A csütörtökön kezdődő észak- és közép-amerikai labdarúgó-világbajnokság előtt az Infostart felidéz néhány különleges epizódot a tornák történetéből. Nem elsősorban olyanokat, amelyek az eredményekhez, a pályán történt eseményekhez kapcsolódnak, hanem olyanokat, amelyek mégis jellemzőek és emlékezetesek. Ezúttal a magyar válogatott 1934-es kiutazását.
1934. május 20-án utazott ki a magyar válogatott Olaszországba, az első, Európában rendezett labdarúgó-világbajnokságra. Hosszú felkészülésről sem addig, sem azután szó sem lehetett. Szűk egy hét múlva már játszania kellett az 1924-es olimpiai kudarc óta cseppet sem vágyott ellenfélnek számító Egyiptommal.
Érdekes – vagy inkább sajnálatos –, hogy a szövetség először az Újpest mesterét, a Fradival korábban három bajnoki címet is nyert, a harmincas évek elején Olaszországban is sikerrel dolgozott Tóth-Potya Istvánt kérte fel a keret edzőjének. Ám miután az akkor éppen Palermóban dolgozó Feldmann Gyula felajánlotta a szolgálatait, a szövetség – költségkímélésre hivatkozva – lemondott Tóthról, aki egyébként nemcsak jó barátja, hanem sógora is volt Feldmann-nak.
A tréner végrehajtó szerepet kapott, hiszen Nádas Ödön szövetségi kapitány úgy vélte, a bajnoki hajrában és a vonatúton kifáradt futballistáknak pihenőre van szükségük. Kedden pihentek is a játékosok, szerdán 2×25-perces kétkapus játékban vettek részt, csütörtökön ismét pihentek, pénteken megint egymás között játszottak, szombaton fürödtek és gyúrattak, vasárnap pedig játszottak.
A magyar vb-történelem első gólját szerző Teleki Pál önéletrajzi írásában olvasható nyíltan kritizálta a szerinte amatőr felkészülést: „Az 1934-es világbajnoki mérkőzéseken bekövetkezett sajnálatos eseményeknek, az osztrákok elleni vereségnek az okai sokallta korábbi időkre vezetnek vissza, azokban a hibákban keresendők, amelyek még a felkészülés idején játszódtak le.”
Kicsivel lejjebb írja: „„… a Déli pályaudvarról elindult a magyar válogatott csapat a világbajnoki küzdelmekre Nápoly felé. A játékoskeretből Sárosi és Polgár hiányzott. Sárosi sérülése miatt vidéken pihent. Polgár pedig vizsgái miatt nem utazott a csapattal, csak később utaztak a csapat után.”
Kiderül még a múltidéző beszámolóból, hogy a válogatott különkocsiban,
kényelmesen párnázott II. osztályú fülkében utazott,
majd közel 12 órás vonatozás után Triesztben megszállt. Másnap reggel visszaült a vasútra, s egy római átszállással, 21-én éjjel fél tizenkettőkor érkezett meg Nápolyba.
Nagy csomagokkal. Az indulás előtt a Nemzeti Sport újságírója beleleshetett a közös poggyászba. Leírta, mit talált:
„24 darab piros mez címerrel, ugyanannyi fehér mez piros-fehér-zöld csíkkal, 2 kapusmez (1 zöld, 1 kék), 2 kapusszvetter, 30 fehér és 30 fekete nadrág, 15 pár zöld és 15 pár fekete harisnyaszár, 50 darab törölköző, 30 pár cipőfűző.
Stoplik, szegek, stoplizó gép, kalapács, harapófogó, szivacs, 3 régi és 3 új labda, 1 doboz bőrzsír, 1 sárkefe, 1 bekenőkefe, 12 pár talpbetét, 2 kilogramm cipővatta, 3 pár bokagumi, 2 pár térdgumi. 1 doboz rágógumi. 12 szappan, 3 tubus szindetikon (folyékony ragasztóféleség).
Sebvatta, géz, aszpirin, algocratin, piramidon (fájdalomcsillapítók), chinin (lázcsillapító), codein (köhögés elleni szer), 3 üveg artin, 2 doboz darmol (hashajtók), hyperol (fertőtlenítő), stafin-patron, borvaselin (fertőtlenítő, seblemosó), gyomorcseppek, tinctura opii (erős fájdalomcsillapító), tannalbin (hasfogó), 1 liter embrokatio, leukoplaszt, elasztoplaszt, hansaplast (kötözőszerek), gumitömlő, benzin, éter, jód, xeroformkenőcs, lázmérő.
3 üveg barackpálinka, 1 üveg konyak, fél kilogramm paprika, 5 kilogramm libazsír – hangulatjavítónak.
Teleki Pál visszaemlékezéséből az derül ki, hogy
már az 1930-as években is éles főváros–vidék ellentét létezett a magyar futballelitben.
A debreceni Bocskai egykori csatára a vidékiek optikájával készített gyorsfényképet a kinti napokról, illetve arról, hogy a nyitó mérkőzésünkön, az egyiptomiak elleni nápolyi nyolcadddöntőben pályára lépő magyar tizenegy magját alkotó debreceni játékosok miért érezték „másodrendűnek” magukat. Vagy éppen mit róttak fel a három nagy profi klub, a Hungária, az Újpest és a Ferencváros bűvköréből kilépni nem tudó vezetőknek.
„Még a mérkőzés előtti napokban is, amikor végeredményben az egyiptomiak elleni mérkőzésre kellett volna minden figyelmet, gondoskodást összpontosítani mi, akik a mérkőzésre a magyar válogatott csapatba beválogatást nyertünk, valahogyan olyan légüres térben mozgó embereknek éreztük magunkat s minden pillanatban azt vártuk, hogy egyikünk, másikunk kipottyan a zavaros űrben keringő csapatból.
Ugyanis velünk nem nagyon törődtek, rábíztak bennünket Feldmann Gyula bácsira az Olaszországban élő, itt megfogadott edzőre és vezetőink, szövetségi kapitányaink Nádas Ödön és Fábián Pál minden idejét, igyekezetét, figyelmét az kötötte le, hogy a Budapesten maradt Sárosi Gyurka és Polgár Gyuszi egyesületi vezetőivel s a két játékossal, azok orvosaival a telefon összeköttetést megteremtsék, fenntartsák.
Velünk, az egyiptomiak ellen összeállított csapat tagjaival közölték, hogy játszunk az egyiptomiak ellen, de az imént említett Budapesttel telefonálgatás miatt, különösen én és bocskais csatártársaim számoltunk azzal, hogy kedvező hír esetén még a mérkőzés előtt akár Sárosi Gyurka, akár Polgár Gyuszi valamelyikünket, vagy többünket felválthat egy szövetségi kapitányi intézkedés folytán. Másnap azután, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Sárosi Gyurkáék nem állhatnak rendelkezésre, nagyobb figyelmet és gondoskodást kaptunk vezetőink, a szövetségi kapitányok részéről és a sok hercehurca lezajlása után éreztük, hogy nekünk kell helytállnunk a magyar labdarúgó becsületért.
Ha ezekre a napokra visszagondolok, határozottan emlékszem arra, hogy egyáltalán nem voltak jó hatással ránk ezek a szövetségi és egyesületi vezetők közötti vitatkozások, mert ezekből világosan kitűnt, hogy mi, akik pedig az első, alapjában véve sorsdöntő, a továbbjutást biztosító mérkőzésre készülődtünk, csak másodrendű szereplői voltunk ezeknek a szövetségi és egyesületi machinációknak, kombinációknak, amely nem elsősorban a magyar labdarúgás, hanem az egyesületi célok érdekeit szolgálta.
Tudni kell ugyanis, hogy a magyar labdarúgásnak amellett, hogy azt a három nagy egyesületi érdek irányította, kormányozta éppen ebből a helyzetből kifolyóan nagy rákfenéje volt, hogy a nagyegyesületek túraprogramja, az ezzel kapcsolatos kötelezettségek a mind több válogatott játékosnak szerepeltetését igényelte, írta elő a külföldi meghívásokkal kapcsolatosan és ez a körülmény természetszerűleg az anyagi vonatkozású dolgokban is nagy súllyal esett a latba. ”
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
