merevek lettek odáig: megfogta a kötelet és megkötötte térdén felül a lábszárát erősen a csontig, hogy a vérkeringés megszűnjék a beteg testrészekben.
— A halál útja el van fogva, ifjú uram. Lerontottam előtte a hidat, ‘
És igaza volt. A vén huszár kifogott a kolerán…”
A beteg végtag elszorítását Mikszáth más, koleráról tudósító írásában is olvashatjuk. Az anya szerelmében a kislányát, a „szép, mosolygó, pajkos” kis Boriskát sirató Bátkyné „hirtelen felugrik”, s kétségbeesésében „egy darab spárgát ragad a kezébe, odarohan a gyermekhez s szilaj mohósággal összekötözi térden alól, ahol hidegek, a lábait, összekötözi iszonyú erővel, hogy a vér szakad ki, hogy a csontot szorítja a spárga. (…) A görcs nem ment tovább, megszűnt. A lábakba visszatért a melegség…”
A Népies észjárás a tudományban című cikkében is erről a módszerről olvashatunk:
A kór útját természetesen csak kevés esetben lehetett megállítani. Mert, ahogyan Mikszáth írta: „a kolera sem csizmadiainas ám! Érti a mesterségét tökéletesen. Most már másként támadott: hányással és görccsel rohamosan. Ez már több volt a soknál. Miska egyet gondolt… komisz, pecsovics világ van… a trafikdohány drága is, bor sem termett az idén… istenúgyse nem érdemes kínlódni a világon… fogta hát magát és becsülettel — megkapitulált a halálnak. Mit tehetett volna egyebet?”
A keserűségből megint csak előtört hát az író humora, hogy így hidalja át a tragikus helyzetet, annak komorságát és kilátástalanságát. Hogy legalább ily módon ellensúlyozza a szerencsétlen sorsú jó palócok és tót atyafiak bánatát. Akárcsak a mesében, itt is minden lehetséges: Suska Mihály bár elbukik, illetve meghal, de ő lesz az erkölcsi győztes a halál felett.
S ha már az anyakönyveket is említettük, hadd mondjuk el, mi olvasható még ki belőlük. A tragikus kór — a római katolikus egyház anyakönyve szerint — először június 24-én ütötte fel a fejét Szklabonyán. Két ember esett áldozatául ugyanezen a napon. Az utolsó halottat augusztus 29-én temették, ámbár előtte már augusztus 5-től nem volt a faluban halott. Itt jegyezzük meg, hogy Mikszáth nagyszüleinek falujában, a szomszédos Ebecken csak július 14-én jelentkezett a kolera, ám itt szeptember 21-éig tartott a járvány. A kolera a távolabbi Nagykürtösön volt a leghosszabb lefolyású, itt még október 17-én is temettek e betegségben elhunytat.
Lévén a család evangélikus, őt Nagykürtösön anyakönyvezték. Az 1873-ban elhunytak között, az anyakönyv 84. lapján, a 41. szám alatt jegyezték be a drága mamát, így: „Nemes Veres Mária néhai Mixadt János birtokos özvegye 50 éves.” Született Ebecken, meghalt Szklabonyán. Még halála napján eltemette őt Rafanidesz Károly lelkész.
Az 1873-as kolerának 61 áldozata volt Szklabonyán, tehát valamivel több, mint negyven évvel azelőtt. Megtelt hát halottal és fájdalommal a községi temető. A helybeliek még ma is megdöbbenve mutogatják a temető ama részét, ahová a „kolerási”-k, azaz a kolerások vannak eltemetve.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
