Minden csoda három napig tart, és mire ez a szöveg megjelent nyomtatásban, már az ötödiknél tartottunk – ráadásul időközben olimpiai aranyat nyert a Liu testvérek vezette korcsolyaváltó –, mégis célszerűnek tartottam végigvinni az alábbi gondolatmenetet.
A nemzetkarakterológiai következtetések levonásától általában érdemes tartózkodni, ezzel együtt meglepett, amit a magyar emberek Elizabeth Swaney teljesítménye láttán, illetve produkciójának híre hallatán előadtak. Maradjunk annyiban: a reakciók és kommentárok összesített színvonalának átlaga semmivel sem múlta felül a botcsinálta síakrobata félcsöves siklásának részletgazdagságáét.
Szegény Lizzy tényleg kapott hideget-meleget bőséggel. A magyar színekben versenyző – pontosítok: rajthoz álló – leányról oldalvágások és pályaképek sorozatában szedte le a keresztvizet a sajtó, valamint az internet népe. Volt ő minden, már-már hazaáruló is – de az olimpiai eszme megcsúfolója minimum. A totális égés volt talán a legszelídebb kritika, amellyel illették.
http://mno.hu/
Két dolgot nem értek ezekkel kapcsolatban. Az egyiket a versenyszám ezüstérmese, a francia Marie Martinod fogalmazta meg a legtökéletesebben a Magyar Nemzetnek: „Ha jamaicai lenne, senki sem kritizálná. Pedig ez az olimpia, nem az a fontos, hogy ki honnan jön, mindenki büszke lehet magára, aki kvalifikált. Persze nem egy kiváló síelő, de sikerült neki.” Hát igen: erről van szó. Úgyszólván mindegy, hogy Swaney elszánt troll vagy lelkes amatőr. Rengeteg energiát és nem kevés pénzt beleölve megküzdött érte, hogy ott legyen. Nem vette el a helyet erőszakkal senkitől, nem ártott senkinek, saját erejéből, saját jogán jutott el Phjongcshangba, valóra váltva gyermekkori álmát. Hogy meg sem kísérelte kitörni a nyakát a terepen? Hogy mindenkit meghökkentett-megmosolyogtatott a mutatványoktól mentes mutatványa? Eddie, a Sas sem esett fejre Calgaryban, amikor leugrott a síugrósáncról. Eric, az Angolna sem fulladt bele a medencébe Sydney-ben (csak majdnem). No meg ezen az olimpián is megvoltak Lizzy természetes partnerei a sombrerós mexikói és az olajos testéről elhíresült tongai sífutó személyében. Fotózkodott is velük – helyesen. A fényképen nem tűnt fel köztük az egyetlen releváns különbség: hogy míg amazok körül rajongók tömkelege nyüzsgött – legalábbis virtuálisan –, Swaney-nek osztályon felüli gyűlölködés jutott. Holott a téli olimpián mi, magyarok sem vagyunk sokkal kevésbé jamaicaiak, mint a mexikóiak vagy a tongaiak. (Liuék fantasztikus sikerét megelőzően pláne nem voltunk azok.)
http://mno.hu/
Más kérdés, hogy valamitől-valahogyan annak képzeljük magunkat. A mexikóiakon és a tongaiakon szívesen vigyorgunk – minket viszont ne röhögjön ki senki! Kedvesen se! Sehogyan se! Mi igenis odatesszük a százezer százalékot, mindent beleadunk, harcolunk foggal-körömmel, számunkra csak a győzelem elfogadható! Aki nem nyer, az annyit is ér!
Ugyan-ugyan. Egy téli olimpián? Közép-Európa Jamaicájaként? Lizzy története kicsit arról is szól, hogy gyakrabban kellene kevésbé komolyan vennünk magunkat. Ez az egész nem vérre megy. Szó sincs az olimpiai eszme megcsúfolásáról. Éppen ellenkezőleg. Az olimpia nem háború. Az olimpia fesztivál. Lazítsuk el végre az arcizmokat, kedves magyar emberek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.24.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
